Platón népe – Malonyai Péter publicisztikája

Kilencven esztendővel ezelőtt magától értetődően hatalmas felzúdulást keltett, hogy az Üllői úton 5:0-ra kikaptunk az olaszoktól. Ha nyerünk, miénk az Európa-kupa, ám a vereség különbsége és a gyenge produkció verte ki leginkább a biztosítékot.

Hogy támadták a fiatal, négyesztendős futballpro-fizmust, természetes, az is, hogy a játékosok kaptak hideget-meleget, ám előkerült egy olyan ellentét, amely évtizedeken át, sőt meglehetősen gyakran még mostanság is elő-előjön, függetlenül a gazdasági, társadalmi változásoktól, s nem mellesleg a szokásoktól. Tehát: sport vagy kultúra?

A kézenfekvő, már-már közhelyszerű válasz, hogy a sport a kultúra része, tehát nem vagy, hanem és, de amikor az indulatoké a főszerep, akkor háttérbe szorul a logikus érvelés.

A magyar–olasz után a Budapesti Hírlapban az íróként is jegyzett Surányi Miklós támadt neki a futballnak. Arról írt, hogy a meccs előtti napokban volt a magyar könyvvásár, s Budapesten összesen nem keresték fel annyian a sátrakat, mint ahányan az Üllői úton voltak. Negyvenezer nézőt rögzítettek a dokumentumok, miközben a könyvek körül még tízezren sem fordultak meg. „Hol vannak csak az öt- és tízezres tömegek is, amelyek vállukra hajlandók emelni egy-egy magyar írót, művészt, tudóst, aki maradandóbbat alkot faja, nemzete számára, mint bármelyik futballverseny vagy boxolóverseny eredménye?” – teszi fel a kérdést, sürgetve, hogy ki kell gyógyítani a tömegeket „a mai lelket ernyesztő, lelket ölő sporthisztériából”.

A Nemzeti Sport vezércikkben válaszol Surányinak, a klasszikus hellén ókor reneszánszára hivatkozva leszögezve, hogy „a harmonikus lélek-, test- és jellemnevelés korát éljük”. Így aztán „nem csodálkozhatunk azon, ha a ma embere nem olvassa azt a könyvet, amely érzéketlen a teljes, harmonikus, modern embertípus iránt”.

A Magyarság is beszáll a polémiába, a valósághoz jobban közelítve, mint a Budapesti Hírlap. Azzal kezdi ugyanis, nem véletlen, hogy az állam és az üzletemberek egyaránt támogatják a futballt, nyilván megéri nekik. Ahogy a drukkereknek is, hogy vasárnaponként otthon hagyjanak csapot-papot, és rohanjanak a meccsre. Fennáll ugyan a veszélye, hogy „aki a futballpályák látogatását túlzásba viszi, annak kulturális hiányérzete lassan eltompul, ő maga pedig egy külvárosi suhanc nívójára süllyed le”, de a másik oldal, a könyvmoly sem jobb. Aki elvből ellenzi a sportot, haragszik azokra, akiket érdekel, s csak fanyalogva mozdul ki otthonról. A legjobb természetesen az arany középút: nem túlzásba vinni és nem is elhanyagolni a sportot.

A könyvmoly–futballista ellentétpár Esterházy Péterre hajaz, aki a gyerekkoráról szólva mesélte, hogy aki szemüveges volt, olvasott, aki nem, futballozott. Persze ez még az az időszak volt (hatvanas-hetvenes évek), amikor a szemüveges ezzel együtt irigykedett arra, aki befért a grundon a csapatba, a könyv pedig, ha más nem is, státuszszimbólum volt. A képes lapok oldalain mindig akadt olyan fotó, amelyen a meginterjúvolt könyvszekrény előtt mosolyog a kamerába. Ez kötelező volt, sőt presztízsértékű, ha nem is olvasott, legalább tudta, hogy illene.

De vissza a múltba. A Képes Sportlap 1947-ben a kocsmárosként is ismert Vasas-szélsőt, Illovszky Rudolfot (később a Vasas legendás edzője, szövetségi kapitány) mutatja be, aki bátran mondja: „Nem szeretem a könyveket. A csinn-bumm regényeket sem. Jobban szeretek a haverokkal beszélgetni”. Színházba sem jár, legfeljebb moziba.

Meg aligha dicsérték érte, ez volt az a korszak, amikor a „szocialista” kultúra és a „szocialista” sport szereplői együtt, vállvetve küzdöttek a diktatúra diktálta célokért. Hogy mindez hogyan jelent meg a sajtóban, arra jellemző, amit a válogatott hátvéd, Balogh II Sándor szájába adott az újságíró, amikor Sebes kapitány a svédek elleni meccs (5:0) előtt az Operaházba vitte csapatát (Muszorgszkij: Borisz Godunov): „A régebbi évekre gondolok, amikor az Operaház a múltban csak egy »állomás« volt előttem is. Aminek a nevét a földalatti vasút kalauza kiáltotta a fülembe...”

