„Sokkal jobb itt nekem”

– Egy törött ujjal érkezett haza a Pannon-kupára, kettővel ment vissza. Hogy fogadták?
– Nem voltak elragadtatva… – mondta Tokaji Viktor. – Valamelyik litván srác ütése nyomán tört el az ujjam a másik kezemen is, így sajnos egy ideig pihennem kell. Poénból persze mondták, hogy korcsolyázni tudnék, mire én rákontráztam: ha valaki a lábamra húzza a korit, akkor nincs akadálya. Jót mosolyogtunk rajta.

– Látom, nem szegte kedvét a sérülés.
– Örülni nem örültem neki, de benne van a játékban. Máskülönben be kell valljam, kifejezetten jó érzés volt látni a csapattagok, az edzők arcát, midőn meglátták az ujjaimat a sínben, látszott rajtuk, keserűek, hogy egy darabig nem lehetek a jégen.

– No igen, mégiscsak a Huddinge egyetlen válogatott játékosa.
– Ez így önmagában mit sem ér Svédországban, és az sem számít, ha valaki jópofa. Egyetlenegy módon, a teljesítménnyel lehet elérni, hogy valakit elismerjenek, befogadjanak.

– Elismerik, befogadják?
– Úgy érzem, igen.

– Meséljen, mit kell tudni a csapatáról, a ligáról!
– Itt, Svédországban létezik a tizenkét csapatos elitszéria, mondanom sem kell, világszínvonalú mérkőzésekkel. A mi sorozatunk, az Allsvenskan, azaz az első osztályú bajnokság a következő a sorban, méghozzá tizenhat együttessel.

– És itt állnak az utolsó helyen, igaz?
– Igaz, de ez így önmagában nem biztos, hogy sokat mond egy magyar hokibarátnak, arról nem beszélve, hogy rengeteg meccset buktunk el úgy, hogy könnyedén alakulhatott volna fordítva is az eredmény.

– Igaza van, segítsen: hol végezne a Huddinge a magyar bajnokságban?
– Nem kérdés, az élen. A svéd jégkorong elképesztően erős, a saját bőrömön érzékelem.

– Hallani lehetett, hogy megpróbálják hazacsábítani, mondván, a Toki biztosan nem érzi jól magát a második számú svéd sorozat utolsó helyezett csapatánál.
– Jó, ha tudják: kiválóan érzi magát!

– Esze ágában sincs hazatérni?
– Nincs!

– Ez a határozottság a dunaújvárosi éveknek köszönhető?
– Javarészt igen. Éveken keresztül hitegettek, én meg mindig bedőltem. Három éve például szögre akartam akasztani a korcsolyámat, annyira elegem volt, de sikerült meggyőzniük, hogy minden szép és jó lesz. Nem lett az… Becsaptak, a mai napig tartoznak nekem és a volt csapatársaimnak. Van egy sejtésem: abból a pénzből nem sokat látok majd.

– A boldog Tokaji Viktor pillanatok alatt szomorúvá változott…
– Nem, túlléptem már ezen.

– Biztos?
– Ha erről beszélünk, akkor bosszant, de nem rágom már rajta magam, mint régen. Annak viszont örülök, hogy az új vezetéssel egy fiatal, szépreményű együttes kezdett el dolgozni a városban. Egyébként nagyon sok tapasztalatot gyűjtöttem az utolsó dunaújvárosi évem alatt, ekkor döntöttem el magamban, hogy mindenképpen külföldre megyek.

– Hogyan jött ez a svéd lehetőség?
– A volt svéd edzőm, Björn Ferber és Takács Endre kapcsolatai révén, de akadt franciaországi ajánlatom is. Az előbbi mellett döntöttem, és egy pillanatig sem bántam meg, csodálatosan érzem magam ebben a Stockholmtól húsz kilométerre lévő városban.

– Milyen körülmények között él?
– Egy családi ház eredetileg nagyszülőknek épített, különbejáratú, takaros kis negyvenöt négyzetméteres lakása az otthonom. A tulajdonosok rendkívül segítőkész, rendes emberek, sokat köszönhetek nekik. Van egy nyolcéves fiuk, aki természetesen hokizik. Itt a kissrácoknak komoly kártyájuk van, rajta minden adattal, és a végén a kedvenc játékos nevével. Tudja, az övére kié van írva?

– Sejtem.
– Választhatott volna megannyi svéd világklasszis közül, de az enyémet írta fel, sőt ő is huszonhármas mezben játszik, mint én. Rendkívül jólesik, külön ösztönzőerőt ad nekem.

– Itthon is sokak példaképe, az egyik legintelligensebb játékosnak tartják. Nincs honvágya?
– Remélem, senki sem sértődik meg, de nincs. Három hónap alatt olyan komfortérzet alakult ki bennem, amely azt mondatja velem: jobb, sokkal jobb nekem itt.

– Ráadásul nincs egyedül, hiszen Dunaújvárosból Benk Andrással ketten igazoltak ide.
– Így igaz. Andris a juniorok között szerepel, ők a legmagasabb osztályban szerepelnek. Büszkén mondhatom, megállja a helyét, a legjobbak közé tartozik. A válogatottban néhányan csodálkozva kérdezték: „Nem fér be András a felnőttcsapatba?” Mondtam, hogy most még nem, hiszen tényleg erős a bajnokság. Ez Svédország, az NHL-ben játszó profik nélkül is elképesztően színvonalas a küzdelem. Mindenesetre, ha így folytatja, hamarosan két magyar lehet a Huddinge felnőttjei között.

– Önt ismerve, gondolom, sokat segít a válogatott társnak.
– Félig viccesen, félig komolyan fogalmazva: igyekszem apáskodni felette… Egyébként érdekes, tíz év van közöttünk, így másféleképpen éljük meg a külföldi életet. Nekem biztonságot, nyugalmat ad, neki pedig tizenkilenc évesen ez maga a szabadság, a nagy kaland. Szóval jól elvagyunk. Képzelje, még suliba is járok, néha úgy érzem magam, mint egy gyerek.

– Nocsak!?
– Az angol mellett a svédet kezdtem el tanulni, mi tagadás, miután csak svédül folyik az oktatás, szórakoztatóak az órák. Csak már a jégen lehetnék!

– Mikor jön el ennek az ideje?
– Talán egy, másfél hét múlva már újra a pályán lehetek. Muszáj, mert jégkorongozni jöttem ide.

– Arról nem is beszélve, hogy segíteni kell a csapatán.
– Az utolsó helyezés ellenére sincs tragédia, hiszen az előző idényben jutott fel a csapat a másodosztályból, ráadásul azóta nyolc új játékos érkezett. Egy amerikai sráccal együtt képezzük az idegenlégiósok táborát, a többiek svédek. Két edzőnk – akik közül az egyik a kétszeres világbajnok Mikael Johansson – is tisztában van azzal, nem az érmekért harcolunk.

– Azért ez szokatlan az ön számára, nem?
– A komfortérzet mindenért kárpótol! ---- T ---- &