Üzenet a fotelharcosoknak – Bobory Balázs publicisztikája

NAGYON ÉRDEKES ÉS SAJÁTOS a magyar néplélek, de ezt eddig is tudtuk.

Én abban a korban voltam fiatal, amikor futballválogatottunk lényegében csak barátságos mérkőzésen volt sikeres, a felkészülési találkozókon aratott győzelmek adtak okot a reménykedésre, hogy majd az Eb- meg vb-selejtezőn is menetelünk. Aztán persze kaptuk sorra a pofonokat, 1986 után harminc évig világverseny tájára sem mentünk, 1997-ben kerültünk hozzá a legközelebb, de aztán a világbajnoki pótselejtezőn jöttek a „jugók”, és két meccs alatt tizenkettőt rámoltak be nekünk.

Jól emlékszem 1993-ra, amikor válogatottunk drága jó Puskás Öcsi bácsival a kispadján négyet rúgott Írországban, Hamar István kettőt szerzett csereként beállva, így ő lett a „dublini hős”.

Akkoriban hajlamosak voltunk túlértékelni ezeket a tét nélküli győzelmeket, de miért ne tettük volna, ritka volt az igazi siker, mint a fehér holló. Kapaszkodtunk mindenbe, amibe lehetett, egy jó cselbe, egy szép keresztlabdába, egy remek lövésbe, pláne gólba.

Igazságtalan a sors, Kleinheisler Lászlóval kapcsolatban egyszer sem hallottam a hős jelzőt, pedig Norvégiában sokat tett a 2015-ös Eb-pótselejtezőn a továbbjutásért, de a visszavágón bitang nagy gólt szerző Priskin Tamás, vagy éppen már az Európa-bajnokságon az osztrákoknak betaláló Szalai Ádám sem cipelt magával magasztaló beceneveket. Pedig az előző évtized második felétől rendszeressé váltak a győzelmek – nem felkészülési meccseken, hanem tétre menőkön. Meghajolt Anglia, Németország vagy éppen Horvátország is, nem bírtak velünk a franciák, a szerbeket állandóan pofoztuk, szóval alaposan kijutott a jóból.

Sokak memóriája viszont szelektívvé vált. Elfelejtették, hogy előtte kaptunk mi nyolcat Hollandiában, a svédek és a románok sokáig mumusként babráltak ki velünk, a jobb csapatok ellen annyira reménytelen volt a játék, hogy alig-alig jutottunk át az ellenfél térfelére. Most nem tudjuk kellően értékelni, hogy ennek az időszaknak vége.

Kikerülhetetlen, hogy az ember közösségi oldalakon olvasói kommentekbe szaladjon bele, speciel én akkor nyitom meg ezeket a szekciókat, ha túl alacsony a vérnyomásom. Jómagam nem vagyok az online térben zajló szájkarate híve, egyrészt legtöbbször parttalan, rengeteg időt visz el a pötyögés, másrészt minden félreérthető, a leírt mondatok mögött nincsen mimika, hangsúly, mozdulat vagy tekintet. És azt is bevallom, nem értem azokat az embereket, akik óhatatlanul le akarják írni a véleményüket, ilyenkor csak arra tudok gondolni, hogy szerencsétleneknek nincs egyetlenegy családtagjuk, barátjuk sem, akivel meg lehetne dumálni a gondolatokat, megérzéseket.

Kedd este természetesen el voltam keseredve, hogy az utolsó pillanatban kapott góllal buktunk el Írországban, de sok szempontból jó érzések is kavarogtak bennem. Leginkább az töltött el örömmel, hogy angol élvonalbeli klubokból is összerakott válogatott otthonában sikerült végig dominálni, labdát tartani, helyzeteket kialakítani – még tíz évvel ezelőtt sem tudtam ilyet elképzelni a magyar válogatottól. Azt is jó volt látni, hogy Marco Rossi mennyire bátran keresi az új taktikai elemeket, amelyekkel zavarba hozhatjuk majd az Eb-n az ellenfeleket, vonalszélsőink centrum irányába történő befutásai ziccereket is eredményeztek, kár, hogy nem sikerült ezekből gólokat szerezni. Jó, hogy mindenki egészséges, és bár a tempó nem volt eszeveszett, de lehet előrelépni jövő szombatig, és még ma, Izrael ellen is gyakorolhatunk egyet Debrecenben.

A netes fotelkommandó hangos, de kisebb hányada máris világvégét vizionált. Az ő racionalitásuk szerint a magyar válogatottnak immár minden körülmények között le kellene győzni egy Írország szintű csapatot, és ha nem sikerül, akkor már tutira az Eb-ről is megszégyenülten, pont nélkül kullogunk haza.

