Jampikritika

Miért éppen az Újpest?Miért éppen az Újpest?

Egy pillanatra sem volt kérdéses, hogy Újpest-szurkoló leszek – mondta Fenyő Miklós. – A nagyapám és az apám is ezt a klubot szerette, így rendes gyerekként az ő útjukat követtem. De aligha kell magyarázni, miért lett igazi mély szerelem ebből: csodálatos futballisták játszottak a Megyeri úton, s nekem gyerekként, majd felnőttként is élmény volt odajárni.

Igaz, hogy már nem jár meccsre?

Tizenöt éve nem voltam magyar pályán.

Aki ennyire szereti a futballt, hogy bírja ki nélküle?

Jól mondta, a futballt szeretem, s nem azt, amit Magyarországon ilyen címszó alatt űznek. Elmúlt, megszűnt, kitöröltetett belőlem a szenvedély. Nem érdekel sem az Újpest, sem a többi csapat. Az a szerelem, amelyet a hatvanas-hetvenes években éreztem a sportág iránt, megszűnt létezni. Akkoriban nem volt olyan mérkőzés, amelyről hiányoztam volna Újpesten, ha öt percet késtem, már egy nullra vezettünk, de hagyjuk. Ehhez, ami évek óta itthon zajlik, már semmi közöm.

Való igaz, hogy a sikerek messze elkerülik a sportágat, a magyar labdarúgás válogatott és klubszinten is kudarcot kudarcra halmoz, a bajnokság színvonala évről évre alacsonyabb. Ám így sem értem, hogyan tudott szinte egyik pillanatról a másikra hátat fordítani a pályáknak.

Meg nem mondom, melyik meccsen történt, nagyjából tizenöt éve lehetett: álltam az újpesti stadionban, a lelátón szokás szerint kevés ember, s eközben a zöld gyepen melegítettek a játékosok. Figyeltem őket, s egyszer csak azt vettem észre, hogy a csendben ácsorgó néhány drukker között észrevesznek engem, összesúgnak, és felém mutogatnak. Elszégyelltem magam. S tudja, miért? Mert ezek a fiatalemberek azt hitték, hogy én megkajálom, beveszem, sőt élvezem azt, amit ők nem kevés pénzért futball címszó alatt űznek. Hát nem. Soha többet nem mentem ki magyar pályára. Hegyi Iván sportújságíró barátom évekig próbált kicsalni, és én félig viccesen, magázódva azt mondtam neki: uram, erre még ön sem lehet képes!

Azt mondom, futball nélkül lehet, de nem érdemes élni. Meg aztán tudomásul kell venni, hogy ma már nem Göröcs János, Albert Flórián, Tichy Lajos vagy Farkas János játszik.

Sőt, már Törőcsik András sem futballozik. Látja, ő volt az utolsó igazi klasszisunk, valósággal rajongtam érte, ugyanakkor elkeseredett dühöt is éreztem, hogy eltékozolja az Isten adta tehetségét. De nemcsak ő volt a hibás, hanem maga a társadalom. Valamiért Magyarországon mindig meg lehetett élni a félmunkából, a tessék-lássék hozzáállásból. Ez nemcsak a labdarúgásra, a civil életre is vonatkozik. A magyar ember sohasem akart megszakadni, apait-anyait beleadni; akár a pályán, akár a gyárban úgy volt vele, hogy amit muszáj, megcsinál, aztán hagyják békén. És ez nem a szovjet uralom vagy az úgynevezett szocialista társadalom bűne, hiszen az orosz emberek hozzánk képest fanatikusak, mi ezt nem tőlük tanultuk. Tudja, először a hetvenes évek végén döbbentem meg egy kettős rangadón ülve a Népstadion lelátóján. Egész jól beszéltem németül, és ült mögöttem két, NSZK-ból érkezett férfi, s miközben én halálra izgultam magam, egyikük megkérdezte a másiktól: te, mit csinálnak ezek ott a pályán…?

Akkor még voltak jó játékosaink. Ne felejtse el, hetvennyolcban Argentínában a vébén milyen erős válogatottunk volt.

Amely aztán szépen le is szerepelt. De látja, ez az, amit ön is mond: mi, magyarok évtizedek óta ámítjuk magunkat, hogy nekünk igenis a génjeinkben van a futball tudománya, mi valamiféle kiválasztottak vagyunk ebben a sportágban. Játszottunk egy jó csapattal színházban egy darabot Aranycsapat címmel, amelyben elhangzik egy mondat, hogy addig nem halunk meg, amíg nem nyerjük meg a világbajnokságot… Felejtsük el az illúziókat. Én ott, a hetvenes évek végén már kezdtem kijózanodni. Lapozzon vissza, nézze meg, hogy gyakorlatilag minden fontos találkozón mi, magyarok kaptunk ki. Ennek azért valami oka van, nem? Most mondjam példaként az Újpest–Juventust, amikor kettő nullra vezettünk a Megyeri úton, és kettő kettő, valamint kiesés lett a vége…?

Csak azt ne mondja, hogy nem volt lelkes 1986-ban a mexikói vébé előtt.

Az volt az utolsó pillanat, amikor valóban belelkesedtem. Még a feleségem is ott ült mellettem a szovjetek elleni mérkőzés előtt, aki addig soha egyetlen meccset sem nézett meg. Aztán amikor már kétgólos vesztésre álltunk, fogta magát, és kiment vasalni. Nekem akkor kellett volna végleg szakítanom a magyar futballal, ami aztán évek múlva sikerült is. Mostanában hallom, hogy néhány legendás meccsre azt mondják, bunda volt. Látja, már akkor rohadt az egész sportág. Ezért nem fejlődtek itthon, ehelyett az idősebb játékosok inkább visszafogták a fiatalokat, mondván, ne fuss, gyerek, mert nem lesz jó vége. S tudja, azért szomorú erről beszélni, mert például Göröcs János úgy tudott nyesni, csavarni, passzolni, mint most a világsztárként emlegetett David Beckham.

Az angol futballért rajong, igaz?

Néhány hónapot éltem Manchesterben, s azóta is szurkolok a Unitednek, az Old Trafford számomra igazi szentély. Képes vagyok egy angol harmad- és negyedosztályú találkozót is megnézni. Ott még létezik a fair play, ott még tisztelik a bírót, a játék szentségét, s ha a spori nem ad meg mondjuk egy jogos tizenegyest, nem azért teszi, mert megvették, lefizették vagy megfenyegették. Ugyanez már nem vonatkozik a spanyol vagy az olasz futballra.

Látja, ezzel illett volna kezdenem a beszélgetést: büszke a filmre?

Csodálatos érzés viszontlátni a filmvásznon saját fiatalságomat. Felkavaró pillanatokat éltem át, és azt mondom, igazi szórakoztató, látványos mozi lett a Made in Hungária. S ami a legfontosabb, benne van, amit a rock and rollról tudni kell. Hogy ez sokkal több mint zene vagy tánc, ez bizony kirázta a négy sarkából a világot, és a mai napig lázba hozza az embereket. Éppen olyan, mint az igazi futball.

Mit csinál szombaton?

Miért kérdi?

Kezdődik a tavaszi idény.

Ne szórakozzon velem!