Népsport: Lakat Károly útijegyzetei a sikerek mellé

Az 1964. őszi tokiói olimpiára készülő válogatott – a csapatnak tavasszal a spanyolokkal még mérkőznie kellett, hogy bejusson a játékok 16 csapatos mezőnyébe – 1963 decemberében Lakat Károly vezetésével afrikai túrára indult. A Belgiumban kezdődő és az NSZK-ban befejeződő, összességében hat országban zajló felkészülés alatt tíz találkozó várt a mieinkre.

A Népsportban Borbély Pál az elutazás előtt beszélgetett Lakattal, akit „rendszerető és rendszerező”      edzőnek tartott. Lakat elmondta, 1963 elején milyen koncepcióval látott a munkának. A könnyebb út az lett volna, ha olyan futballistákból áll össze a keret, akik az NB I-ben már szereztek rutint, de kimaradtak az 1962-es világbajnoki keretből. Baróti és Lakat úgy döntött, az olimpiai felkészülést, a selejtezőt arra is felhasználják, hogy az A-válogatott szintjén 2-3 évet nyerjenek a nemzetközi mezőnnyel szemben.

Ezért bővebb keretet hirdettek, rá­adásul a vidékiek és a budapesti játékosok aránya 66:34 százalék volt a vidékiek javára. Lakat ezt azzal indokolta, hogy a fővárosi együttesekben játszók a különböző kupákban és túrákon jobban szem előtt vannak, megszerezhetik a nemzetközi szerepléshez szükséges rutint. A szakvezetők nem tagadták, az A-válogatottban a szélsőhátvédek és a szélsők utánpótlása kevésbé megoldott, előbbieknél „idén Novák és talán Káposzta évi összteljesítménye már súrolta azt a színvonalat, amely biztató lehet Baróti számára”. Ami a csatársort illeti, „őszi teljesítménye alapján Katona talán alkalmas lesz a korszerű szélsőjátékra”. Lakat felhívta a figyelmet, a sűrű program miatt a labdarúgók nem élvezhetik majd a portya szépségeit… Nem tagadta, azokkal vág neki az útnak, akikre számíthat Japánban, arra azonban figyelmeztetett, vigyázni kell, mert ugyan meggyőződése, hogy a magyarnál és a spanyolnál jóval gyengébb válogatottak is ott lesznek Tokióban, oda a magyaroknak még el is kell jutniuk. A találkozókról rendre Lakat Károly tudósított, persze előfordult, hogy nem lehetett vele kapcsolatot teremteni, akkor az MTI-re támaszkodott a Népsport szerkesztősége.

Az első találkozót a belga Beerschot ellen játszották az olimpiások, a 2:2-es döntetlen nemigen tetszett Lakatnak, főleg a védők könnyelműségét kifogásolta, miközben a belga kritikák szerint a mieinkből nem a tehetség hiányzik, a játékfelfogásukban keresendő a hiba. Belgiumban persze óhatatlanul az Aranycsapathoz hasonlították őket… A második mérkőzést már Afrikában rendezték, a mieink nagy gólarányú vereséget mértek a házigazda Szenegálra (8:3). Lakatot is meglepte, hogy játékosaink milyen jól bírták a meleget – olyannyira, hogy a hazaiak fáradtak el.

A civilben irodalomszakos tanár, Lakat Károly nemcsak a meccsekről írt, hanem az afrikai városokról is, amelyekben megfordult a küldöttség. Szenegál fővárosáról, Dakarról például a szegénység és gazdagság kontrasztját írja le: „A hullámbádogból épült Medina városrész sivárságával, lakóinak az utcán zajló nappalaival, éjszakáival szemben az út túlsó oldalán a fények elkápráztató vonulása.”Persze az „Öreg” itt-ott utánozhatatlan humorát is meg-megcsillantja: „A fiúknak elmondom az aznapra kijelölt Korán-fejezetet, mármint, hogy korán feküdjenek le!”Igaz, azt sem hallgatja el, hogy a vezetőkkel „egy magyarnóta-esttel kibővített, paprikás csirkével egybekötött családlátogatásra sietünk”.