Nekik megsúgnám, hogy a magyar futballválogatott elmúlt évekbeli szereplése nem a realitás, sokkal inkább a túlteljesítés kategóriájába tartozik. Nem szokványos, hogy a világ legjobb csapataival harcolunk a Nemzetek Ligája elitjében, az sem, hogy 14 meccsen keresztül nem kapunk ki. Közben sztenderd válogatottjaink közül van, aki Cipruson profiskodik, akad, aki az olasz másodosztályban, Callum Styles pedig ősszel még az angol harmadik vonalból utazgatott Telkibe. Csatáraink közül az egyiket a hazai NB I, a másikat a dél-koreai élvonal készíti fel a németek, olaszok, angolok elleni összecsapásokra, és néhány topbajnokságban is jegyzett jó játékosunk mellett mindössze egy nemzetközileg is elismert klasszisunk van, a legtöbb riválisunknál alapesetben ennek a többszöröse – sokszor még a kispadon is.

Nem baj, lassan Mohácsot, Irapuatót emlegetünk, ha egy idegenbeli barátságos meccs elmegy, szegény Marco Rossinak csak biológiai okokból nem hullik a haja, amikor eljut hozzá az egyszeri magyar fotel­drukker károgása. Sok éve itt van már, de talán sohasem érti meg ezt a sajátos közeget.

Hadd jöjjek ezek után a saját Eb-várakozásaimmal. Miután fentebb arról elmélkedtem, hogy semmiféle reális alapja nincs, hogy bárkinél alapból jobbnak gondoljuk magunkat egy Európa-bajnokságon, ezért egyáltalán nem lennék meglepve, ha nem jutnánk tovább a csoportból. Természetesen elképesztően drukkolok a csapatnak, de ha elővesszük csak azt az adatsort, hogy kinek van több magasabban jegyzett és drágább játékosa, egyetlen összevetésből sem kerülünk ki jól. Szerencsére mindent tudunk ellensúlyozni a szövetségi kapitány által unásig begyakoroltatott taktikával, szervezett futballal, az egység lerí a társaságról, és az elmúlt esztendők fejlődési folyamatának köszönhetően már elhiszik futballistáink, hogy ők is képesek labdát járatva, lapos passzokkal is operálva támadást építeni, nem csak fellövöldözni a labdát a centereinkre.

És én ezt szeretném látni a játékosoktól az Európa-bajnokságon: futballozzanak bátran, kifulladásig hajtsák magukat, s bár ez nem háború, de harcoljanak minden labdáért. Ha így történik, akkor legrosszabb esetben is elismerjük, ha jobb volt az ellenfél, vagy átkozzuk a jószerencsét, ha nem mellénk áll. Aztán persze az is opció, hogy megint csodát látunk, és tényleg valódi hősök születnek, akik közül Gulácsi a parádézó, Sallai a bombázó, Szoboszlai meg, mondjuk, a mágus jelzőt cipeli magával a továbbiakban.

Legjobban persze annak örülnék, ha a károgókat megint sikerülne egy-egy győzelemmel elnémítani, felbosszantani, esetleg elrontani a kedvüket. Nem szeretnék rosszat senkinek, de az elmúlt napok kommentekben megjelenő beteges frusztrációja után valami már kijárna az ellendrukkereknek is…

Tíz éve nem gondoltam, hogy a magyar labdarúgás ilyen magasságokba emelkedik, hogy sorozatban harmadik Eb-jére készülhet, és most már az okostojások azzal sem jöhetnek, hogy a létszám emelése miatt vagyonk ott rendszeresen a kontinensviadalon, mert legutóbb csoportelsőként jutottunk ki Németországba. Nyugodt és boldog vagyok, ha arra gondolok, hogy megint összeköt majd minket, magyarokat a sport, a futball, szeretném látni a körúton megállított villamosokat, a visszapillantókra húzott nemzetiszínű zászlócskákat, ismeretlen emberek gólok utáni ölelkezését. Várom már, hogy lássam a hétéves kisfiamon az izgalmat és büszkeséget, az őszinte rajongást a válogatottért, Szoboszlaiért, Negóért, Dibuszért. Ezt egyetlen károgó sem ronthatja el, az ő örömét semmiképp, én meg inkább próbálom nem megnyitni a hozzászólásokat egy-egy mérkőzés után.

Hajrá, Magyarország, gyerünk, srácok, alkossatok megint nagyot magatokért, az önbecsülésetekért, egymásért, a családotokért, a rajongó gyerekekért, a hozzám hasonló vagy még korosabb generációért, akinek még szokatlan a siker.

Küzdjetek az egész nemzetért!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!