A lesajnált szakma – Kun Zoltán publicisztikája

Sosem szerettem, ha valakire azt mondták, megélhetési futballedző. Túlságosan leegyszerűsített, de legalább kellőképpen bántó minősítés. Mert ha van megélhetési futballedző, akkor lehet megélhetési benzinkutas, megélhetési ingatlanügynök, de biztos találunk egy megélhetési tigrisidomárt is. A múltkor pedig furcsán néztem az enyhén lisztes képű úriembert, aki csakis megélhetési pék lehet, mert ugyan az ország legfinomabb kakaós csigáját süti, ám előre megfontolt szándékkal egy tűrhető, de azért messze nem világbajnok brióssal szolgált ki. Persze brióst kértem, a briósért fizettem: de miért nem döntötte rám a pultot, hogy kedves uram, maga szándékosan megaláz engem, igenis csigát rendeljen, mert abban vagyok a legjobb!

Hát hol itt a szakmai függetlenség?

Ha a tényeket nézzük, a magyar futballnak 1987 és 2015 között volt a legrosszabb periódusa, amikor egyetlen nagy tornára sem jutott ki a válogatott (tudom, Atlanta, de az mégsem olyan). Aki ebben a csaknem harminc évben edzőként itt dolgozott, az csakis rossz ember lehetett. Az egyre jobban felgyűlt frusztrációt könnyű volt kiélni a szakmai munka első számú felelősein, akik próbálták megtalálni a helyüket a változó futballvilágban. Nyilván hallhattunk olyan legendát, ami nem feltétlenül csak legenda, hogy valaki egy üveg barackpálinkával indult licencvizsgát tenni, ha már a vizsgabiztosnak éppen az volt a kedvence, de összességében nem ez volt a jellemző: az egyik tréner nyelvórákra járt, a másik hajnalokig szakkönyvet olvasott, a harmadik pedig csak állt és állt a pálya szélén, és mindegy, hogy milyen pálya szélén, mert egyszerűen elvonási tünetei lettek, ha naponta tizenöt órában nem nézhetett focit.

De a szurkolói agy már csak olyan, hogy borúsabb időkben a fájdalmakra emlékszik. Akivel Mexikóba jutottunk, annak jött a 0–6. Akivel tizenegy év szenvedés után végre a pótselejtezőig, azt születésnapilag beárazták a jugoszlávok. Akivel vb-címvédőt vertünk, az sosem szabadulhat a gombok tologatásától, míg Király és Dárdai felfedezőjét, az ifi Eb-győztes csapat edzőjét 2006 után már csak egyetlen városnévvel minősítették. Az egerszegi hős (bajnoki cím, Manchester-verés) szurkolói életrajzában sokszor már csupán egy kis sziget szerepel, és ugyanígy a dunaújvárosi kedvencnél, akivel harmincnégy válogatott meccsből tizenhetet sikerült megnyerni (ritka mostanában az ilyen!), ám csak az utolsó mérkőzés a lényeges.

Vb-selejtezős menetelés, végre továbbjutás a selejtezőcsoportból, tömött szurkolói buszok Bécsbe és Pozsonyba, Koplárovics, olaszverés, U20-as vb-bronz az egyik oldalon.

Tészta, jugók, mágnestábla, Vaduz, Málta, 1–8 a másikon.

A másikon, amire sokkal jobban emlékeztünk.

Rejtő után szabadon: magyar edzőből volt rossz hírű és még rosszabb hírű, csak egyvalami nem volt – kétes hírű.

A külföldieket ennyire sosem utálta a közönség. Többségükben távoliak, megfoghatatlanok, érdektelenek voltak, akiken gúnyolódni sem az igazi. Emlékszik még valaki a Sopront megszálló olasz hadosztályra, Landi, Bonetti, Cosco nevére? Hogy hol végzett a Honvéd a játékosként igencsak jól ismert Vierchowoddal? Vagy mely csapat kispadján ült néhány meccsig a vb-bronzérmes Jarni? Melyik válogatott korábbi kapitányát szerződtette a Haladás? Ki volt az a százszoros válogatott, Premier League-győztes játékos, aki Fehérváron nem sokat alkotott? Ha a válogatottat nézzük, Matthäus is inkább félreértett félistenként van elkönyvelve, akinek megítélésén az Aranylabda után az edzői eredményei már semmit sem ronthatnak, és különben is szeretni kell, mert olyan jól odamondogat mindenkinek. Erwin Koemant sem szoktuk bántani, persze nem is könnyű, az ő búcsúmeccsén nem nyolcat, mindössze hatot kaptunk Hollandiában.

