Mit látunk a videón, 6:38-tól? Muhamed Besic debütálását az Everton színeiben, méghozzá a Chelsea ellen. A bosnyák játékos idén nyáron igazolt a Ferencvárostól az angol klubhoz, és a harmadik PL-fordulóig kellett várni ahhoz, hogy pályára lépjen. A mérkőzés 3-5-re állt, a hazaiak majd kiköpték a tüdejüket, hogy ismét közelebb zárkózzanak, amikor a kb. tíz másodperccel korábban beállt Besic első labdaérintéséből amolyan Guzmics-módra indította Didier Drogbát. A csatár köszönte szépen, a tizenhatosig robogott, majd az üresen érkező Diego Costa elé tálalt, aki nem hibázott.
És, hogy ennek az egésznek mi a magyar vonatkozása? Véleményem szerint kitűnően érzékelteti, hogy az NB I mennyit ér. Besic két évet töltött a Fradiban, és már az első pályára lépésekor nyilvánvalóvá vált, több van benne annál, minthogy itt ragadjon. Szinte minden mérkőzésen a zöld-fehérek legjobbjai közé tartozott, ám néha olyan szituációkat is felvállalt, olyan cseleket is bedobott, amiknek több volt a kockázata, mint az értelme. Mindazonáltal megtehette, mert itt ez is elfért. Nagyobb probléma szinte sosem lett belőle, mert vagy nála maradt a labda vagy kisegítették a társak. Persze néha kapott érte hideget-meleget, de láthatóan nem hatotta meg, szokásából nemigen vett vissza. Elhitte, hogy csinálhatja nyugodtan, nincs mitől félnie. Ha a Fradiban ment, máshol is fog.
Csakhogy az igazi futball más. Egy angol bajnoki irama össze sem hasonlítható a magyaréval. Amíg nálunk a támadó csapat felviszi a labdát, és azon töri a fejét, most éppen mit is kéne csinálni, odaát már keresztbe-hosszába felszántották a pályát legalább négyszer. A különbséghez pedig hozzá kell szokni. Besic már megtanulta, és példája tanulsággal szolgálhat mindenkinek. Még Pintér Attilának is, aki a magyar válogatott keretét magyar élvonalbeli játékosokra alapozza, favorizálja őket a légiósokkal szemben. Nem kéne. Mert mi lesz, ha Európában is jegyzett bajnokságok csapataiból érkező ellenféllel találjuk szemben magunkat? Nagyjából az, ami a videón is látható.