A magyar labdarúgó-válogatott 1961 késő tavaszán túl volt két világbajnoki selejtezőn háromcsapatos csoportjában, amelyből az első helyezett jutott ki az 1962-es chilei világbajnokságra. Az elsőn, a Megyeri úton 2:0-ra verte meg az NDK-t, a másodikon Rotterdamban 3:0-ra Hollandiát. Tehát a kvalifikáló mérkőzések felét százszázalékosan teljesítette. A hollandok rotterdami legyőzése után a Népsport azt írta, futballistáink jobban játszottak, mint 1959-ben az NSZK és Svédország elleni meccs legjobb perceiben. A dicséret értékét növeli, hogy válogatottunk az 1959. évi erősorrend alapján a kontinens élén végzett. A rotterdami találkozót a helyszínen megnéző Leo Horn játékvezető – ő vezette Londonban a 6:3-as győzelemmel végződő angol–magyart – kijelentette: „A magyar csapat az I. félidőben »Wembley« értékű játékot nyújtott.” A magyar sajtó elsősorban a mieink taktikai fegyelmezettségét emelte ki.

EMLÉKEZTETŐ

Jugoszlávia–Magyarország 2:4 (1:2)
1961. május 7., Belgrád, barátságos mérkőzés
JNA-stadion, 60 000 néző, vezette: Rigato (olasz)
Jugoszlávia: Soskics (Krivokucsa, 46.) – Durkovics, Zebec, Juszufi – Miladinovics (V. Markovics, 26.), Perusics – Skoblar (Matus, 46.), Veszelinovics, Galics, Sekularac, Kosztics. Szövetségi kapitány: Alekszandar Tirnanics
Magyarország: Grosics – Mátrai, Sipos, Dalnoki – Solymosi, Kotász (Nagy I., 63.) – Sándor, Göröcs, Albert (Kuharszky, 19.), Tichy, Fenyvesi. Szövetségi kapitány: Baróti Lajos
Gólok: Albert (5.), Zebec (13. – öngól), Tichy (55., 81.), illetve Kosztics (16.), Matus (79.)

A honi közvéleményt vb-selejtező őszi visszavágóinál is jobban érdekelte a jugoszlávok elleni idegenbeli meccs, amelyet a holland–magyar után egy héttel rendeztek. Presztízsmérkőzés volt a javából! A két ország válogatottja között a 18. találkozó következett, az elsőn a mieink 1927-ben 3:0-ra győztek az Üllői úton. Kilenc magyar, két jugoszláv győzelem és hat döntetlen volt az addigi mérleg, a hazaiak legutóbb 1931. május 21-én Belgrádban győzték le a magyarokat (3:2) úgy, hogy a játékvezető nem adta meg az újpesti Avar István gólját. A mostani együttes szövetségi kapitánya, Alekszandar Tirnanics szerezte az első jugoszláv gólt. A 34 esztendő alatt egyetlen tétmérkőzésünk volt, az 1952-es helsinki olimpia döntőjében Magyarország 2:0-ra győzött. Azóta hét, zömmel gólokban gazdag találkozót rendeztek, négy magyar győzelem mellett három döntetlen született.

Érdekesség, hogy az olimpiai döntőn szereplők közül magyar oldalon Grosics Gyula és Bozsik József, az ellenfélnél Vujadin Boskov, Branko Zebec és Tomislav Crnkovic is pályára lépett a két csapat 1958. áprilisi mérkőzésén (Népstadion, 2:0), az 1958-as svédországi vb-t megelőzően. A tornán a magyarok nem jutottak tovább csoportjukból, a jugoszlávok a negyeddöntőben 1:0-ra kaptak ki az NSZK-tól. Ezt követően három olyan meccs következett, amelyen együttesünk 4–4 gólt szerzett (4:4, 4:0, 4:2), ebből Sándor Károly 4, Tichy Lajos és Albert Flórián 3–3 gólos. Az 1961. májusi összecsapást megelőzően 1960 októberében a Népstadionban 1:1-es eredmény született, az akkori csapatokból Sipos Ferenc, Sándor, Göröcs János, Albert, Fenyvesi Máté, illetve Zebec, Fahrudin Juszufi, Jovan Miladinovics, Zseljko Perusics, Todor Veszelinovics, Milan Galics és Borivoje Kosztics Belgrádban is a pályán volt.

Grosics Gyula itt elöklözi Bora Kosztics fejéről a labdát, miközben Sipos Ferenc is igyekszik menteni (Fotók: Képes Sport)

A hazaiak majd' 30 éves sikertelenség után végre győzelemben reménykedtek. A kapitány, Tirnanics elmondta: „A mi labdarúgóink technikailag vannak olyan képzettek, mint a magyarok, erőnlét dolgában is felveszik velük a versenyt. De taktikailag nem olyan érettek.” Milovan Csirics, a Crvena zvezda edzője megjegyezte: „Elmúlt már az ezüstjubileum utolsó győzelmünk óta. Ideje lenne végre egyszer nyernünk.” A magyarok ellen a 64. válogatott meccsén pályára lépő Veszelinovics realista volt: „Becsapnánk magunkat, ha nem ismernénk el, hogy a magyar csapat jobb, ütőképesebb. (...) Mégsem mondom azt, hogy nincsenek győzelmi esélyeink. De csak akkor győzhetünk, ha nagy lendülettel kezdünk és az első gólt mi rúgjuk. Ha nem, akkor...” Csatártársa, Zebec, aki ezúttal hetedik alkalommal játszott ellenünk, hozzátette: „Zágrábban szalasztottuk el a nagy alkalmat, amikor 4:2-re vezettünk, de Sándor elbánt velünk. Most nem bízom a győzelemben...” A kiváló támadó az 1958 októberében lejátszott jugoszláv–magyarra emlékezett, amelyen két gólt szerzett, de hiába vezettek a hazaiak 4:2-re, Tichy és Sándor góljával egyenlítettünk. Csikar három gólt lőtt ezen a találkozón! Zebec egyébként negatív hőse lett az 1961-es találkozónak: 1:0-s magyar vezetésnél, Solymosi Ernő előreívelését Sándor elől a saját kapujába „mentette”.

