Mák, a gólkirály

Úgy nevezték: Mák.

Ez volt sokáig a beceneve, barátai, csapattársai az udvarlások, a meccsre járások és az elátkozott matekdogák között egymástól kérdezték:

hogy lehet ennek a Bajornak ekkora mákja....?

És Mák csak ontotta a gólokat mint Deák Bamba, s közben azon morfondírozott, mi a fészkes fenének futtatják őt edzéseken. Addig-addig mondogatta ezt magában, amíg egyszer csak lassított a tempón. Olyannyira, hogy a zöld gyepet az okkersárga konyhaasztalra cserélte, dressz, stoplis csuka, klottgatya helyett kisebb-nagyobb gombokat szedett elő, aztán...

Gombfocizni kezdett.

Megszállottan. De úgy ám, hogy hangosan közvetítette az egymaga játszotta meccseket. Rég volt. Bajor Imre azóta az ország egyik legnépszerűbb színésze. Ha olykor a sportról, elsősorban persze a futballról kérdezik, csak legyint, s azt mondja: kikéri magának, ami itthon labdarúgás címszó alatt zajlik, már nem érdekli. Ehhez képest...

Ha Eperjes Károly, Rudolf Péter, Nemcsák Károly vagy mondjuk Laklóth Aladár a színészválogatott alapemberei közül bármelyik felhívná önt, s azt mondaná: Nézd Imrém, sorsdöntő meccset játszunk január nyolcadikán éjfélkor, a Törökőrpályán az örmény színészekkel, félretettük neked a tízes dresszt, elvállalná?

Magunk közt szólva, most nem vagyok csúcsformában, az a helyzet, hogy mindig is utáltam edzeni. Valóságos kínszenvedés volt a számomra, amikor állandóan futtattak a tréningeken, körbe és körbe. Ami a tízes dresszt illeti, sokszor szóba került, hogy visszatérek, csábítottak, fűztek, ajánlatokkal bombáztak, de én újra és újra nemet mondtam. Pedig a múltam legendás. Már-már meseszerű.

Ha most azt mondja, hogy ügyesebben bánt a labdával, mint a Fazekas, Göröcs, Bene Dunai II, Zámbó csatársor tagjai együttvéve, akkor...

Ilyet persze nem mondanék, de tény, sikeres pályafutás áll mögöttem, igaz, viszonylag hamar, tizenhat évesen visszavonultam. Na de addig, megannyi felejthetetlen meccs! Tudja, én voltam a KSI egyik reménysége. Centert játszottam a serdülőben, mindenki legnagyobb megelégedésére. Kicsit olyan voltam, mint Albert Flóri, a Császár, már ami a csípőre tett kezét illeti. Olykor próbáltam úgy, olyan pózban állni mint ő. De nem ez volt az erősségem, hanem a gólszerzés. Mindenki csak Máknak hívott, annyiszor pattant be rólam a labda az ellenfelek hálójába. Ezek után nem csoda, hogy az MTK is le akart igazolni.

Fradistaként az MTKban futballozott?

Dehogy futballoztam. Csak megmutattam magam nekik. Az úgy történt, hogy olvastuk a Népsportban az MTK-toborzó hírét. Nosza, fogadtam az egyik barátommal, hogy megfelelek. A tét nem volt csekély, a vesztesnek az Intercontinental Szállóban kellett vacsorát fizetnie. Képzelheti, a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején milyen drága hely volt az. Hát még egy gyereknek. Két rostán is sikeresen átjutottam, s amikor a kezembe kaptam a papírt, hogy az MTK játékosa lehetek, elmentem szépen a hotelbe, jól belakmároztam, és soha többet nem mentem a kék-fehérek edzésére. Nem sokkal később úgy döntöttem, hogy a futball kicsit lassabb, nyugisabb, kevésbé megerőltető változatára térek át, a gombfocira. S azt még akkor is űztem, amikor tizennyolc esztendősen már a Déryné Színház szerződtetett színésze lettem.

Sokszor láttam és hallottam nyilatkozni a futballról, mindig áhítattal beszélt egykori kedvenceiről. Úgy emlegette a Karába, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi csatársort, mint ahogy a szerelmeiről beszél az ember.

Félreértés ne essék, lelkesen, megszállottan és olykor sikeresen kergettem a nőket a világban, de a futball az valóban szent dolog volt a számomra. Az, hogy minden kettős meccsen ott voltam a Népstadionban, magától értetődik. De ha úgy hozta, akkor megnéztem a BKV Előre–Dorog találkozót is. Pályáról pályára mentem, rajongva figyeltem a játékot. Például évekig jártam Kispestre Kocsis Lajos miatt. Zseni volt. Úgy ért a lasztihoz laza bokával, hogy az embernek borsódzott a háta. Emlékszem, egyszer megláttam őt Almádiban a strandon, épp sörözött a barátaival, s én csak lestem tátott szájjal, közben azt sem hallottam, hogy a hangszórókból azt üvöltik: Bajor Imikét várják szülei a palacsintasütőnél.

De azért csak a Fradi jelentette a legtöbbet, nem?

Apámmal együtt rajongtunk a zöld-fehér színekért. Sohasem felejtem el, egyszer átmentünk a nagybátyámhoz, akkoriban neki volt egyedül televíziója a házban. Megszállott MTK-s volt, a tévé pedig épp az örökrangadót közvetítette. A nagybátyám kissé rosszul látott, tulajdonképpen egy méterről bámulta a képernyőt, s amikor a meccs kilencvenedik percében Novák Dezső elnyargalt a jobb szélen, középre ívelt, s a zseniális Varga Zoli befejelte a lasztit, drága jó nagybátyám dühében belevágta a képernyőbe a kulcscsomóját, felrobbant a készülék, mi meg ott ültünk, kormos fejjel, égnek álló hajjal, de boldogan.

Minden fontos meccsre és játékosra emlékszik?

Hát nem érti, hogy a színház mellett a futball töltötte ki az életemet? Most meséljek magának Karába Jánosról és a Manchesternek lőtt elképesztő góljáról? Vagy a veretlenül bajnoki címet nyerő Vasas Molnár, Puskás, Farkas, Korsós csatársoráról? Esetleg arról a pillanatról, amikor hatvankilencben Marseille-ben a csehszlovákok négy nullás vezetésüknél kapust cseréltek ellenünk?

Akkor hogy bírta ki játék nélkül?

Az egyik SZÚR-on például védtem. Elkéstem, s másnaposan betántorogva az öltözőbe már csak kapusdresszt találtam. Annyira kóvályogtam, hogy kértem egy üveg sört, szegény Vadas Gyuri bácsi, a legendás bíró oda is szólt: „Bajor sporttárs, ezt kikérem magamnak…” Meg nem mondom hány gólt kaptam…

Ma már csak külföldi meccseket néz – ezt nyilatkozta egyszer.

Az a helyzet, hogy némileg túljutva a Belfegor című rémisztő film sokkhatásain, hetvenegy óta drukkolok az Arsenalnak, egy bizonyos Charlie George miatt. S lenyűgözve figyelem ma is az angol bajnoki meccseket. Nem tudok betelni velük. Ami itthon zajlik futball címszó alatt, az botrány, s most nemcsak a játék színvonalára gondolok, hanem a lelátói hangulatra, a közállapotokra is. Annak idején egy Fradi–Újpest után engem is bevittek a rendőrségre, pedig csak ballagtam haza. Nem kérek ebből. De azért valamit elárulok magának. Ha a televízióban a Baktalórántháza játszik a Vecséssel, azt is megnézem...