Zászlóelvonás – Kun Zoltán publicisztikája

Néhány nap már eltelt a londoni mérkőzés (lásd még: Az erőszak éjszakája) óta, de még mindig azon gondolkodtam, miféle félreértések és hibák sorozatának köszönhetjük, hogy jó eséllyel nézőmentes lesz a San Marino elleni selejtező is. Nem elfelejtve, hogy félreértések és hibák sorozata egy zárt kapus meccsnél valamivel jelentőségteljesebb eseményekhez is vezetett már, most hirtelen a szarajevói pékségből kilépő, és békésen kiflit majszolgató nagyszerb fiatalember jut az eszembe, akinek akkor még fogalma sem volt róla, hogy fél perccel később kirobbant egy világháborút.

A merényletet most a magyar fanatikusok követték el, mégpedig a futball ellen – legalábbis az angol újságok szerint.

Bizony, nézhetjük úgy is azt a néhány perces, a Föld forgásán különösebben aligha változtató jelenetsort, hogy a magyar csőcselék hirtelen elindulásból mészárszékké változtatta a Wembleyt.

Meg úgy is nézhetjük, hogy angol rendőrök viperával vertek meglepett lengyel drukkereket.

Hát akkor hol az igazság?

A szurkolónak, főként a fekete ruhás szurkolónak sosem lehet igaza, ezt az elmúlt hónapokban külföldön is, itthon is sokan megpróbálták törvénybe iktatni, részben jogosan. Londonban ugyan nem sok magyar, főként nem sok fekete ruhás magyar volt kint, kézenfekvőnek tetszik őket hibáztatni a stadionban történtekért. Ami kétségkívül jogos abból szempontból, hogy egyetlen rendőr sem tett rasszista megjegyzést a rendezőre, és egyetlen rendőr sem emelte a magasba a térdelést ellenző zászlót. Volt zászló, vélhetően volt beszólás, tiszta sor, jöhet a büntetés, a bűnösre rásóznak ötszáz fontot, és talán kiutasítják az országból.

Hogy ezt a bűnöst miként lehet elkapni, arról biztos megoszlanak a vélemények. Mivel esetünkben nem egy régóta keresett rablógyilkosról, netán robbantásra készülő terroristáról van szó, de még csak nem is a Heysel egyik hóhérát szúrták ki, józan paraszti ésszel azt a megoldást pártolnám, hogy a különösebben nem obszcén zászlót hagyják emelgetni, az illető úgyis hamar megunja, a rendező meg befogja a fülét, vagy elküldik egy másik szektorhoz. Aztán a meccs végén, hazafelé tartva emberünk mellé lép négy rendőr, kiemelik a haverok közül, egy éjszakát eltölt az őrszobán, másnap megkapja gyorsított eljárásban a kis csekket, és téma lezárva; ha netán félő, hogy a haverok hőzöngeni kezdenek, akkor hagyják hazamenni, és hajnalban becsöngetnek hozzá, vagy lekapcsolják a reptéren, feltételezve persze, hogy a videokamerát már arrafelé is feltalálták.

Hiszen a rendőri munka alapja nem a büntetés, nem a visszavágás, nem a sajtónyilvános-tévéközvetítéses szektorkiürítés – hanem a megelőzés. És ha már nem sikerült megelőzni a kifogásolható transzparens stadionba jutását, akkor előzzük meg azt, ami tizenöt gyengén felszerelt rendőr, köztük egy Mr. Bean-hasonmás harcba küldésével járhat.

Mert olyan rendőr nincs az egész világon, aki ne tudná, ennek mi lesz a következménye.

Ha egy határozott, kellő létszámú, védőruházatba-pajzsba öltözött sereg vonul be a szektorba, az sem a legszerencsésebb, de annyi előnye mindenképpen van, hogy mivel eszébe sem jut senkinek emberkedni, fél perc alatt normális módon megoldható a kiemelés. Nyilván ott is eldurvulhat a helyzet, de jóval kisebb eséllyel, és biztos nem történik meg az a világraszóló blama, hogy a nagyképűen fellépő rendőrségnek menekülnie kell néhány szurkolótól.

Ahogy egy kommentelő fogalmazott: egyetlen ember felemelt egyetlen zászlót, ezért csapatnyi rendőr akarta előállítani, akik viperával felszerelkezve elszaladtak ugyanannyi ökölharcos elől – hát mi ez, a Benny Hill-show?

A szakmai munkával amúgy is valami gond lehet arrafelé, mert az Eb-döntőn látott kordonáttörés után a Leicester–Napoli El-meccsen is a rendőrség volt a legkevésbé nevető harmadik fél, majd most jött ez a furcsa „be is megyünk, meg nem is megyünk” megoldás, amiből egyszerűen nem lehetett jól kijönni. Kész szerencse, hogy a negyedik problémás brit mérkőzést Prágában játszották, nehézkes lett volna hazai pályán féken tartani azt a rengeteg rasszista cseh hétévest.

