Megijedni nem szabad! – Bobory Balázs publicisztikája

A magyar labdarúgó-válogatott számára véget ért a 2024-es esztendő, el is kezdődött az össznépi vita a világháló emelkedett hangulatú felületein, esetenként alantas bugyraiban, hogy visszalépésnek tekinthetőek-e az elért eredmények, vagy tisztesen helytállt Marco Rossi csapata, és kihozta magából, ami benne volt.

Nos, abba a halmazba tartozom, aki évek óta azt állítja, hogy csapatunk valós tudásához képest folyamatosan felülteljesít, és tartom a véleményem a mögöttünk álló hónapok kapcsán is. Számomra elegendő egy-egy meccsen olyat látni, mint a keddi, németek elleni hazai Nemzetek Ligája-összecsapáson, amikor az ellenfélnél egyszerre került a pályára csereként a 60. perc tájékán Bayernből Jamal Musiala, az arsenalos Kai Havertz és a Leverkusen fiatal klasszisa, Florian Wirtz, nem sokkal később pedig bevetésre készen ugyanott toporgott a mi részünkről a diósgyőri Gera Dániel és az MTK-s Kata Mihály.

Zongorázni lehet a különbséget? Nyilván, hiszen papíron minden adat, statisztika, számítás alapján nem vehetnénk fel a versenyt egy ilyen kaliberű ellenféllel, de a magyar válogatott mindig képes arra, hogy felülírjon törvényszerűségeket és kellemetlen pillanatokat szerezzen bárkinek a világon. Nagyon becsüljük meg ezeket az éveket, mert sok évtizeden keresztül nem volt ilyenre huzamosan példa. A jövőbe nem látunk, ezért csak reménykedhetünk, hogy mindig érkeznek olyan fiatalok, akik képesek tartani ezt a szintet, esetleg még előrébb is tudnak lépni.

Szóval a 2024-es esztendő az Európa-bajnoki szerepléssel, a Nemzetek Ligájában való helytállással együtt rendben van. Előbbi a skótok elleni győzelem miatt marad emlékezetes, utóbbit pedig nyilván a hollandok és a németek elleni hazai iksz teszi értékessé.

Bár a szövetségi kapitány, Marco Rossi az Eb után adott néhány kétértelmű nyilatkozatot, és bizony lehetett úgy is értelmezni a szavait, hogy távozni készül, végül maradt és ezen a héten azt is kijelentette, hogy ha a szövetség vezetői is úgy akarják, akkor tavasszal is találkozunk vele. Az olasz-magyar mesternek nincs szüksége az én támogató szavaimra, de úgy gondolom, hogy nincs nála jobb megoldás, éppe az emlegetett felülteljesítés mondatja velem, hogy remek szakvezetőnk van, aki folyamatosan tud embereket is integrálni együttesébe. Pedig valljuk be, nem nagy a merítési lehetőség, kevés magyar futballista képes a legmagasabb nemzetközi szint kihívásainak megfelelni, sőt személyekre lebontva tényleg semmi nem jogosít fel arra, hogy az elért eredményeket ennyi időn keresztül el is várhassuk. Rossi azonban tényleg képes arra, hogy a jól működő és az ellenfelek számára valószínűleg unalomig ismert rendszerét frissítse, és rugalmas abból a szempontból is, hogy a saját maga által lefektetett válogatási alapelveket egyes esetekben felrúgja, ha ez a csapat érdekében történik. Voltak olyan játékosok, akik a ragaszkodás okán akkor is felhúzhatták a címeres mezt, ha klubjukban nem, vagy alig kaptak lehetőséget, közülük akad, aki folyamatosan a keret tagja, de olyanok is vannak, akik kikoptak vagy parkolópályán találták magukat. Rossi folyamatosan konzultál a labdarúgókkal, akkor is, ha sérültek, vagy ha éppen gödörbe kerültek, és tanácsai nem „hülyeségek”, elgondolásait általában igazolja az élet, és talán így lehet valóban jó közösséget építeni, amelynek tagjai hitelesek egymás előtt és kapcsolatukat a bizalom jellemzi.

