Ötkarikás fociláz – 25 éve jutott ki a magyar válogatott az atlantai olimpiára

Miután a rendszerváltozást követő években sohasem látott káoszban fuldoklott a magyar futball, a saját lábukra álló klubok élén szerencsevadászok lapátolták a zsebükbe a sportba egyre kevésbé áramló pénzt, és boldog volt az a játékos, aki két-három havonta megkapta a fizetését – valóságos szigetet jelentett a reménytelenségben az atlantai olimpia (egyben az U21-es Európa-bajnokság) selejtezőjére készülő válogatott.

Amikor már matematikailag is biztossá vált, hogy az addigi 21 éven aluliak – Glázer Róbert keze alatt – elbuknak az 1993-as Eb selejtezőjén, az MLSZ 1993. augusztus 15-én az OTSH és a MOB hathatós támogatásával úgy döntött, mindent az atlantai részvételnek rendel alá, és Dunai Antalt bízza meg az 1973-asnál fiatalabb korosztály irányításával. Dunai játékosként korszakos gólvágó volt, ezüst- és bronzcipős, edzőként viszont rövid zalaegerszegi, illetve veszprémi munkát leszámítva nem dolgozott itthon, második karrierjének nagyját Spanyolországban írta (Xerez, Betis, Castellón, Murcia, Levante).

Drasztikus fiatalítás kezdődött, amelyben Dunait és stábját (benne edzőként Bene Ferenc és Borbély László, továbbá a menedzserként messze a korát megelőzően dolgozó Magyar Zoltán) nagyban segítette, hogy mindenekelőtt Debrecenben, Újpesten és az Üllői úton is sokat ígérő generáció tagjai mutatkoztak be az NB I-ben, és lettek klubjukban meghatározó játékosok. (Csak összehasonlításképpen: ma Gera Zoltán irányításával készül a március végén kezdődő, részben hazai rendezésű Eb-re az U21-es válogatott, amelynek tagjai közül csak kevesen számítanak alapembernek csapatukban...)

A Sándor Tamás, Dombi Tibor, Pető Zoltán, Madar Csaba, Szatmári Csaba ötös Debrecenben varázsolt hétről hétre, és nyerte meg 1995-ben a klubtörténet első bajnoki érmét, Újpesten Szűcs Lajos, Molnár Zoltán, Szanyó Károly, Egressy Gábor, később Sebők Vilmos követelt magának helyet a kezdőben, a Fradiban pedig a Lisztes Krisztián, Hrutka János, Zavadszky Gábor trió, majd Vincze Ottó tört be a nagyok közé. Rájuk már lehetett építeni – és Dunaiék építettek is.

A selejtezőt a nem kis szerencsével megnyert törökök elleni meccs (2–1) nyitotta 1994 őszén, majd Svédországban győztek a fiúk Lisztes góljával, és a csoport élén fordultak 1995-re. A folytatásban itthon megverték Svájcot (1–0) és a svédeket (2–1) is, így aztán az izlandi 1–1-et már-már csalódásként fogta fel az ország, amely egyre jobban figyelt a korosztályra. A csoportgyőzelem kézzel fogható közelségbe került, márpedig az U21-es Eb-n a nyolc közé a legjobb mutatóval a mieink érkeztek, és a negyeddöntőben búcsúzó csapatok közül a legjobb is atlantai résztvevőnek vallhatta magát. (Az öt kvótát értelemszerűen a négy elődöntős plusz egy kieső csapat kapta – viszont az ugyancsak versenyben lévő Skócia csupán az UEFA-nak tagja, a NOB-nak Nagy-Britannia részeként, így rá olimpiai szemmel nem kellett figyelni.)

A selejtező finisében kikaptak a fiúk Törökországban (1–2), Svájcban viszont sikerült 3–2-re nyerniük úgy, hogy a 84. percben még vesztésre álltak. Az Izland elleni győzelem (3–1) zárta a menetelést, és mivel a nyolc között éppen a skótokat kaptuk, könnyű volt kiszámolni: összesítésben ki is eshetünk, de ha az egyik meccset megnyerjük a kettőből, ott leszünk az olimpián.

Így is történt. 1996. március 12-én, egy dermesztő Üllői úti délutánon nyert a csapat 2–1-re, Dombi a kvalifikációs sorozatban ötödször „adott el” büntetőt érő szabálytalanságot a 16-oson belül (Szanyó negyedszer rúgta be, egyszer Sándor volt eredményes), és a skótok egyenlítése után – a 2006-ban tragikusan fiatalon elhunyt – Zavadszky Gábor lőtte ki a válogatottat Atlantába. A lelátón olyan ünneplés kezdődött, mintha megnyertük a volna a világbajnokságot, lám, egy korosztályos siker (lásd a bronzéremmel záruló 2009-es U20-as vb-t), adott esetben az olimpiai részvétel is elég ahhoz, hogy Magyarországon kitörjön a fociláz.


Két héttel a rajt előtt az eredetileg jó pénzért, 400 ezer dollárért tervezett dél-koreai túra helyett egy közép-amerikai utat (és három demoralizáló vereséget) vállalt be a csapat, amelyben az esküvője miatt (!) túlkorosként nem lehetett ott a 26 éves Telek András, az első szűkítésnek pedig Babos Gábor kapuson és Bárányos Zsolton kívül két sérült, Sebők Vilmos és Lisztes Krisztián esett áldozatául. Mivel tizennyolcan utazhattak, várható volt, hogy ha Lisztesék sérülése javul, már Orlandóban lesz kénytelen két embertől búcsút venni Dunai kapitány.

Így is történt: napokkal a rajt előtt Lisztes és Sebők visszakerült a keretbe, a vésztartalékként a csapattal készülő Herczeg Miklós és Bükszegi Zoltán is teljes jogú résztvevő lett. Az is szült némi feszültséget, hogy végül a Hrutka János, Mátyus János duót tette ki a Dunai vezette stáb, amely mindössze 18 labdarúgót nevezhetett, és ebből kettő (Sáfár Szabolcs, Szűcs Lajos) kapus volt. Ráadásul a torna premizálásával kapcsolatos kérdések vitáját is sikerült az első meccs előtti estére időzíteni, így nem is véletlen, hogy a későbbi olimpiai bajnok Nigériától éppen úgy kikaptak a srácok, mint a favorit Brazíliától, majd Japántól.


Az olimpiai csapat java része később a nagyválogatottban is bemutatkozhatott, Bicskei Bertalan 1998 tavaszától íródó második kapitánysága alatt például nagyban az „atlantai” fiúkra épített, de erejükből csak részsikerekre futotta. Ez a korosztály sem váltotta meg a világot.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. március 13-i lapszámában jelent meg.)