Mindettől függetlenül elfogadom, nem szép dolog hatósági embert verni, hacsaknem Lúdas Matyi teszi, és egyáltalán nem hiányzott ez nekünk – de hogy az igazán érintettek is olvashassák, a diplomáciai píár jegyében leírnám a Google segítségével másképpen is: Nasi drodzy przyjaciele, pokonanie gliniarza nie jest mile!

Merthogy az angol média dicséretesen tele­sírt minden rendelkezésre álló felületet a magyarok ámokfutásáról cikkezve, ami sajnos itthon is nagy teret kapott, elfelejtkezve arról a fotók, videók alapján igazán szembetűnő apróságról: nem feltétlenül magyar szurkolók voltak a balhé középpontjában.

Természetesen nem állítom, hogy egyetlen magyar sem ütött, mert ez nem lenne igaz. De ahogy nézegetem a képeket, igazán feltűnő, hogy két-három sárga mellényes rendőr püföli gumibottal vagy viperával az akkor még csak nem is védekező, hanem egy helyben álló nagydarab emberkéket: az egyik pulóverén lengyel sas van, a másikon fehér-piros felvarró, a harmadikon ugyanilyen sál, de látok LKS Łódź és Zaglebie feliratokat is a pólókon, az Ekipa-kapucni alatt lengyel a szöveg, míg a halálfejes maszkon az 1906-os évszám az Izsáki Sárfehér SE alapítását is jelenthetné, de inkább egy Cracovia-huligán rejtőzhet alatta. Van természetesen több beazonosíthatatlan ruházatú úriember is, néhányan már mozdulnak alulról felfelé, de mivel egy nagy lengyel zászló is ki van feszítve a korlátra, van egy tippem, hogy milyen csoportot találtak meg balszerencséjükre a rendőrök.

Igen, ez az írás szólhatna a tényleg legendás lengyel-magyar barátságról is, mert nem sok olyan vb-selejtezőt találunk, amelyen a csoportbeli riválisok egymást buzdítják, és hacsak a FIFA a világbéke kedvéért be nem zárja a záró fordulóban a varsói stadiont, ott is nagyszabású összeborulás lesz. A jelentősebb meccseken feltűnik a Slask zászlaja a Fradi-pályán, remekül érezhették magukat a fehérvári ultrák a czestochowai stadionavatón, minden válogatott mérkőzésen felhangzik a Polska, Polska! (miközben különösen bájos a lengyelek Rijá, rijázása), és lassan nem igazi szurkolótábor az, amelynek nincs egy fehér-piros haverja. A barátság árnyoldalait viszont valahogy el kell kerülni, mert ha választanunk kellene, hogy kimehessünk harmincezren novemberben is a Puskásba, vagy a cracoviás srác kétszer is szájba törölje a rendőrruhába öltözött Mr. Beant, gyanítom, kevesen kérnének gondolkodási időt.

Kíváncsi leszek, az MLSZ felhasználja-e a fotókat annak bizonyítására, hogy éppen a magyar szurkolóknak volt a legkevesebb közük a balhéhoz, egyáltalán lehet-e afféle személyes meghallgatás, amit az angolok még az Eb-döntő miatti keservek miatt el is értek. A szövetség törekvése mindenképpen jó, és bizony már korábban is meg kellett volna tenni, hogy évekre kitiltja a nem oda való egyéneket a magyar válogatott mérkőzéseiről: aki bárkit megüt, aki huhog, aki fajgyűlölő szövegeket kiabál, aki a lelátó alja helyett a pályára dobja a füstbombát, summázva, aki bármi olyat tesz, ami legközelebb megfoszthat bennünket a helyszíni szurkolástól, azaz az élménytől, ne jöjjön ki. De ha a mostanában oly kényes angolok legfőbb ütőkártyája egy minitranszparens az áthúzott térdeléssel, és ennek eltávolítására ők képesek szakmailag, de erkölcsileg is megkérdőjelezhető döntéseket hozni, azt nem biztos, hogy akár kintről, akár itthonról a magyar szurkolótábor nyakába kellene varrni.

Az kiabál, akinek a háza ég, ezt pontosan tudjuk a brit történelemből (is), de ez a túlzott hőzöngésük éppen ellenkező hatást vált ki mindenhol, ahol hallanak róla: szeptember elején a magyar–angol meccsen a térdelésnél senki sem fütyült mellettem, ez ma már vélhetően másként történne. És ehhez még csak feketébe sem kell öltözni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!