Mi jöhet még Radcliffe után?!

Csakhogy volt honnan fejlődni! Ebből az aspektusból szemlélődve már sokkal árnyaltabbnak tűnik a kép. Főként ha megnézzük az örökranglistát, amelyen az 1985-ös londoni maratonin világcsúcsot futó Ingrid Kristiansen még mindig a kilencedik. Az elmúlt 17 évben öt atlétanő összesen nyolcszor volt képes a csodálatos tehetségű norvégnál jobb eredményre (közülük csak az idei bostoni maratoni győztese, Margaret Okayo nem futott rekordot). Ha így nézzük, már nem is olyan hihetetlenül nagy a fejlődés. Hiszen míg a férfiaknál Chicagóban az ötödik (!) is kevesebb, mint egy perccel maradt el a világ eddigi legjobb eredményétől, addig a hölgyeknél sokkal ritkább a mezőny.
Viszont ott a hatalmas csábítás, a pénz. A maratoni futás népszerűsége elképesztő mértékben nő. A tőkeerős világban az egészséges életmód hihetetlenül népszerű. A tömegnek pedig hősökre van szüksége. Egy 30–40 ezres indulói létszámmal és ezáltal hihetetlen presztízzsel bíró maratoni vígan lehetővé tesz olyan díjazást, amely mellett a győztes(ek) a világ legjobb eredményének elérése esetén akár 250 ezer dollárt is megkapnak.
Óriási a csábítás tehát, hogy a maratoni futáshoz alapvetően gyorsnak számító 10000 méteren induló pályaspecialisták átálljanak az országúti menők közé. Bár ez az írás alapvetően a hölgyekről szól, érdemes megemlítenünk, hogy a sydneyi olimpia 10 000 méteres férfidöntőjének három tagja – a győztes Haile Gebrselassie, az ezüstérmes Paul Tergat és az akkor hetedik Takaoka Tosinari – már most az örökranglista első hét helyezettje közt van maratonin, egy percnél közelebb a Khalid Khannouchi által jegyzett legjobb eredményhez!
Bár ez a tendencia, ha szolidabb mértékben is, de a nőknél is megfigyelhető. A korábbi rekorder, Catherine Ndereba sokáig utcai futóversenyeken indult, ám a 42 195 méterrel egészen 1999-ig nem próbálkozott. Azóta tudjuk, mire képes ezen a távon. Vagy ott van az először tavaly induló Sibui Joko esete. A fiatal japán hölgy 2001 januárjában minden idők legjobb első maratoni idejét érte el 2:23:11-gyel Oszakában, hogy Edmontonban már a negyedik legyen a vb-n. Paula Radcliffe-re pedig nehéz szavakat találni! A brit futónő korábban rövidebb távokon vitézkedett, majd gondolt egy merészet. Tavasszal Londonban már csak kilenc másodperc hiányzott neki a rekordhoz, most, Chicagóban pedig elképesztő, 3:06-3:07-es kilométerenkénti iramot diktálva, majdnem másfél másodpercet faragott Ndereba legjobb idejéből.
Az ilyen teljesítmények kapcsán óhatatlanul felvetődik a dopping kérdése. Radcliffe erre roppant frappáns választ adott az őt faggatóknak. Azt javasolta, fagyasszák le a vérét, és néhány év múlva vizsgálják meg újra, hátha akkor már ismernek olyan eljárásokat, amellyel kimutatnak benne valamilyen tiltott anyagot. Szeretnénk hinni, hogy nyugodt szívvel mondhatta, amit mondott. Ha nem, ez nagyon pimasz megjegyzés lenne a részéről.
De hogy visszakanyarodjunk a címben feltett kérdéshez, meg kell említenünk Catherine Nderebát, aki saját rekordját illetően jó jósnak bizonyult, hiszen megmondta, hogy az egy évig él majd. Nos, a kiváló kenyai a következő generáció képviselőit 2:15 órás maratoni teljesítésére is képesnek tartja. Hogy kik lesznek ők, nem tudhatjuk. Ám a férfiak analógiájára soroljunk fel néhány nevet a sydneyi olimpia
10 000 méterének döntősei közül. A bajnok Derartu Tulu tavaly már nyert Londonban maratonit, és az ezüstérmes etióp, Gete Wami is kacérkodik az indulás gondolatával. Mint ahogy a hírek szerint Sonia O’Sullivan is készül az idei New York-i futásra. Na és azt is vegyük figyelembe, hogy 2008-ban Peking rendezi az olimpiát, Ma Csün-zsen mester pedig bármikor előáshat valakit a félmilliárdnyi kínai nő közül, a teknősvér titkát nyilván nem felejtették el.