A Magyar Nemzet 1960-as írása nálam a következő fejezet témánkban. Komlós János, a kulturális rovat vezetője (később a Mikroszkóp Színpad alapító igazgatója) „Sport vagy téma?” címmel arról írt, hogy a futball nem komoly dolog, csak arra alkalmas, hogy az emberek beszéljenek róla. A fodrásznál, a buszon, a villamoson, a totózók előtt, bárhol a városban. Ebből sokan azt hiszik, hogy sportnemzet vagyunk, pedig csak arról van szó, hogy kell valamiről diskurálniuk az embereknek. „Futballmeccsre azért jár a magyar ember, hogy elmesélje és elmesélhesse” – állítja, következtetése pedig, hogy a labdarúgás „nem sport, nem szenvedély, nem látványosság, nem versenyláz, ahogyan egyes álpróféták hirdetik, hanem mondanivaló. Folytatása egy ősi néphagyománynak: új magyar rege százezer igric és drukker-nótafa ajkán”.

A Népsport persze cáfol, vitatkozik, főként persze azt kéri ki, hogy „álprófétáknak” állítsák be az újságíróit. Érdekes módon kihagyva azt az érvet, hogy téma csak az lehet az emberek között, ami nekik fontos, ami – érdekli őket.

A tényekhez pedig hozzátartozik, hogy Komlós esztendőkkel később humoristaként többször is vendég volt a futballválogatott edzőtáborában, például 1969-ben a Magyarország–Csehszlovákia vb-selejtező (2:0) előtt, s nagy sikere volt.

Hogy ő is behódolt, abban nyilván szerepe volt, hogy bennfentes lehetett, meggyőződésem ugyanis, hogy a legtöbb sportellenes támadás alapja – az irigység. Lapunk egykori legendás főszerkesztője, Feleki László 1985-ben példával is szolgál a Képes Sportban. Barabás Editet idézi, aki a Kritika című folyóiratban arról ír, hogy a neves hegedűművész hazaérkezve azt hiszi, hogy miatta gyűltek össze a repülőtéren százak virágcsokrokkal, aztán kiderül, hogy egy híres futballista lépdel mögötte, neki szól a felhajtás. „A hangversenypódiumon elért eredményt távolról sem méltányolja úgy a közvélemény, mint a kiugró sportteljesítményt” – kesereg Barabás, amire Feleki válasza kézenfekvő: „Hasonlóan meggyőző erejű lenne egy ilyen állítás: »Vannak, akik jobban szeretik a töltött káposztát, mint a zongoraversenyt«.”

Majd leírja, hogy az ötvenes években egy dél-amerikai filmfesztiválra utazó magyar küldöttség tagjait kisebb tömeg fogadta, mindenki meghatódott, ám aztán „az egyik ünneplő felrántotta küldöttségünk gépkocsijának ajtaját és túláradó lelkesedéssel kiáltotta: »Puszkaász!«” Történt mindez néhány hónappal a londoni 6:3 után.

Feleki László következtetése máig ható, arról ír, hogy egyrészt „a sportéletben való előkelő tájékozatlanság még nem belépőjegy a filozófia világába”, másrészt pedig, ha Barabás Edit tudná, hogy „egy-egy sportgyőzelem mögött mennyi szellemi erőfeszítés van, mekkora tudományos munka, találékonyság, fizika és lélektan, filozófia és biológia”, nem szólná le. De a lényeg az ókori görög példa: „Platón népe analfabétának tartotta azt, aki nem tudott úszni. Küzdjünk az analfabétizmus ellen! Kulturált módszerekkel.”

Persze azóta változott a világ. Régebben azzal támadták a sportot, hogy többeket mozgat meg, mint egy-egy kulturális esemény. Ez akkor volt, amikor még (az e hasábokon rendszeresen publikáló irodalomtörténész, N. Pál József megfogalmazásában) helyettünk diadalmaskodó hősök és nem irigységet kiváltó sztárok nyakába akasztották az aranyérmeket. Ma már ennek megfelelően a pénz mentén zajlik a vita: miért ők kapnak, s miért nem mi? Arról nem beszélve, hogy a könyv, a színház, a film, a zene mint „kulturális szolgáltatás” jelenik meg a különféle dokumentumokban, ami legalább annyira sértő, mint az esetleges érdektelenség. Ami egyébként viszonylagos, kövezzenek meg, de meggyőződésem, hogy a legnagyobbak minden műfajban végül eljutnak oda, ahová valók – nem feltétlenül a saját értékítéletük szerint.

Kivételek persze akadnak, de hát messze nem vagyunk Platón népe.