Ezért is volt hatalmas eredmény a teljes magyar edzői szakma szempontjából Dárdai Pál berobbanása, majd – részben vele – az Eb-re jutás. Itt egy fiatal tréner, aki 1. egész sportpályafutását magasan jegyzett közegben töltötte, 2. korunk egyik legismertebb magyar futballistája volt, 3. tökéletes megjelenéssel, összeszedett gondolatokkal, mindenféle mínuszok nélkül tud érvényesülni. És éppen edző akart lenni, aki ráadásként azonmód fel is rázta a Herthát. Majd immár a magyar kispadon ülve Dzsudzsák bal lábának közreműködésével bevarázsolta a román kapuba a labdát. Igen, ő maga, Dárdai Óz varázsolta be – mert így hittük, nem? Kellett valaki, aki egy teljesen lesajnált, ne túlozzunk, nagyközönségileg kiröhögött szakmába életet lehelt, és bebizonyította, hogy magyar edző is lehet sikeres. Ezáltal megágyazott a következő nemzedéknek, hiszen Szabics Imre osztrák másodkapitányi állását vagy Lőw Zsolt PSG-munkavállalását már nagyon is korrekt módon kezelhettük. Elvégre a korábbi, igencsak elkeseredett felfogás szerint könnyen megkaphatták volna, hogy Foda vagy Tuchel urak pótkeréknek vitték őket magukkal, akik legfeljebb egy elveszett bója helyére állítva hasznosíthatják képességeiket.

Ehhez képest ma azt hisszük, mert ezt szeretnénk hinni, hogy Dárdai, Szabics és Lőw személyében van három nagyon tehetséges fiatal edző, akik már más országokban is bizonyíthattak. Ez mindig is lényeges volt: a külföldi eredménysor évtizedekig hiányzott a nacionáléból, mindenféle kölni diploma vagy Maldív-szigeteki győzelmi széria dacára a magyar edzői szakma messze állt attól, hogy akár lábjegyzetként is felkerüljön a világtérképre. A helyzet mára változott: jó, a külföld szemében még nem sokat, de azért a Bundesligában vagy Párizsban, január óta London nyugati felén már rácsodálkozhatott egy-két helyi szurkoló, hogy né' má', még a magyaroknál is vannak edzők! Igen, külföldön tanultak, külföldön lettek valakik – de mégiscsak magyarok. Nekünk ugyanakkor ez az állapot maga a mennybemenetel a korábbi nihilhez képest, és az sem ront majd semmit Dárdai megítélésén, ha netán kiesik a Herthával.

Két Eb-részvétel, egy újabb BL-szereplés, sok Európa-liga-meccs: ennyi kell ahhoz, hogy futballtudatilag rózsaszínre váltsunk, és mondjuk ne egy elbukott Bundesliga-osztályozó, hanem az a Dzsudzsák-gól jelentse a megítélési mércét. Lett hit, lett remény. Sosem tudjuk meg, a lengyelek ellen mennyien szurkoltak volna a Puskásban, de a minimum 40-50 ezer ember teljesen reálisnak tűnik – egyből beugrik, hogy kint voltam azon az észtek elleni válogatott meccsen az Üllői úton, amelyen a kollégával a kezdőrúgás pillanatában elkezdtük megszámolni a nézőket, és a nyolcadik percre végeztünk (hivatalosan: 457).

Az elmúlt néhány év persze arra is jó volt, hogy visszamenőleg tompítsa azt a sok borzalmat, egy utolsó pillanatos Szoboszlai-gól után nyilván mindjárt másként fest még az az 1–8 is. Eljutottunk odáig, hogy a futballjelent kezdjük szebbnek tartani a (természetesen nem túl távoli) futballmúltnál, és erre évtizedek óta nem lehetett példa. Rossi vagy Rebrov érdemei elvitathatatlanok, de talán nem egy olyan magyar edző van, akivel a válogatott Eb-re, a bajnok BL-be juthatna – hiszen ma azért már egészen mások a magyar futball lehetőségei, mint voltak tizenöt-húsz évvel ezelőtt.

A tavalyi, sikerekkel teli idény közben valahogy kevesebbet hallottam a „megélhetési” szurkát is, hiszen a kirakatcsapatok eredményei jóvoltából – számunkra meglepő módon – az öröm legyőzte a bánatot, a dicsőség felülmúlta a szégyent. És ha a közhangulat nem a labdarúgás ellen van, abból az edzők is sokat profitálhatnak, legyenek akár magyarok, akár külföldiek.

Kakaós csiga és briós között azért van némi különbség – de sokszor eljön a pillanat, amikor bármelyik jólesik.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!