Kiesés, de nagy siker

Fantasztikus hangorkán köszön tötte a pályára lépő csapatokat, de ez nem volt meglepő, miután a hangulatos cseh várost elárasztották a magyar szurkolók. Meglehet, a felfokozott légkör is pörgette a mieinket, amit jelzett Koman Vladimir lövése: még 120 másodperce sem tartott a mérkőzés, amikor a Sampdoria középpályása hatalmas lövéssel tette próbára genovai klubtársa képességeit – kettejük páros csatáját az olasz nyerte. A szép akció azonban felerősítette az amúgy sem csendes magyar tábor hangját, és nagyon úgy tűnt, a B-csoport győztese, Olaszország nem tud mit kezdeni az erős drukkerhad által támogatott magyar csapattal.

Szakmai szempontból érdekes volt az olaszok stílusa, és a kék mezesek pontosan azt nyújtották, amit előzetesen vártak tőlük az őket feltérképező szakemberek. A négy középpályás egészen közel helyezkedett egymáshoz a kezdőkör közelében, majd a hátulról érkező felívelések során vonalban a két ék mögé tolódtak. Így egészen leszűkítették a területet, vélhetően arra gondolva, hogy a bivalyerős Stefano Okaka Chuka visszateszi a labdát, ha viszont azt a magyarok szerzik meg, azonnal megindíthatják a letámadást. A mieink azonban készültek erre, igyekeztek egymást segítve harcolni a kreatív támadójáték helyett küzdősporttal próbálkozó olaszok ellen, és ha a magyarok labdát szereztek, azonnal az oldalvonal felé indultak, széthúzva ezzel a teljesen összetömörített mezőnyt.

Az első félidőben nem esett gól, és bármilyen hihetetlenül hangzik egy olasz–magyar meccsen (még ha az úgymond egy ifjúsági mérkőzés is), a mieink próbáltak futballozni, míg a rivális semmilyen váratlan megoldással nem tudott előrukkolni, és mivel stabilan védekeztünk, az olaszok még távoli lövésekhez sem jutottak. A magyar csapatnak voltak kecsegtetőbb lehetőségei, a fölényével ért véget az első félidő, de Sisa Tibor játékosai hiába birtokolták többet a labdát, gólt nem sikerült szerezni.

Amennyire semmitmondó volt az olaszok csapatjátéka az első félidőben, annyira meglepőn hatott a szünet utáni dominanciájuk. Jobban kezdték a második félidőt, mint a piros mezesek, igaz, Szabó László éles lövése jelezte, hogy mi sem maradtunk az öltözőben. Korcsmár Zsolt bravúrosan szerelte a kapuhoz egészen közel kerülő Stefano Okaka Chukát – ekkor már érezni lehetett, hogy az olaszok percről percre erősebbek, s bár nem csinálnak semmi különöset, egyre inkább az ő akaratuk érvényesül. El kell ismerni, Francesco Rocca kitűnő érzékkel cserélt. Beküldte Martin Fernando Forestierit, aki ütemtelen, szép bokamozdulattal lőtt kapura, és Gulácsi Péter nem tudott menteni.

Németh Krisztián ragyogó lövése vezette be a hajrát, ám Vincenzo Fiorillo a léc alól kitornászta a labdát. Küzdött, hajtott, óriási szívvel játszott a magyar csapat, de az olasz válogatott rutinosabb annál, hogy a mérsékelt teljesítménnyel megszerzett előnyt veszni hagyja.

A balsors azonban kísért: a hosszabbításban Gosztonyi András lövése a kapufáról kifelé pattant. Így Olaszország került a döntőbe, és bár nagy volt a magyarok elkeseredése, szomorúságra semmi ok. Gyönyörű volt, amit ez a csapat eddig elért, és a srácok közösen megélt sztorija egy év múlva az egyiptomi vb-n folytatódhat. A közönség a mérkőzés lefújása után elénekelte a magyar himnuszt – a játékosok a pályán állva hallgatták, sírva, zokogva. Szép volt, fiúk!