Juan Antonio Samaranch, a NOB tiszteletbeli elnöke is elbúcsúzott az ideáltól
Juan Antonio Samaranch, a NOB tiszteletbeli elnöke is elbúcsúzott az ideáltól
A hát kicsit görnyedt, a lépések, a mozdulatok olykor tétovák – 86 éves. Ellenpólus gyanánt elsőként a mosolyára eszmélek, aztán a válaszok kort meghazudtoló pattogására, frissességére. Az LGT Mozi című dalának öregemberére emlékeztet: „...aki mindent látott.”
Például Puskás Ferencet játszani, maga sem tudja megmondani, hányszor, a helyszínen figyelve a Száguldó Őrnagyot, Panchót – ki, hogyan hívta őt. Juan Antonio Samaranchnak, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tiszteletbeli, spanyol elnökének Pancho volt és marad. Pedig cseppet sem esik nehezére kimondani: „Puszkasz”.
– Elnök úr, felidézné első Puskás Ferenchez kötődő emlékét? – Éppen annyi idős voltam, mint most ön – réved a múltba Samaranch márkija. – Helsinkiből, az olimpiáról tudósítottam, így nem csupán Puskás Ferencet, de azt a csodálatos magyar válogatottat is láthattam. Hálás vagyok érte a sorsnak.
– Úgy tudom, egy évvel később, Londonban ön is ott ült a Wembley lelátóján a Magyarországon csak az „évszázad mérkőzéseként” emlegetett angol–magyar összecsapáson. – Szent meggyőződésem: aki jelen volt, soha nem felejti el a találkozót, Puskás Ferenc vagy Hidegkuti Nándor góljait, a magyarok zseniális játékát és diadalát. Ne feledje, uram, Anglia egészen addig verhetetlennek bizonyult hazai pályán! Egy mítosz halt meg Londonban, ám rögvest született helyette másik. Megannyi mérkőzésen megigézve bámulhattam Puskás játékát, de az angliaihoz mérhető előadásnak sem előtte, sem utána nem voltam szemtanúja.
– Spanyolországban sem? – Nálam az a hat hármas mérkőzés viszi el a pálmát, noha kivételesen szerencsésnek mondhatom magam, mert minden idők legjobb Real Madridjának a fellépésein is gyakorta megfordulhattam. Különleges időszak volt, hiszen egyértelműen a kor legnagyszerűbb labdarúgóit gyűjtötte össze a Real, ám egy csillag fényesebben ragyogott a többinél: Panchóé.
– Személyesen is ismerte Puskás Ferencet? – Ó igen, erre két okból is büszke voltam és vagyok. Puskásban egyfelől a világ legjobb futballistáját tisztelhettük, másrészt aranyszívű, örökké viccelődő, mégis tapintatos ember – volt. Távozása mély fájdalommal tölt el: egy igaz embertől, egy igazi bajnoktól, egy olimpiai bajnoktól búcsúzunk.