Még nem ébredtek fel

Nem tudhatjuk, milyen kép élt, illetve él Önökben a dél-koreai népről, de gyanítható, hogy nem olyan, mint amilyet a Portugália elleni mérkőzés előtt, alatt és után festett magáról. Saját véleményünkből kiindulva Európában inkább udvarias, kedves, csendes embereknek gondolják az ittenieket.Nos, az első két jelzővel semmiféle probléma sincs, az elmúlt több mint két hétben folyamatosan mosolygó – hogy azt nem mondjuk: vigyorgó –, hajlongó, előzékeny polgárokba futottunk bele a Távol-Keleten.A pénteki események viszont meggyőztek bennünket arról, ha kell, akkor bizony tudnak ők hangosak is lenni.Nagyon hangosak.Ezúttal szükség volt a hangerejükre, lévén a dél-koreai válogatott Portugália ellen a nyolcaddöntőbe jutásért lépett pályára, ezen a mérkőzésen pedig minden támogatásra szüksége volt.Már akkor érezni lehetett, hogy itt valami különleges, nagyszerű dolog készülődik, amikor megérkeztünk az incshoni stadion környékére. Reggel tíz óra volt, a mérkőzés este fél kilenckor kezdődött, de ez nem zavarta az ittenieket abban, hogy elkezdjenek hangolni az összecsapásra. Be kell vallanunk, bennünket ez nem igazán lepett meg. Három nappal korábban jártunk ebben az arénában, és a legbátrabb dél-koreaiak már akkor felverték a sátrukat a stadion környékén. Még egyszer hangsúlyozzuk: három nappal a mérkőzés előtt. Hálózsák, élelmiszer, főzőlap, székek – nem egy összkomfort, de ilyen rövid időre ennyi is megtette.Így már nem volt annyira feltűnő, amikor a fiatalok reggel tíz órakor felébredtek a földre terített papírdarabjaikon, és fogmosás – vagy iskolába menetel – helyett azonnnal hozzáfogtak a "vörösök” éltetéséhez.Nem, nem a kommunisták nyerték meg a csütörtöki választásokat, nem is foglalták el az országot az észak-koreaiak. Pusztán a válogatottat becézik "vörösöknek” a drukkerek.A szurkolók pedig az igazi vörösök, piros trikóban, felirattal, összemázolva, zászlóba, sálba burkolózva.Ekkor már kezdtük kicsit Európában, egészen pontosan Nyugat-Európában érezni magunkat. Mert a dél-koreaiak – legalábbis a futballszurkolók – megtanultak európai módon drukkolni. Az Aida bevonulási indulójától kezdve Beethoven Örömódájáig mindent kívülről fújtak, vezényszóra ugyan, de fújtak. Nem szólisták összességeként, hanem egy összeszokott kórusként.Irigyeltük őket.Mint ahogyan irigyeltük azokat is, akik a mérkőzés előtt a stadion környékén felállított standoknál szórakozhattak. Volt itt minden, labdagyűjtés, egy az egy elleni futball, tánctanulás és még sorolhatnánk. Mintha búcsúban lettünk volna. Egy modern, XXI. századi búcsúban, amúgy dél-koreai módra.Kár, hogy a rendőrök is hozzátartoztak ehhez a búcsúhoz. Ôk valahogyan nem hiányoztak. Igaz, erre is felkészülhettünk. Napok óta arról cikkezett minden lap, folyamatosan azt hangoztatták a televízióban, hogy Kim De Dzsung elnök és kedves felesége, az itteni First Lady megtekinti az összecsapást. A prezident ugyan nem akart jönni, de a tanácsadók rábeszélték. Kellenek a szavazatok.Az ő fogadására pedig felkészültek az itteniek. Talán túlságosan is. A többlépcsős beléptetési rendszerre már rá se hederítettünk, az viszont bennünket is meglepett, hogy kis túlzással még a nadrággombunkat is átvizsgálták. Azon már vitatkozni sem volt érdemes, hogy el kell sütni a fényképezőgépet avagy sem – nyilván szép kép lesz a parkettáról… –, a mobiltelefonon tárcsázni kellett, az ötlettáruk kimeríthetetlen volt.Jelentjük: a biztonsági akció sikeres volt. Az atrocitások elmaradtak, az elnök udvarias mosollyal az arcán, koreai sállal a nyakában, nem nagy érdeklődést mutatva, de végignézte a mérkőzést.Minden bizonnyal ő volt a stadion leghalkabb dél-koreai drukkere. Mert a közönség nem is egy, hanem jóval több fokozatot rátett a délután hallottakra.Meg lehetne próbálni visszaadni a stadionban uralkodó hangulatot, de még nem találták fel a hangos újságot, így alighanem kudarcot vallanánk. Mert szavakkal mindez szinte leírhatatlan.És amit muszáj megjegyezni: mi csak ötvenezer ember önfeledt, euforikus ünneplését hallottuk. Egy elenyésző kisebbségét. Az errefelé mindenkinél jobban tisztelt és imádott Guus Hiddink csapata mögött ugyanis egy ország állt.És ebben semmiféle túlzás sincs.A különböző tévécsatornák már hat órakor lenyűgöző képsorokat mutattak. Az egyik adón körkapcsolás zajlott a dél-koreai vb-helyszínek között. Először csak kivetítőket láthattunk. Majd távolabb ment a kamera. És akkor leesett az állunk.A terek zsúfolásig telve – csak Szöulban 600 ezren voltak a szabad ég alatt –, az emberek valami különös révületben éltették a "vörösöket”. Hátha elhallatszik a hangjuk Incshonig…A fiúk pedig meghálálták a bizalmat. Nem játszottak olyan jól, mint Lengyelország ellen, de küzdöttek és Pak Dzsi Szung góljával legyőzték, mi több, kiejtették a titkon aranyról álmodó Portugáliát.Amikor Angel Sánchez játékvezető lefújta a találkozót, nem túlzás azt állítani: felrobbant a stadion. A csoda valóra vált: Dél-Korea továbbjutott a csoportból. Mi az, hogy továbbjutott?! Veretlenül, csoportelsőként lépett a legjobb tizenhat közé, ahol Olaszországgal találkozik. Azzal a squadra azzurrával, amelyet egy koreai – igaz, észak-koreai – válogatott 1966-ban egyszer már megtréfált.Itt az újabb lehetőség!Hiddink a minden egyes koreai mecscsen kint lévő transzparensen kapott utasításnak eddig tökéletesen eleget tett. Valóra váltotta a koreaiak álmát. Tartunk tőle, maguk a dél-koreaiak sem hittek abban, hogy ilyen későn jön el az ébredés.Nem mertek nagyot álmodni.Most pedig nem akarnak felébredni.