Második afrikai összecsapásán Elefántcsontpart legnépesebb városában, Abidjanban a mieink 4:1-re győztek a házigazdák legjobbjai ellen. Amikor a repülő leszállt, néhány futballista viccelt, ne szálljanak ki, mondván, rossz helyre érkeztek („Ez valami parfümgyár”), ugyanis nem tudták megfejteni az állam francia elnevezését: Cote d'Ivoire... Lakat, akár útikönyvet is írhatna, olyan a stílusa: „Az autók kígyósorai a várost körülvevő Lagune Ébrié víztükre fölött kifeszített íjként áthajló hídon, a Houphouët-Boigny Bridge-en áthaladva, a felszabadulási emlékművet gyűrűként körbefogó sugárutak egyikén, a kacsalábon forgó villák szoros őrizete mellett, a Hotel du Park hófehér bejárata elé érkeznek.”

Játékosainkat nemcsak Afrika Párizsának lüktetése lepte meg, hanem az is, hogy kimosott alsóneműik az erkélyen a párás levegő miatt nem száradtak meg a napsütésben sem. A keret tagjai részt vettek egy hamisítatlan afrikai kiránduláson is, igazi őserdőn keresztül egy helyi faluba vitték el őket. Futballistáink a lakossággal szinte együtt élő majmok mellett azt is kiszúrták, hogy minden munkát az asszonyok végeznek, egyesek nem átallották megjegyezni, itthon is így kellene lennie… Tenger mellett persze a fürdés sem maradhatott el, Lakat szerint ez izgalmas volt, mert a vezetőkkel mindig számolták, hogy „az Unicum-reklámra emlékeztető fejek”felbukkanjanak…

A következő találkozó színhelye, Togo fővárosa, Lomé hiába fekszik a tengerparton, szinte elviselhetetlen a meleg. Fiaink persze hülyéskedtek, mondván, „nem baj, ezt is meg lehet szokni”. Tény, 3:2-re nyertek Togo válogatottja ellen, a mérkőzés után azért a mester a maga stílusában nem rejtette véka alá a véleményét: „A találkozó a rossz passzok orgiája volt, és csapatunk teljesítménye hűen tükrözte labdarúgásunk összes hibáját, amiért bizony egyáltalán nem kaptak tőlem elismerést a fiúk.” Hozzátette, olyan öngól segítségével győztünk, amilyet ő még nem látott. Lakat így búcsúzott az olvasóktól: „Mindenki a legjobb egészségnek örvend, csak a hőség gyötör most bennünket.”

Kumasiban egy ghánai együttes ellen léptek pályára a fiúk, a nyögvenyelős togói győzelmet sima 4:1-es siker követte. Küldöttségünknek elmondták, sok olyan ember él ott, akinek autója van, de lakása csak lesz… A csapatot nagy ceremóniával fogadták: „Sokat derültünk Palotai Karcsin, akinek a nyakába akasztottak egy hat méter hosszú, népi szőttesből készült stólát, és derék csapatkapitányunk úgy festett, mint valami anyakönyvvezető.”Accrában viszont a ghánai válogatott azzal a nem titkolt céllal vágott neki a mieink elleni találkozónak, hogy „az Afrika-kupa megnyerése után sikeres szereplésükre azzal igyekeztek feltenni a koronát, hogy a magyar olimpiai válogatottat is két vállra fektetik”. Noha az első félidő vége előtt egyenlített az Afrika-bajnok, 2:1-re győztünk. A hangulat azért nem volt rossz, ám este az accrai magyar nagykövetségen a fogadáson a mieink majdnem szomjan maradtak, mert „a legdíszesebb népi öltözetükben megjelenő sportemberek szeszes italt vallási okból nem fogyasztva, elitták előlük a coca-colát”.

Ezt követően visszautazott Európába az együttes, az NSZK-ban várt rá két mérkőzés: a Saarbrückent 6:3-ra elintézték, Kölnben a Duisburgot verték meg 4:2-re úgy, hogy a szünetben még a hazaiak vezettek 2:1-re. Lakat nem is ment el emellett szó nélkül: „Szünetben alapos fejmosást kapott a csapat, és cserét határoztunk el.”Ennek (is) köszönhetően megfordult az állás.

Visszatértünk Afrikába, Algírban Algéria olimpiai válogatottját 3:0-ra lemostuk, Lakat örömmel jelentette:      „A szurkolók már félidőben is lelkesen ünnepelték az iskolajátékot bemutató magyar együttest.”Írt a városról is: „Lépni sem lehet a zsibongó tömegtől.”

A túra egyetlen vereségéért Brémába utazott a csapat, ahol 3:1-re nyert a Werder, Lakat ezzel zárt: „Utunk utolsó állomásán az NSZK-ban húzták el egyedül a nótánkat a brémai muzsikusok.”

Tokióban viszont az ellenfelek úgy táncoltak, ahogyan mi fütyültünk – olimpiai bajnok lett a csapat.