Győztesek

Megérdemelték volna. Mert amit a magyar futsalválogatott tagjai műveltek, az felér egy kisebbfajta csodával. Sőt: egy nagyobbal. Az ukrajnai – rettentően balszerencsés – 3–1-es vereséget, majd a peches gyöngyösi kezdést követően úgy álltak talpra, ahogy csak az igazi sportemberek tudnak. Percekig úgy tűnt, hogy a bravúrok bravúrját bemutatva továbbjutnak, szinte már a zsebükben érezhették a Rio de Janeiróba, azaz a brazíliai világbajnokságra szóló repülőjegyet. Végül úgy alakult, hogy az ukránok utaznak.

„Mi, magyarok száz ilyen meccsből kilencvenkilencet elveszítünk” – kesergett a szövetség egyik vezetője az ünneplő vendégeket látva. Valahol igaza volt, de engedtessék meg annyi megjegyzés: ez a magyar csapat úgy bukott el, hogy eközben 4–3-ra győzött! Győzött például Tóth Szabolcs, aki az elmúlt hetekben megpróbált megbirkózni azzal a teherrel, amivel egy fiú alighanem képtelen. A minap temette el édesanyját, kedd este mégis csapatkapitányként vezette ki a válogatottat.

Az elmúlt időszakban alig edzett, ráadásul sérült is volt, ám egy félidőn keresztül így is az együttes vezérének bizonyult. A szünetben sántikálva vonult be az öltözőbe, jégtömlővel a térdén tért vissza – szó sem lehetett arról, hogy a folytatásban a parketten legyen. A kispadról űztehajtotta társait, onnan üvöltötte, ki mit csináljon. Hogy élete talán legfontosabb mérkőzése előtt, közben és után mire gondolt, csakis ő tudja. Az azonban újfent kiderült, hogy az ő karjánál jobb helyen nem lehetne a csapatkapitányi karszalag. Győzött Madarász János is.

Ő volt az, aki az elején egyenlített, majd a végén utolsó emberként elvesztette a labdát. Gólját követően legalább annyian ölelgették, mint a hibája után – a könnyeit törölgető játékos számára ennél nagyobb vigasz aligha létezhet. S győzött a sportág is. A helyszínen kettőezerkettőszázan, a televízió előtt több százezren szorítottak az évekkel ezelőtt nem is ismert együttesnek.

És ezzel kapcsolatban még valami: öt perc telhetett el az utolsó dudaszó után, amikor a pályát elözönlötték meggypiros nemzeti mezbe bújt gyerekek, s nekiálltak focizni. „Én vagyok a Gyurcsányi!” – kiáltotta az egyik; „Én a Lódi!” – szólt a másik; „Én meg akkor a Szente!” – replikázott a harmadik. Ebben maradtak. Mi pedig abban, hogy győzött a magyar válogatott, nyert a magyar futball.