De ne szaladjunk előre! Csapatunk kedden este érkezett haza Rotterdamból, másnap már Nógrád megye válogatottja volt az ellenfél Nagybátonyban. Legjobbjaink 9:0-ra nyertek az edzőmérkőzésen, a hollandok ellen megsérülő Kuharszky Béla helyén Machos Ferenc kezdett középcsatárként, de a szünetben a sérüléséből felépülő Albert lett a center. „Úgy gondolom, nem lesz akadálya annak, hogy elutazzam a csapattal Belgrádba. Nem éreztem fájdalmat, bár gyors kitörésekre, robbanékony rajtokra még nemigen vállalkoztam – nyilatkozta a meccs után, Baróti Lajos pedig örült, hogy a Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi csatársort küldheti pályára. A szövetségi kapitány az esélyeket illetően megjegyezte: „Döntetlen eredménnyel sem lennénk elégedetlenek.” Grosics hozzátette: „A mai magyar csapatból én játszottam legtöbbször a jugoszlávok ellen. (...) Számunkra ez a találkozó lesz az év legnehezebb mérkőzése.”

A jugoszláv kapu előtt Solymosi Ernő (5) és Tichy Lajos (10) keresi a lehetőséget

Volt benne igazság: Jugoszlávia az 1960-as Nemzetek Kupájában – az Európa-bajnokság elődje – a Szovjetunió mögött ezüstérmet szerzett. A Képes Sport számszerű eredményt kért a fiúktól, Grosicsot és Kotász Antalt kivéve mindenki győzelmet várt, előbbi 1:1-es döntetlent, a fedezet 1:0-s vereséget jósolt, Szűcs László újságíró vissza is kérdezett, komolyan gondolja-e, mire az elmúlt mérkőzések alapján a válogatott egyik oszlopa így válaszolt: „Halálosan komolyan.” Az MTK-s Nagy István Szűcstől is várt tippet, a tudósító 4:2-es magyar sikerre voksolt, akkor még nem tudta, hogy csak ő találja el az eredményt. Baróti a taktikai értekezleten figyelmeztette játékosait: „Mintha legutóbb egy kis fásultságot láttam volna magukon. Nagyon kérem, akkor se veszítsék el a fejüket, ha az ellenfél gólt rúg.”

Nos, az ellenfél rúgott gólt, kettőt is, de futballistáink nem veszítették el a fejüket. Még nem telt el negyedóra, amikor Albert remek helyzetfelismeréséből gólt szereztünk (1:0), majd Zebec lábáról a hazai kapuba vágódott a labda (2:0). Kosztics szabadrúgásából ugyan potya ízű gólt kaptunk, de második játékrészben Tichy okos góllal növelte az előnyt, majd Matus lövését Grosics a kezei és a lábai között engedte be. Óriási potya gól volt! A végeredményt Tichy lövése állította be.

A mieink sikerében döntő szerepet játszott „a töretlen küzdőszellem, a nagy akaraterő és a taktikai fegyelem”. Baróti szerint: „Nehéz, de megérdemelt győzelmet arattunk. Mindenki derekasan küzdött és néhányan remekül játszottak, elsősorban Solymosi, Sipos, Tichy és Kuharszky.” A második hazai gólról Grosics a fejét csóválva mondta: „Olyan könnyű volt a lövés, hogy még meg sem fogtam a labdát, már azon gondolkodtam, melyik hátvédemnek dobjma, ki. 35 éves vagyok, ilyen szörnyű potya gólt még nem kaptam. A kezemben volt a labda és a lábam alatt beejtettem.” Sándor Csikar a siker ellenére panaszkodott is: „Borzasztó volt, hogy a jugoszláv védők milyen durván játszottak. Nagyon örülök, a győzelmünknek, amelyet bravúrnak tartok.” Tirnanics a jugók védő- és támadójátékában is látott kivetnivalót, de elismerte: „A magyar csapat megérdemelten győzött.” Zebec így kommentálta teljesítményét: „Jobb, ha nem szólok semmit!” Veszelinovics nem tagadta csalódottságát: „Amikor Albert labdája hálót ért, már tudtam, hogy kikapunk.” A találkozót követően egyöntetű volt a jugoszláv sajtó véleménye, hogy a hazaiak olyan csapattól kaptak ki, amelyik végig jobban játszott.

Az Népsport némileg patetikusabban fogalmazott: „A magyar csapat, amelynek játékában (...) keveredett a hagyományos magyar játékstílus a korszerű labdarúgás legjobb új elemeivel, további sikerek hordozójaként vonult le a pályáról.”