Fájdalmasan boldog emlékek

Micsoda idők voltak azok!

Sorozatunk Aranycsapatról szóló részeiben is utaltunk rá, hogy Sebes Gusztáv szövetségi kapitány megannyi klasszisból válogathatott, és közülük jó néhány zseniális labdarúgóról mondott le. Nem lehetett könnyű a választás, amikor minden poszton két-három vagy négy azonos képességű futballista várt bevetésre készen. Ahogyan manapság a sztárkluboknál az a gond, vajon miként lehet megtalálni a legerősebb tizenegyet, kik alkossák a kezdőcsapatot, ha még a kispadra, sőt a lelátóra is világklasszis jut, úgy kellett ezzel a problémával megbirkózni az Aranycsapat esetében is.

Az ötvenes években a világ minket irigyelt a sztárbőségért. S micsoda meccseket játszott válogatottunk, olyan találkozókat, amelyekről ma már kevesebb szó esik a londoni 6:3 vagy a svájci világbajnokság fényében. Ott volt például 1951. november 18-án a Megyeri úti, finnek elleni barátságos meccs. Negyvenezren biztatták a mieinket az Újpest stadionjában, és válogatottunk 8:0-ra győzött. A találkozó után Mándi Gyula szövetségi edző mégis magyarázkodásra kényszerült, hiszen azt mondta: „A finn védelem jól tömörült, ezért nem győztünk nagyobb arányban...”

Még Rákosi Mátyásért sem állt vigyázzban..

Azon a találkozón egyébként így állt fel a csatársor: Sándor, Hidegkuti, Kocsis, Puskás, Czibor. Úgy bizony, nem Budai II volt a jobbszélső, mint később annyiszor, hanem az MTK legendás csatára, a „Csikar”. Ez volt a hetedik válogatottbeli szereplése, hogy aztán onnantól kezdve, egyre kevesebb lehetőséghez jusson, egészen a nélküle megrendezett svájci világbajnokságig. Sebes Gusztáv Budai II László, a Fradiból a Budapesti Honvédhoz került szélső mellett döntött, s ezt Sándor Károly azóta is nehezen dolgozza fel magában. A témáról a népszerű Csikar ezúttal is őszintén és sokak számára talán meghökkentő, felkavaró módon beszél.

„Élvezettel olvasom a Nemzeti Sport Aranycsapatról és Puskás Öcsiről szóló sorozatát, de rögtön szeretnék kijavítani valamit: korábban azt láttam az egyik cikkben, hogy Sebes Gusztáv Bukovi Mártonnal és a mellette dolgozó edzőteammel közösen döntött úgy, hogy én kevesebb lehetőséghez jussak, és csupán kerettagságot vívjak ki magamnak – mondta egy szuszra az egykori kiváló futballista, a ma már 78 esztendős Sándor Károly. – Ez egyszerűen nem igaz. Bukovi Márton kedvenc játékosa voltam, ezt később, amikor kapitány lett, és rendszeresen lehetőséghez jutottam, egyértelműen bebizonyította. Csakhogy Sebes Gusztáv a párt embere és katonája volt, így kerülhetett ő a válogatott élére, felsőbb utasításra. Nála nem én voltam a favorit, nagy volt a szám, mindig őszintén, nyíltan megmondtam mindent, és ez neki nem tetszett. Az sem mellettem szólt, hogy nem tiszteltem eléggé népünk vezérét, Rákosi Mátyást. Emlékszem, gyakran jártam moziba, néztem a filmhíradót, és ha Rákosit mutatta a kép, akkor persze mindenki felállt körülöttem, én viszont ülve maradtam. Sebes Gusztávnál sokkal jobb edzők dolgoztak akkoriban, de ő, Farkas Mihály bizalmi embereként, mégis hatalmat kapott. Sohasem felejtem el, amikor jöttünk haza az elvesztett világbajnoki döntő után, és itthon tüntettek a szurkolók, a kapitány azt mondta Szepesi Györgynek: »Te szemét, ez a balhé miattad van, a közvetítésed és a mondataid hergelték fel az embereket!« ”

A pénzosztásban is voltak különbségek

De ne szaladjunk ennyire előre. Sándor Károly 1947-ben került Móravárosból Budapestre, az MTK-hoz, és hogy nem ment neki rosszul a játék, bizonyítja: tagja lett a válogatott keretnek. Ott volt Londonban a legendás 6:3-as győzelemnél, de a világbajnokságra Sebes Gusztáv nem őt, hanem Budai II Lászlót válogatta be. Más kérdés, hogy őt is kivitte Svájcba, de nem nevezte a tornára. Csikar szerint Puskás segíthetett volna rajta.

