Kilencezer kilóval keresztül a sivatagon

– Kipihente magát?
– Szerdán már benéztem a műhelybe, hogy minden rendben van-e – árulta el Darázsi Zsolt, aki Szalai Norberttel és Rack Györggyel a 17. helyen zárta a Dakart. – Úgy látszik, ez szakmai ártalom. De fáradt voltam, az biztos, mert normálisan hétkor ébredek, az utóbbi két napban viszont úgy aludtam tizenegyig, mint a bunda.

– Jobban elfárad az ember, ha kamiont vezet, és nem autót? Tényleg, milyen nehezek ezek a járművek?
– Az enyém kilenc tonna körüli, és valóban más vezetési stílust igényel, mint egy autó. Máshogy mozog az egész vasdarab, nem tudsz olyan könynyen manőverezni, és hirtelen irányt változtatni sem lehet vele. Nagyon észnél kell lenni, mert a kamionnak magasabban van a súlypontja, ezért könynyebben is borul.

– Az elmúlt években kétszer is az oldalára borította a MAN-t. Milyen érzés kamionnal borulni?
– Furcsa. Néhány éve, amikor patakba estünk, hetvennel nekimentünk egy padkának, amely háromszor megdobott. Beleértünk a patakba, a kamion álló helyzetből az oldalára dőlt. Szerencsére hamar talpra tudtuk állítani, dűnén biztos nehezebb lett volna, mert az lejt.

– Érdekes lehet a magas dűnékről lefelé menni a kamionnal, mert az aljában szinte leér a hatalmas jármű orra, ami azt jelenti, hogy a bent ülőké is.
– Na igen. A kamionok esetében nagyon kell figyelni arra, hogy pontosan szemből menjen le az ember, mert ha oldalról próbálkozik, kifolyik a kerekek alól a homok, és a jármű felborul. Amikor normálisan megyünk le a dűnéről, akkor az orrunk tényleg majdnem a földhöz ér, mielőtt elindulnánk fölfelé, a következő dombra.

Könnyebb kamionnal menni, mint autóval

– Mégis szeret vele versenyezni.
– Igen. Mert ha nem rúgod fel a fizika törvényeit, akkor kamionnal könnyebben átmész a sivatagon, mint mondjuk egy autóval. Itt sokkal jobb a felület és a súly aránya, mert szélesebbek a kerekek. Az autók ehhez képest olyanok, mintha valaki tűsarkú cipőben próbálna túrázni a sivatagban.

– Ön egyrészt versenyző, másrészt viszont meg kell állnia segíteni, ha a csapatából valakinek gondja van. Ráadásul a saját versenyidejéből.
– Már hozzászoktattam magam a gondolathoz. El kell fogadni, hogy mi azért megyünk, hogy Balázsék hátvédei legyünk, és ha baj van, segítsünk. Persze ha van idő versenyzésre, akkor mehetünk, amilyen gyorsan csak tudunk.

– Az idei viadal vége felé óvatosnak kellett lennie, mert a MAN a végét járta. Nehéz ilyen esetben visszafognia magát az embernek?
– Nem, mert a saját érdekünk volt, hogy lassan menjünk. Az utolsó napokban már majdnem elhagytuk a kamion komplett hátulját. A végén kétszer is ki kellett kötnünk egy fához a dobozt, hogy visszahúzzuk a helyére, utána pedig spaniferekkel rögzítettük. A tizenhatodik helyet ezen buktuk el. Kár érte…

Egyedüli újoncként értek be a célba

– Az "első dakaros" magyarok közül egyedüliként teljesítették a távot. Mikor kezdték elhinni, hogy tényleg sikerülhet?
– Én csak akkor, amikor ott álltunk a céldobogón, mert a kamionunk váltója még az utolsó napon is olyan szörnyű hangokat adott ki, hogy azt hittem, itt a vége – mondta Szobi Balázs. – A célba érkezés pillanata viszont nagyon megható volt, annyi szenvedés után remek érzés ott állni a Rózsaszín-tó partján. Nagy kő esett le a szívünkről.

– Elégedett a huszonnegyedik helyezéssel?
– Teljesen. Ha jól tudom, korábban nem volt még olyan magyar újonc, aki első Dakarján jobb eredményt ért volna el.

– És olyan sem, aki ennyi vetélytársán segített a verseny során.
– Valóban, tizenöt-húsz autóst mentettünk ki a homok fogságából. Ha mi nem lettünk volna ott, valószínűleg nem tudtak volna továbbmenni. Számunkra nem az volt a cél, hogy legyőzzünk bárkit is, arra törekedtünk, hogy beérjünk a célba, közben pedig segítsünk, ha tudunk.

– Ezt a rendezők is honorálták, afféle fair play díjként jóváírtak önöknek egy órát. Ez elégtétel volt?
– Ha nem kaptunk volna jóváírást, akkor sem lenne baj. Nekünk ez belülről jött, tettük a dolgunkat, és örültünk, ha utána a táborban megismertek minket, vagy éppen hátba veregettek azok, akiket kihúztunk a bajból.

– Két társával, Éder Attilával és Jobbágy Ákossal ilyennek képzelték a Dakart?
– Nem is tudom. Szerintem ezt nem lehet előre elképzelni. Bizonyos esetekben jó volt, hogy nem tudtuk, mi vár ránk. Emlékszem, az egyik este Mauritániában beszélgettünk Darázsi Zsoltival, és láttam rajta, hogy nagyon ideges. Kérdeztem, mi baja, ő csak azt válaszolta, tart attól a szakasztól, amely következik. Biztos volt benne, hogy számunkra is emlékezetes etap lesz. Igaza volt, tényleg sohasem fogom elfelejteni az Atar–Nouakchott pályát.

Néha eszükbe jutott, mit keresnek itt

– Mi volt a legnehezebb az elmúlt két és fél hét során?
– Talán a szünnap utáni három szakasz. Hétfő reggel elrajtoltunk, majd kedd délelőtt célba értünk, csak annyi időnk volt, hogy lezuhanyozzunk, máris mennünk kellett tovább. Aztán beértünk, és három óra alvás után indultunk újra. Bevallom, akkor eszembe jutott, hogy mit keresek én itt?! Ám a célba érkezés mindent feledtetett. A barátok gratulációja, az, ahogyan itthon fogadtak. Tudom, sokat kell még tanulnom, hiszen rengeteg vezetéstechnikai hibát követtem el, de ott leszünk a Világkupa-futamokon, egy év múlva pedig irány újra Dakar! ---- N ---- A