Szőke Szikla. Akár indián név is lehetne, s a vadnyugati párhuzam önmagától adódik, hiszen a most elhunyt Mészöly Kálmán, akit oly sokan hívtak-becéztek így, a magyar labdarúgás nagy időinek nagy tanúja, egyik utolsó mohikánja volt. S neki aztán tényleg nem csak az az érdeme, hogy magas kort megérve természetes összekötő kapocs lehetett múlt és jelen között, hanem kimagasló, karakterisztikus egyéniségként tevékenyen alakította kora futballját játékosként, edzőként, vezetőként egyaránt. Nekrológok születtek róla, méltatták családtagjai, egykori csapattársai, tanítványai, kollégái, de jellegzetes habitusa miatt róla annak is van emléke, benyomása, aki nem ismerte személyesen és nem tapasztalhatta annak idején, a hatvanas években, hogy világklasszisa volt sportágának. A mindenkiben, így benne is meglévő emberi gyarlóságok ellenére kétségbevonhatatlan, hogy az egyik legfényesebb szeme annak a reményeink szerint véget nem érő láncnak, amit úgy hívunk: magyar labdarúgás.

Erről a láncolatról (s részben másokról) szeretnék most írni, három alapvető aspektusból. Az első: meggyőződésem szerint futballunk lánca kis híján megszakadt azzal, amikor az 1956-os forradalmat követően politikai okok miatt eltagadták, negligálták legnagyobb hőseit. A második: a magyar foci mintegy három évtizedes sikertelensége alatt (legyen az egyszerűség kedvéért az 1986 és 2016 közötti időszak, vb- és Eb-szerepléssel keretezve) gyakorlatilag elfogytak azok, akikre fel lehet nézni, akik továbbviszik a lángot, a tudást, a szellemiséget. A harmadik: eleve olyan időket élünk manapság, amikor a földkerekség bizonyos részén kortünetté, divattá vált az élet minden területén az ilyen és ehhez hasonló, szervesen kialakuló, évtizedes, évszázados láncok tudatos eltépése, a tagadás kultúrája. Pedig épp nem a fejlődés záloga, sokkal inkább a szűklátókörűség jele, ha valami ellen fogalmazzuk meg magunkat és jövőnket, nem valami mellett, valamire, valakikre támaszkodva. Régen rossz, ha a nagyszüleinkben a mély ökológiai lábnyomot hagyó, begyepesedett vénséget látjuk, s nem példát, tapasztalatot, tudást és szeretetet, a saját vérünket, aki nélkül sehol sem lennénk. Nincs ez másképp a sportban, ezen belül a labdarúgásban, még szűkebbre véve a magyar labdarúgásban sem.

Részben a történelem a ludas, ebben megegyezhetünk. A nagy francia forradalom sem feltétlenül úgy indult 1789-ben, hogy aztán a nagy szabadságnak, egyenlőségnek és testvériségnek tomboló vérfürdő és irracionális terror legyen a vége, de legalább a sportvonatkozásai csekélynek bizonyultak. Az emberiségnek különböző „izmusok” mentén sokszor sikerült zsákutcába kormányoznia önmagát, ahonnan aztán nehéz volt visszatolatni a főútra. A kommunizmushoz legalább nem volt mindenkinek (bal)szerencséje, nekünk, magyaroknak igen, majdnem bele is rokkantunk. Világszínvonalú futballunkban nem 1945 jelentette a fő törést, bár például Kubala László és sokan mások tisztán látták, hogy ennek rossz vége lesz, ezért máshol keresték és találták meg a boldogulásukat. Az ötvenes évek diktatúrája azonban a sport szerepét tökéletesnek tartotta a „rendszer” felsőbbrendűségének bizonyítására, így nem tépte el a múltból táplálkozó gyökereket, csak átrendezte az erőviszonyokat. Ellehetetlenítette, megcsonkította a Ferencvárost, mint az előző éra „csökevényét”, s kreált magának új elitcsapatokat, például a Honvédot, ahová áterőltette a fradisták legjobbjait. Ettől még a futball megmaradt magas színvonalon, sőt, egyre feljebb szárnyalt, támaszkodva a hagyományokra és részben-egészben a korábbi szakemberekre.

