Akiken nem fog az idő

„Szerintem a negyvenhez közelítő, megfelelő alapokat megszerző kosaras a legjobb korban van” – jelentette ki az éppen most visszavonuló Sztojan Ivkovics egy nappal korábban lapunk hasábjain az őt búcsúztató cikkben.

A 41. életévében járó center posztja egyik legkiemelkedőbb egyénisége volt még az idén tavasszal is a magyar bajnokságban, ahol 14 esztendeje, 1992-ben mutatkozott be. Ritka, hogy egy idegenlégiós majdnem másfél évtizedet húz le ugyanabban az országban, az meg még inkább, hogy ez idő alatt végig főszerepet játszik, és mivel pályafutása lezárását követően is a szakmában marad – szó szerint, hiszen szakmai igazgatóként folytatja Pécsen –, érdekesek lehetnek a meglátásai az őt is igencsak érintő témával kapcsolatban.

„A kezdéskor, az utánpótlásmunkával dől el az egész – állítja Sztojan Ivkovics. – Magyarországon úgy szokták nevezni a húszéveseket, hogy fiatalok, én meg azt mondom, az ember már tizennyolc évesen sem gyerek, nem ígéret, hanem szinte kész játékos, aki addigra eldönti, hogy számára első a sport és második az iskola vagy fordítva. Sokkal hatékonyabban használjuk az erősítő programokat és a regeneráló gyakorlatokat is: profi pályafutásomból, tehát magamból kiindulva azt mondom, a legtöbb munkát nyáron végeztük el, amikor szünet volt, mert akkor kell megerősíteni azokat az izmokat, amelyek gyengébbek, illetve felfrissíteni azokat, amelyeket túlerőltettünk. A magyar játékosok kilencvenöt százaléka úgy jön le az új idény előtti első edzésére, hogy végigpihente a nyaralást, talán csak Simon Balázst tudnám ellenpéldaként említeni, aki száz százalékig profi. Ez a titok: a játékos alázata a kosárlabda iránt, hogy nemcsak kapni kell a sportágtól, hanem adni is neki.”

A következő, aki autentikus forrásnak tekinthető ebben a kérdéskörben, Ivkovics egyik kedvenc játékosa: Filipovics Gordan. Aki anno Gordan Filipovicsként került hazánkba, de azóta megkapta az állampolgárságot. Ő az előző évad legidősebb játékosa, akinek a következő születésnapja már a 42. lesz – jövő áprilisban. Könnyen lehet, hogy még akkor is a pályán találjuk, a kaposváriak 12-ese ugyanis szeretne játszani még egy évet az NB I A-csoportjában.

„Amikor fiatalabb voltam, nagyon korán elkezdtünk edzeni, miként ott és akkor mindenki – emlékszik vissza az erőcsatár, aki már csak peremember, de cserecenterként is szívesen pályára lép hétről hétre ott, ahová korábban meghatározó játékosnak szerződtették. – Mindennap tanulni kellett, és mindennap találtunk motivációt. Nem csak arra vártunk, hogy mikor jön már a meccs, egész héten gyakoroltunk. Szerintem nincs titok, én például sohasem ittam semmiféle energiaitalt, csak edzettem. És aki szeret edzeni, és sokat dolgozik, megkapja a jutalmát a pályán, függetlenül attól, hogy délszláv-e az illető avagy sem.”

„Én is azt hiszem, hogy nincs olyan szoros összefüggés a kitartás meg a délszláv mivolt között, van olyan játékos, akinek hosszabb a karrierje, és van, akié nem – veszi át a szót Dzunics Braniszlav, aki honosítása után, 38 esztendősen debütált a magyar válogatottban 2002-ben, és aki hosszú éveken át volt a magyar bajnokság legeredményesebb játékosa, nem ritkán 40-esével szórva a pontokat, mígnem két éve abbahagyta egy térdsérülés miatt, szintén már 40 felett. – A legfontosabb, hogy mindent profi módon csináljon, vagyis odafigyeljen az összes fontos tényezőre, és ne csak az edzésre, hanem a pihenésre, valamint a regenerálódásra is. Azok közül, akik itt ilyen sokáig bírták, nem mindenkit ismerek, de akit igen, arról tudom, hogy nem bulizik, nem éjszakázik. Összegezve: az a véleményem, hogy az okok a profi hozzáállásban keresendők, de tudom, hogy ez tág fogalom.” ---- A 40-es szerbek (horvátok) után jöjjenek a magyarok – olyanok, akik talán idő előtt léptek le a színről, akikben esetleg lett volna még néhány sikeres év(ad). Azok a honfitársaink, akik 30-as éveik elején, de legkésőbb közepén öregeknek bélyegezték – saját magukat. Vagy még előbb…