„Én mindig Bozsik Józseffel aludtam egy szobában, tíz éven át, pedig Cucu Öcsi legjobb barátja volt. Az is előttem van, ahogy a hat három után, még a világbajnokság előtt, pénzt osztanak: Öcsi kétszázezer forintot vehetett át, én meg ötezret. Igazságtalan elosztás volt az nemcsak velem, hanem a csapat többi tagjával szemben is. Óriási pénz volt az, hiszen itthon havi hatszáz forint kalóriapénz jutott nekünk, a bajnokikon kétszáz forintot ért egy pont, és a „fal állásom” után kilencszáz forintot vehettem át. Öcsi mindent megtehetett, és mi, játékosok sokat gondolkodtunk azon, hogy ki az igazi vezér: Sebes Gusztáv vagy Puskás Ferenc? Egyszer Londonban túráztunk, én az MTK-val, Öcsi a Honvéddal, mi a Chelsea-vel találkoztunk, a Honvéd pedig a Tottenhammel. Egy szállodában laktunk, s hallottam, ahogy Kalmár Jenő, a Honvéd edzője üzen: kezdődik az edzés. Öcsi meg visszaüzent, hogy menjen futni az, aki akar. Ki merem jelenteni, még ha nem is tetszik majd mindenkinek, hogy az Aranycsapatban öt világklasszis játszott: Puskás Ferenc, Hidegkuti Nándor, Kocsis Sándor, Bozsik József és Czibor Zoltán. Utóbbit nem kedveltem különösebben, de a pályán zseniális dolgokat művelt. Engem hiába akart elvinni száznegyvenezer dollárért a Real Madrid, nem akartam itt hagyni az országot, Öcsi a forradalom után másként döntött. Csodálom, ahogy Madridban újjászületett, s megint a világ legjobbjai közé került.”

Nem csupán Sándor Csikar várt – gyakran hiába – a szereplésre.

Ott volt például a salgótarjániak remek középpályása, Szojka Ferenc. Ő egészen más hangulatban gondol vissza a legendás időkre, kevesebb fájdalom és tüske maradt benne, hiszen úgy érezte, hogy 28-szor szerepelni a magyar válogatottban az élet nagy-nagy ajándéka, ráadásul ebből 21 alkalommal játszott Puskás Ferenc társaként.

Aki jó futballista volt, gyorsan befogadták

„Öcsinél nem számított, hogy ki honnan került be a válogatottba – mesélt a régi időkről a 75. évében járó Szojka Ferenc, aki fiatal korában egész Salgótarján kedvence volt. – Ő mindenkit a játéktudása alapján ítélt meg. Engem szeretett, mert látta, hogy akár harminc méterről is pontosan a lábára ívelem a labdát. Amikor ötvenkettőben válogatott lettem, már ismertük egymást, hiszen jobbfedezetként a bajnoki meccseken rendszeresen őt őriztem. Értékelte, hogy mindig sportszerűen küzdöttem ellene. Amúgy, amikor először játszottunk együtt a válogatottban, odajött hozzám, és azt mondta, ha nálam van a labda, mindig a legjobb helyzetben lévő társnak passzoljak, vagy ha senki sincs üresen, akkor keressem őt, s ne törődjek vele, ha ketten-hárman lógnak a nyakán. Boldog voltam, amikor a helsinki olimpián a keret tagja lehettem, s a többiek újoncként is befogadtak. A kiutazásunk napján este érkeztünk meg Helsinkibe, s Öcsi nyomban mondta, gyerünk, srácok, irány focizni, hiszen Finnországban akkor fehérek voltak az éjszakák. Már éjfél felé járt, amikor Mándi Gyula pályaedző leparancsolt a pályáról, levonulás közben pedig arról beszélgettünk, hogy itt éjszaka is milyen világos van. Én palócosan azt kérdeztem, hogy »akkor itt bágoly sincs?«. Öcsinek ez annyira tetszett, hogy később mindig azt kérdezte tőlem: ván-e bágoly? Egyértelmű volt, hogy ő a csapat vezére. Ha meccs közben gyengébben játszottunk, Sebes Gusztáv nem kiabált be a kispadról, hanem magához hívta Öcsit, és neki mondta el az észrevételeit. A pályán kívül is képviselt minket, sokszor ment be Farkas Mihály honvédelmi miniszterhez, s elintézett bármit, például, hogy a nyugati utakról hazafelé jövet áthozhassunk néhány tiltott gyümölcsöt, hiánycikket. Tőlem sokszor kérdezték, hogy voltak-e klikkek a válogatottnál, és mindig azt mondtam, Puskás Ferenc és Bozsik József kispestiként összetartozott, a másik csoportot a volt fradisták alkották, de összetartottak az MTK-sok is, a pályán viszont nem volt elkülönülés, mindenki a másikért is hajtott. Én legutoljára öt éve találkoztam Puskás Ferenccel, a születésnapján láttam őt a Régi Sipos vendéglőben, de akkor már sajnos nem ismert meg senkit, így engem sem...” ---- S ----