Ezt a folyamatot szakította meg az 1956-os forradalom, pontosan az ezt követő exodus. Sokszor és részletesen leírtuk már, hogy legnépszerűbb sportág lévén a labdarúgás csonkult meg leginkább, mennyiségileg és minőségileg egyaránt. Ha csak az Aranycsapatot nézzük, konkrétan a legnagyobb sztárjai – Puskás Ferenc, Kocsis Sándor, Czibor Zoltán – kényszerültek külföldre, s itt jött a történelmi bűn, avagy tragédia: ezzel párhuzamosan itthon „betiltották” őket. A lánc gyakorlatilag megszakadt, legfényesebb szemeit vették ki belőle. Már-már a maró fekete humor bugyraiba illő, hogyan tagadta el a hazai sajtó a Real Madriddal a világelitbe visszakapaszkodó Puskás eredményeit, diadalait, hogyan „sikerült” említésre sem méltatni a máig rekordnak számító négy gólját az 1960-as BEK-döntőben, edzőként a ­Panathinaikosszal az 1972-es BEK-finélába jutását, s további csodás tetteit. Még csak azt sem lehet mondani, hogy ezeket az idolokat lerángatták onnan fentről, a piedesztálról, mert ennél több történt, megszűntek létezni, pontosabban „megszüntették” őket. S ezzel párhuzamosan maga a sportág is bűnbakká vált, elveszítve hőseit, majd folyamatos ellenszélben szépen lassan az identitását, tudását, szellemiségét.

Nyilván ez a folyamat nem ment egyik napról a másikra, Mészöly Kálmán és korosztálya, Albert Flóriánnal, Varga Zoltánnal, Farkas Jánossal, Bene Ferenccel és a többiekkel még a világszínvonalat jelentette, de igazán nagy eredmények nélkül. Aztán már csak egy-egy fecske rebbent fel magasra, Törőcsik András, Nyilasi Tibor, Détári Lajos, majd... Eközben a korábbi, „kalandvágyból itthon maradó” klasszisokat sem becsülte meg a közeg eléggé, Toldi Géza, Rudas Ferenc, Gyetvai László, Raduly József, Göröcs János, Várhidi Pál és a többiek szinte titokban megittak néha egymással pár fröccsöt, de hogy érdemben hallgattak volna rájuk, átadhatták volna tudásukat, tapasztalatukat, elhivatottságukat, futballszeretetüket, a már említett lángot, arra nem volt intézményesített lehetőség és igény. Az űr pedig nőtt. Megnéztem a legtöbbszörös magyar válogatott labdarúgók listáját, olyanokat keresve, akik sokszor húzták fel a meggypiros mezt, de egyetlen világversenyen sem szerepeltek 1986-tól 2016-ig. Közülük Vanczák Vilmos áll az élen 79 mérkőzéssel, maradjunk annyiban, megbízhatósága ellenére nem számított kiemelkedő tudásúnak. No de Dárdai Pál, Hajnal Tamás, Illés Béla, Lipcsei Péter, Lisztes Krisztián, Huszti Szabolcs... Klubszinten bizonyítottak itthon és/vagy külföldön egyaránt, mégsem tudták azt a láncot összeforrasztani.

A következő generációnak viszont, nagyon úgy néz ki, sikerült. Dzsudzsák Balázs, Király Gábor, Gera Zoltán, Juhász Roland társaival kivívta a 2016-os Európa-bajnoki szereplést pályafutása delelőjén (vagy azon túl), ami korszakhatárt jelentett, s a reveláció erejével hatott. Összeborult a nemzeti tizenegy és a drukkerhad, reneszánszát éli a válogatott, Szalai Ádám pedig egészen 2022-ig vitte tovább a csapatkapitányi karszalaggal együtt a focit, hazát és az egymást szerető, az emberekért (is) küzdő, újra felfedezett szellemiséget. Mielőtt nekifogtam volna ennek az írásnak, megnéztem Szalai lelkesítő beszédét az Izland elleni, 2020. novemberi Eb-pótselejtező előtt. Igen, így kell viselkednie, motiválnia a „csékának”, a vezérnek, reálisan látva a saját és társai szerepét ebben a Covid-, majd háború sújtotta, egyre irracionálisabb világban. Meg is lett az eredménye az újabb Európa-bajnoki szereplés és a Nemzetek Ligája-helytállás képében.

Az utóbbi hetek, napok a búcsú jegyében teltek, Mészölytől örökre, Dzsudzsák és Szalai esetében csak a válogatottól. A lényeg az, hogy megint van, aki továbbadja a lángot, s van, aki átveszi. Csak folytassuk ebben a szellemben, ezzel az eredményességgel, hogy a lánc ne szakadjon el, sőt, további fényes szemekkel bővüljön.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!