Vargának lesz igazi a pihenés

Nouakchott azt jelenti: a szelek városa. És hogy véletlenül se essék csorba a hírnevén, fújt is a szél szombaton veszettül. Ennek valószínűleg a táborba hagyományosan a szünnapra érkező turisták örültek a legjobban, mert lábujjtól fülcimpáig koszosan legalább úgy érezhették, tényleg részesei a Dakar-legendának.
A szervezők ugyanis minden évben jó pénzért meghirdetik, hogy két napra bárki belecsöppenhet a világ legnehezebb tereprali-megméretésébe, elég, ha repülőjegyet vásárol és elutazik az éppen aktuális helyszínre, ahol a pihenőnapot tölti a mezőny. A turisták meg is érkeztek, és mert a reptér melletti tábor poros talajú, rögtön megörültek, hogy homokvihar van. Pedig csak a szél fújt egy kicsit.

Szalay a legjobb magyar autós

De nézzük, mi történt a versenyzőinkkel, akik közül a legtöbben pénteken, lapzártánkkor még kint voltak a sivatagban. A Szalay Balázs, Bunkoczi László kettős, no és a csapat versenykamionját irányító Darázsi Zsolt, Szalai Norbert, Rack György egység érte el versenyútvonalon a tábort.

Szalayék a második csekkponton még remekül álltak, hatvan kilométerrel a vége előtt azonban beleestek egy homokkal teli lyukba, ahonnan csak egyórányi ásás után volt menekvés, így a 42. helyen végeztek. ,,Naplemente volt, és éppen szembesütött a nap, ezért nem vettem észre a gödröt – mondta Szalay. – Túl lassan mentem bele, és a lendület nem hozott ki belőle. Nagyon mérges voltam, mert egyébként remek napunk lehetett volna."

Darázsiék úton-útfélen autókat láttak maguk körül, a legnagyobb nehézséget az jelentette nekik, hogy úgy kerüljék ki a homokban veszteglőket, hogy közben ők nem akadnak el. Végül sikerült nekik, egyszer sem kellett elővenniük a homokfutókat, egy magas dűne viszont kifogott rajtuk. Kétszer nekifutottak, de amikor látták, hogy a zöld MAN-kamion nem tud felmenni a meredek emelkedőn, harmadszorra már nem próbálták meg, inkább kikerülték.

Ami a többieket illeti, a Liszi László, Tóth Dénes párosnak (Mitsubishi Pajero), a Kristóf Márton, Hujber Imre duónak (Bowler), no és a Szaller Zoltán, valamint a Szobi Balázs irányította kamionos egységnek nem sokkal az első ellenőrző pont után a szervezők felajánlották, hogy tízórás büntetés ellenében letérhetnek a pályáról, és közúton megközelíthetik a tábort.

Az tette jól, aki elhagyta a pályát

Utóbb kiderült, jól jártak, akik a büntetést választották (mint a kis magyar különítmény minden tagja), ugyanis még reggel kilenc órakor is többtucatnyi versenyző vesztegelt a dűnék között. A szervezők emiatt úgy döntöttek, kitolják a táborba érkezés időpontját. A motorosok délelőtt tízig, az autósok délután egy óráig kaptak haladékot – előbbiek azonban csak akkor folytathatták a küzdelmet szombaton, ha volt rá orvosi engedélyük.

Varga Ákosnak szerencsére nem kellett ilyesmivel törődnie, idejében elérte a tábort, még ki is aludhatta magát a rajtig. Szüksége is volt minden erejére, hiszen a szombatja is kalandos volt. Mégis azt mondta, ez a nap sokkal könnyebb volt, mint az előző, mert a sérült keze sokkal kevésbé fájt.

Ha a Dakaron osztanának fair play díjat, Varga most biztosan kapott volna egyet, mert két vetélytársának is segített: a 83. kilométernél valakinek elszakadt a lánca, és ő adott szerszámot a javításhoz, fél távnál pedig szerelővasat kölcsönzött egy ellenfelének, aki defektet kapott.

A legnagyobb kaland az eltévedés volt

Talán azért is volt ilyen jótékony hangulatban, mert kis híja volt annak, hogy hajnalban az ő sorsa is rossz fordulatot vegyen. Történt ugyanis, hogy reggel, amikor menetkészen, leporolva állt a KTM a csapat sátra előtt, és megpróbálták beindítani a gépet, az meg sem nyikkant. Ekkor Kőhalmi Zoltán, a csapat motorszerelője (napokig nem aludt, az éjszakába nyúló szervizmunkálatok miatt) újra nekiugrott a gépnek, és addig kereste a baj forrását, amíg meg nem találta: a gyújtásjeladó sérült meg, amely tulajdonképpen csak az indításnál szükséges. Akkor viszont elengedhetetlen. Szóval Varga reggel a sztorit hallgatva sóhajtott egy nagyot, letörölte a verítéket a homlokáról, és nekivágott a szakasznak.

,,A legnagyobb kaland az volt, hogy körülbelül tizenhárman eltévedtünk – mesélte a táborban Varga, akinek igazán pihentető lesz a pihenőnap, hiszen nem éjszaka érkezett. – Ekkora káoszt én még nem láttam, mindenhonnan jöttek a motorosok. Megálltunk egy beduin sátornál, megmutattuk az itinerben, hogy melyik utat keressük, elküldtek minket egy irányba, ahol semmi sem volt. Végül a rendezőktől kértünk segítséget, akik megmutatták a helyes irányt."


A többi magyar versenyző lapzártánkig nem érte el a tábort: a számítógép tanúsága szerint magyar idő szerint este kilenc órakor Szalay Balázsék voltak hozzá a legközelebb – ők legalább még világosban kiértek a dűnék közül. A többiekről nincs információnk, ami jót is jelent, ha kiestek volna, azt már valószínűleg tudnánk.

Egy kis történelem

1988. január 7-én a Bordj Omar Driss és Tamanrasset közötti 987 kilométeres szakaszt tették meg a versenyzők – ez volt az akkori verseny leghosszabb és valószínűleg legkimerítőbb napja. Az autósok között az algériai pályán Ari Vatanen volt a leggyorsabb, míg a motorosoknál Franco Picco győzedelmeskedett. A viadal arról is nevezetes, hogy ekkor indult először a Dakaron Stéphane Peterhansel, az utóbbi évek egyeduralkodója, és arról is, hogy az akkor motorral már kétszer nyerő Hubert Auriol abban az esztendőben próbálta ki magát először autóval – nagyon furcsa buggyt vezetett. A viadalon összesen öt szakaszt töröltek – kettőt az iszonyú homokvihar miatt, amelyben életveszélyes lett volna autózni. ---- K ---- A