„Az az igazság, hogy nekik nem nagyon van más választásuk: amíg bírják, addig játszanak, emiatt lehetett Ivkovics még negyvenévesen is a pályán, Bojan Lapov pedig harmincnyolc évesen. Hiszen haza nem nagyon tudnak menni, ezért inkább itt vannak a biztos kereset reményében, mint otthon, a bizonytalanban. Ha kinevelnénk olyan játékosokat, akik a helyükre kerülnének, biztosan nem tudnák így eladni magukat, de Magyarországon egyelőre nincs megfelelő utánpótlás” – véli Boros Zoltán, aki tavaly, 35 évesen fejezte be a játékot, mert megelégelte az egyre fájdalmasabb egészségügyi problémákat – a bokájában egy csont letört, a derekával pedig már évek óta bajlódott –, de a fő ok az volt, hogy a gyorsasága megkopott. No meg az, hogy úgy gondolta, minél később hagyja abba, annál nehezebben tud majd átállni a civil életre. Most pénzügyi tervezőként tevékenykedik, tehát teljesen más világba került, ám állítása szerint a sport révén jutott oda.

Hasonló okokból hagyott fel az aktív kosárlabdázással Krasovec Péter is, a Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetségének új szakmai alelnöke, csak éppen sokkal korábban: ő még csak 26 volt, amikor bejelentette a búcsút. Akkor végezte el az egyetemet, és úgy gondolta, ideje elkezdeni a civil életét felépíteni, nehogy lemaradjon a többiektől, az évfolyamtársai ugyanis már a tanulás mellett is dolgoztak. Persze akkor még olyan időket éltünk – 1993-ról van szó –, amikor viszonylag jól el lehetett helyezkedni a diplomával, és a sportösztöndíjasként két évet Amerikában is lehúzó Krasovecnek sikerült is jó állást találnia: jelenleg egy neves cég üzletfejlesztési vezetője. No de most azért kerestük meg, hogy segítsen fényt deríteni az esetleges titokra.

„Mivel a volt Jugoszláviában magasabb szinten művelik a kosárlabdát, ezért aki ott nem került be a válogatottba, itt még boldogan el tudott játszogatni, sőt meghatározó játékos lehetett – mondja a 202 centisen is vajkezű exkosaras, aki 48 alkalommal szerepelt a felnőttválogatottban. – Hogy mi lehet ennek a fizikai magyarázata? Nehéz megmondani. Úgy tetszik, még idősebb korukban is olyan a technikai és a taktikai tudásuk, hogy ennyire hosszú ideig játszhatnak, mert mások az alapjaik.”

Okosabbak lettünk? Talán igen. Mindenesetre a végére eljutottunk az alapokig. Alighanem tényleg ott van a legnagyobb hiba. Illetve – mivel azért nekünk is voltak, és most már megint vannak sztárjaink – fogalmazzunk inkább úgy, hogy ott van a legnagyobb különbség. Így mégiscsak szebben hangzik. ---- Azért összességében mégsem kellene ennyit játszaniuk ilyen idősen... Ők ugyanis csak itt, nálunk jók 40 évesen, erősebb bajnokságba már tényleg nem férnének be. Az NB I A-csoportjában viszont nem kerülnek be a csapatokba a fiatalok, ez a tendencia pedig egyre inkább erősödik azzal, ahogy szép lassan az összes, légiósok számát korlátozó szabály megszűnik.

Pedig valamilyen alapon mégiscsak kellene szelektálni, hogy csak azok a játékosok jöhessenek ide külföldről, akik emelik a színvonalat. Akik csupán szinten tartanák, azok helyett kapjon lehetőséget a feltörekvő ifjúság – és van, ahol kap is, például éppen Ivkovics klubjában, Pécsen. De amíg az utánpótlás-neveléséről híres MAFC kilenc légióst alkalmaz az utolsó helyhez…
(M. A.)