Anglia fekete bárányai

Harminc éve, 1978 novemberé ben történelmi mérkőzésnek lehetett szemtanúja a Wembleybe kilátogató 92 ezer szurkoló: a Csehszlovákia ellen 1–0-ra megnyert felkészülési találkozón Viv Anderson személyében fekete bőrű játékos is pályára lépett az angol válogatottban. Az eset példa nélkülinek számított, a Nottingham Forest védője előtt fekete labdarúgó sohasem kapott meghívót a nemzeti csapatba.

Pontosabban kapott, csak utóbb visszavonták.

A húszas években történt, egy verőfényes kedd délutánon, hogy Bob Jack, a Plymouth Argyle menedzsere lelkendezve tudatta Jack Leslievel az örömhírt: berendelték a válogatottba. A csapat gólerős támadója azonban sokáig nem ünnepelhetett, hiszen másnap jött az újabb hír, hogy inkább Billy Walkert, az Aston Villa labdarúgóját várják helyette a csapatba. Később kiderült, mi állt a szokatlan módosítás hátterében, a fájó igazságot maga Leslie fedte fel: „A szövetségnél egyszerűen elfeledkeztek arról, hogy nem fehér vagyok.”

Pedig akkor már majdnem fél évszázada volt annak, hogy a brit labdarúgásban megjelent az első színes bőrű játékos. Andrew Watson az 1870-es években kisebb skót egyesületekben szerepelt, 1880-tól pedig az akkor Nagy-Britannia egyik vezető klubjának számító glasgow-i Queen’s Park gárdáját erősítette, s három alkalommal Skócia válogatottjában is pályára lépett. Némileg talán meglepő, hogy pályafutásáról nem maradt fenn semmilyen rasszista megnyilvánulás emléke, sőt az egyik korabeli napilap futballcipőjének barna színét emelte ki mint vele kapcsolatos érdekességet.

Néhány forrás mégsem őt, hanem a Preston North End kapusaként ismertté vált Arthur Whartont tartja a fekete labdarúgók brit úttörőjének, mert az Aranypartról (a mai Ghánából) származó fiatalember volt az első színes bőrű profi. A száz yardon elért tíz másodperces idejével kitűnő sportoló pályafutása befejeztével lezüllött, s 65 évesen súlyos alkoholistaként, nyomorúságos körülmények között érte a halál.

Furcsa egybeesés, hogy a brit futball színes bőrű játékosai közül többen hasonló körülmények között végezték, így például a Leeds United és a York City hatvanas-hetvenes években tündöklő szélsőjét, a fehér társait még a pályán is „sir”-nek szólító Albert Johannesont is az ital vitte sírba. Az efféle történetek nyilván nem segítették elő a sztereotípiák megváltoztatását, márpedig a feketékről hosszú évtizedeken át tartotta magát a hiedelem: nem elég kitartóak, képtelenek kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtani, nem bírják elviselni a teljesítménykényszert, és a fontos pillanatokban óriási hibákra hajlamosak.

Az áttörést a hetvenes évek hozták meg, ekkortól már nem volt tátott szájjal bámult ritkaság, ha egy-egy csapatban színes bőrű labdarúgó is pályára lépett. Tömegesen azonban csak a nyolcvanas-kilencvenes években jelentek meg feketék, 1993-ban pedig újabb mérföldkőhöz érkezett a folyamat: Paul Ince csapatkapitányként vezette az Egyesült Államokban szereplő angol válogatottat. Ám hogy a lépés nem a végállomást jelentette, mindennél jobban szemlélteti a Guardian 2004ben megjelent leleplező riportja, amely felfedte: a nemzeti együttest ez idő tájt, 1990 és 1993 között szövetségi kapitányként irányító Graham Taylor utasítást kapott az Angol Labdarúgó-szövetség (FA) vezetőitől, csökkentse a fekete játékosok számát a csapatban…

Azóta nagyot fordult a világ: a Premier League mezőnyében szereplő futballisták immár csaknem húsz százaléka színes bőrű, az angol válogatott történetében a németek elleni mérkőzésen (2–1) bemutatkozó Gabriel Agbonlahor az 57. fekete labdarúgó, a jelenleg hivatalban lévő Fabio Capello szövetségi kapitány gárdájában pedig már csupán 55 százalékos a fehérek aránya.

A színes bőrűek sportágon belüli helyzetéért aggódók számára a következő cél, hogy elérjék, az edzők és a klubvezetők között is megszűnjön a fehérek uralma. Paul Ince egyébként ezen a téren is előharcosnak tekinthető, hiszen a Blackburnnél kapott idei megbízásával ő lett a Premier League első fekete bőrű angol menedzsere.