Tehát a stabilitás megvan, és csak azt szeretnénk, hogy ne legyen rosszabb a jövő, például ne essünk ki a Nemzetek Ligája A-divíziójából. Ez azért is lenne fontos, mert futballistáink – akik közül vajmi kevesen méretnek meg a legmagasabb szinten – ebben a sorozatban találkozhatnak az elit kihívásaival, a bőrükön tapasztalhatják, miben vannak elmaradva és természetesen – ha maguk is akarják – ettől válnak egyre jobb labdarúgóvá. A legjobbak között maradásnak még sok más egyéb gyakorlati haszna lehet, például nagyobb az esélye a világversenyekre kijutásnak, a selejtezők sorsolásánál kedvezőbb a kalapbeosztás, nem beszélve arról, hogy a sztárok elleni mérkőzések a szövetség számára is jóval jövedelmezőbbeek, mint a második vonalbeli találkozók. Természetesen szólnak érvek a B-osztály mellett is, ott sem játszanánk gyenge csapatokkal, több lenne a sikerélmény, és talán olyanokat is többet gyakorolhatna az együttes, mint a támadásépítés, a labdabirtoklás, a befejezés, ezekre az élvonalban sokkal kevesebb esély van az ellenfelek dominanciája és minősége miatt. A magyar szurkolók viszont megszokták már, hogy rendszeresen látnak a folyamatosan telt házas Puskás Arénában olyan válogatottat, mint a holland, a német, az angol, vagy éppen az olasz, ezek a találkozók valódi ünnepek az ínséges évtizedek után.

Az A-divízióban maradáshoz a megváltozott kiírás miatt most sikeres osztályozós párharc szükséges, mivel immáron nem elegendő elkerülni a négyes csoportok utolsó helyét, a második osztály csoportmásodikjai megkapták az esélyt a feljutásra. Pénteken az is kiderült, hogy tavasszal a törökökkel kell megküzdenünk két mérkőzésen az elitért, és ha engem kérdeznek, akkor azt mondom, a legnehezebb ellenfelet kaptuk a lehetséges négyből, talán még Ausztriát kerültem volna el a törökökön kívül. Az élet nem kívánságműsor, örömmel tölt el, hogy Rossiból nem az évtizedek, évszázadok alatt belénk ivódott magyaros kishitűség beszélt akkor, amikor a sorsolás után azt mondta, a feleknek ugyanannyi esélyük van kiharcolni az elitben szereplést.

Nagyon kell vigyázni a törökökkel, mert az elmúlt években sikerült újraépíteniük a korábban szép sikereket elérő válogatottjukat, rengeteg tehetség bukkant fel náluk, akik már tinédzserként a világ legjobb csapataiban játszanak, elég csak a Real Madrid 19 éves szélsőjére, Arda Gülerre gondolnunk, vagy a Juventus hasonló korú kreatív támadójára, Kenan Yldizre. De rajtuk kívül is nagyon sokra hivatott a labdarúgók vannak náluk, láttuk őket a nyári Euróba-bajnokságon, esetenként pedig irigykedtünk is a csikócsapat jövőbeni lehetőségeire.

Megijedni nem szabad, Marco Rossi csapata megoldott már nagyobb feladatokat is, s bár a mi keretünk minőségében talán gyengébb, tapasztalatban, összeszokottságban sokkal előrébb tart, és azért a 2024-es esztendőben is gyakran sikerült megjeleníteni azt a karaktert, amely szervezettséget, elszántságot, megalkuvást nem ismerő harcomodort mutatott. Ebben kell bízni, erre kell alapozni a tavaszi osztályozón és majd a világbajnoki selejtezőkön is, mert kimondva-kimondatlanul mindenki tudja, hogy az ottani eredményesség a legnagyobb cél, jó lenne a csapatot 1986 után újra látni a földkerekség legnagyobb tornáján. Persze a vb-re kijutni nehezebb, mint az Európa-bajnokságra, de a szintlépés innen már csak ez lehet. És minden egyes siker lökés az egész magyar labdarúgásnak is.

S a végén személyes történettel szemléltethetem, mit jelent egy jól sikerült mérkőzés vagy sorozat: a németek elleni mérkőzés után a lelátók előtt körbesétáló és a szurkolókkal pacsizó Szoboszlai Dominik hétéves fiam kezét is megszorította néhány másodperc erejéig, aki később fülig érő szájjal fordult felém és ezt mondta: „Most két évig nem mosok kezet.” Gyerekeinknek példa, példakép kell, és nem a tévében látott sztár, hanem olyan hús-vér ember, akit élőben láthat, szerencsés esetben megérinthet, aláírást kérhet tőle. Ez gerjeszti majd az új futballkedvelő generációt, amely felváltja a mostani, bizonyos csoportjaiban ellendrukkerként viselkedő kisebbséget is.

Bízzunk benne, hogy 2025-ben marad az irány, és válogatottunk továbbra is felülteljesít!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!