Hódolat a döntetlennek

Azon a Magyarországon, ahol felnőttem, nemcsak a sportnak, hanem már magának a sport szónak is mágikus ereje, különös jelentése volt. Persze korántsem azért, mert a győzelmet egy csomó pénzzel jutalmazták, s még csak nem is azért, mert a végső siker volt az egyetlen elfogadható célja a sportolónak. Akkoriban a coubertini ideálok nem csupán az olimpiai sportokban virultak. Futballban például a zöld-fehérek nem anyagi gondokkal küzdöttek, hanem a lila- vagy a kék-fehérekkel, én pedig délutánonként magától értetődően rugdostam a labdád az Árpád Gimnázium melletti római amfiteátrumban. A játék öröme vezetett, mert már az első pillanatban tudtam, hogy sohasem lesz belőlem Sárosi „Gyurka” vagy Zsengellér „Ábel”. Maga a játék vonzott, izgatott, mozgatott; és persze az, hogy az osztálytársaimmal tölthettem az időt, ádáz, mégis békés küzdelemben. Ezt élveztem. És bizonyos voltam abban, hogy ugyanez az érzés fűtötte a Fradiból Rudast vagy az Újpestből Szuszát is – hogy csak két Ferencet említsek. Különben nem rajongtam mindenért, amit sportnak neveztek. A testnevelést az Árpádban annak idején Iglói Mihály – Náci bácsi – tanította, aki később három nagyszerű futójával, Tábori Lászlóval, Rózsavölgyi Istvánnal és Iharos Sándorral olyan pompás eredményeket ért el. Nálam nem volt ekkora sikere. Enyhén szólva sem élveztem azokat a gyakorlatokat, melyeket őrmesteri szigorral kényszerített ránk a tornateremben. Szívesebben fociztam az iskola mellett, vagy teniszeztem a hétvégeken, de az már akkor feltűnt nekem, Náci bácsinak egyetlenegy kitűzött életcélja van, hogy a tanítványai minél sikeresebbek legyenek. Ezért élt, dolgozott, ezért ostorozta őket naponta. Nem érdekelte a pénz, nem foglalkoztatta a hírnév sem. Csak arra figyelt, hogy ő és kedvencei a legtöbbet, a legjobbat hozzák ki saját magukból. Sikeres bajnokot volt alkalmam megfigyelni a saját családomban is. Testközelből láthattam unokabátyám, a kétszeres olimpiai bajnok vízipólókapus, Bródy Gyuri hétköznapjait. Hetvennégy alkalommal védett a magyar válogatottban, egyszer sem kapott ki a csapat, amikor ő taposott a kapuban. Noha Los Angeles és Berlin után már nem állt olimpián a válogatott kapujában, mégis minden áldott nap edzett, mert választott sportjának megszállottja volt. Nemegyszer láttam, ahogy az ebédlőben több mint kétszázszor pattintgatja a labdát a parketten, minden bizonnyal az alatta lakók jogos felháborodására. Az eddigiekből már kiderülhetett, hogy a pillanatképeket szeretem, nincs ínyemre, hogy általánosságokban ábrándozzak. Nem szeretem a nagy szavakat, a nagy számokat, a túlzott elvárásokat és a nagy csalódásokat sem, melyek manapság a magyar sportéletet – rögtön hozzáteszem: más országokét is – szomorítják. Megrekedtem ott, hogy a sport szórakozás, olyan időtöltés, amely gondozza, építi a testet és a lelket. Megméreti az embert a társaival, miközben mély barátságokat alapozhat meg. Aki csak a győzelem mámorát keresve veti magát a küzdelembe, nagy valószínűséggel csalódásra van ítélve. Nemcsak azért, mert mindig akad legalább egy vetélytársa a világon, aki jobb lesz nála, hanem azért is, mert nem érdeklik a sport valódi örömei, csak az vezérli, hogy az ellenfelét legyőzhesse.Tisztában vagyok azzal, hogy sokan hiszik: csak a győzelem számít. Nekem más a véleményem. Régen Angliában a csapatküzdelemben a döntetlen volt a legelfogadhatóbb eredmény. Azt tartották, hogy nyerni szerencsével is lehet, de a döntetlen egyértelműen azt bizonyítja, hogy méltó ellenfélre leltünk. Az alapállásomból egyértelműen következik, hogy a sport igaz barátokat ajándékozott nekem. Barátságuk fénye jobban melenget, mintha száz és száz győzelmem serlege csillogna otthon az üvegszekrényben, többet jelent nekem akárhány világbajnoki vagy olimpiai aranyéremnél. Nekik persze adatott belőlük, sőt némelyiküknek nem is egy. Hadd nevezzem meg Melbourne-ben szerzett barátaimat, akikkel immár ötven éve tart – már mondhatom – az életre szóló kapcsolatom. Dömölky Lídia, Nagy Márta, Sákovics József – Öcsi –, Magay Daniel és Keresztes Attila. Utóbbi sajnos már nincsen közöttünk, de bennem él. Négyen vívóként szereztek Magyarországnak számtalan diadalt és dicsőséget, győzelmeik után a magyar himnusz büszkén csendült fel a világ összes kontinensén. Az ötödik, Nagy Márta, tornász volt, a melbourne-i magyar csapat legfiatalabb tagja. A legszerényebb emberek közé tartoznak, akiket valaha is szerencsém volt megismerni. Valamennyien a legnagyobb lelkesedéssel, kitartó, nehéz munkával hódoltak választott sportjuknak. Nem a győzelmet keresték elsősorban – bár kétségtelenül fontos volt számukra –, hanem a lehetőséget, hogy megtalálják magukban a legjobbat, a legértékesebbet és elő is vezessék. Megtették sportolóként, s teszik azóta is – emberként. Nem nagy szavakkal, nem töméntelen pénzzel, nem a bulvárlapok pletykarovatai közbejöttével, hanem a hétköznapjaikkal. Nekem természetes, hogy számomra mindig azok maradnak a magyar sport legkiválóbbjai, akik hozzájuk hasonlóak. Az ő példájukat kellene az ifjúságnak szem előtt tartania, hogy újra sikeresnek nevezhessük magunkat. Mert a siker nem elsősorban, nem egyedül a tehetség, az edzés és a hozzáállás kérdése, inkább a stabil belső értékrend kialakulásának következménye. Nem a pénz a hatalom, nem a kíméletlen harc az adu, nem a gyakori médiaszereplés a népszerűség. A szorgalom, a kitartás, a szerénység, a sport szeretete a kulcs. Hogy ábrándozom róla ilyenkor, karácsonykor, igencsak árulkodó.Gondolom.A szerző reklámszakember, író, Bródy Sándor unokája, Hunyady Sándor unokaöccse ---- M ---- &