Színház helyett – Malonyai Péter publicisztikája

Hirtelen felindulásomban még átkoztam Marco Rossit, hogy nem bírt magával Bakiban, s megint eltiltást érően küldte a lelátóra a játékvezetőt, utaltam is rá a körülöttem lévőknek, hogy visszaesőként jobban kellene figyelnie az ilyesmire, ám amikor meghallgattam szövetségi kapitány érvelését, elcsendesedtem.

„Elnézést kérek, de ez számomra hihetetlen. Egyszer sem léptem ki a technikai zónából, és sosem fordult elő, hogy ne tiszteljek másokat. Háromszor kérdeztem meg a bírótól, mi történt. Az adrenalin dolgozik bennünk, de egyetlen csúnya szót sem mondtam. A játékvezetőnek meg kell értenie, hogy nem színházban vagyunk. Hihetetlen, hogy elküldtek a kispadtól” – értetlenkedett Rossi, elégtételt szolgáltatva – nekem is.

Kicsit meglepődtem rajta (hajlok néha az indokolatlan makacsságra), ám aztán rájöttem, mitől léptem hátra: Rossinak hitele van. Nálam is. Úgy, hogy sohasem találkoztunk, csak úgymond felvételről láttam, a nyilatkozatait olvastam, ám mindig éreztem, hogy erő van mögötte. Eltökéltség. Koncepció. Következetesség.

Ha én, a kívülálló így érzem, képzelhető, hogyan vannak vele a játékosok. Ha engem megfogott, náluk sokszoros szorzóval lehet hiteles, meggyőződésem, hogy ennek főszerepe van abban, hogy négy meccs után kilenc ponttal állunk az Európa-bajnoki selejtezőcsoport élén. Nem tudom, és nem is kell tudnom, hogyan telnek el a napok reggeltől estig a válogatott edzőtáborában, de a látottak, olvasottak sejtetik, hogy kommunikációban nincs hiány a vezérkar és a csapat között. Nem gondolok feltétlen egyetértésre a felek között minden kérdésben, ám hogy az esetleges vitákat, konfliktusokat képesek rendezni, átjön – a meccseken is.

Meg egyébként is. Oka lehet, hogy Rossi játékospárti. Akire igent mond, az számíthat rá, hogy kiáll mellette. Például Dzsudzsák Balázs. Többen is megkérdőjelezték visszatérését a válogatottba, ám a kapitányt ahányszor kérdezték, annyiszor mondta el az elmúlt ősszel: „Eddig nem hívtam be, mert nem volt csapata, nem edzett és nem játszott. De onnantól kezdve, hogy futballozik, jól játszik, és tudom, hogy pluszmunkát is végez, nem látom okát a mellőzésének. Kedvelem a jó játékosokat, és ha vannak vezérek a csapatban. Nem félek valakitől, aki erős személyisége lévén jó hatással lehet a keretre. Remélem, a jövőben csatlakozhat hozzánk, és úgy fog segíteni, erősíteni minket, ahogy azt gondoljuk.”

Nos, segített, másként: jó tett helyében jót várj. Rossi határozottan letette a voksát mellette, a játékos pedig bizonyította, hogy valóban vezér. Kapitány. Kinevethetnek, de én fontos összetevőnek tartom, hogy a nagymamája rendszeresen kétszáz-háromszáz töltelékkel „dúsított” valódi szabolcsi töltött káposztával kedveskedik unokája csapatának. Az ilyesmi egyáltalán nem mellékes gesztus ott, ahol tartósan összezárt ifjak múlatják az időt.

Vagy Baráth Botond. A védelem Rossi-újonca pontosan tudja, hogy a bizalomnak (is) köszönheti beválogatását, hiszen együtt dolgozott a kapitánnyal a Bp. Honvédnál, mindketten tudták, mire számíthatnak a másiktól. És Szalai Ádám is említésre érdemes, hiszen újra és újra kiderül, hiába center, nem a klasszikus módon tesz eleget feladatának, értve alatta, hogy talán a góllövésnél is fontosabb dolga, hogy ütközésekkel, párharcokkal úgymond amortizálja az ellenfél védelmét, s nem utolsósorban lehetőséget teremtsen általa a többieknek (legfrissebb példa: Pátkai Máté Wales elleni gólja). Rossi előtt Dárdai Pál emelte ki hangsúlyosan Szalai (fő)szerepét, én – bevallom – nekik elhittem, a közbeeső kapitányok számomra kevésbé voltak meggyőzők (egyébként is).

Megjegyzem, Rossinak nehezebb dolga volt náluk, hiszen az oly sokat (talán többet is, mint kellene) emlegetett Európa-bajnokságon (2016) szereplő válogatottban még ott volt Gera Zoltán, Király Gábor és Juhász Roland. Három olyan játékos, akinek még a sóhajtását is illett komolyan venniük a többieknek, s meg is tették. Ők pontosan tudták, mekkora lehetőség a franciaországi torna, s ambícióikat, bizonyítási vágyukat, sejtve, hogy nagy tornán ez az utolsó fellépésük, képesek voltak átadni az ifjabbaknak. Aztán Király és Juhász elbúcsúzott, később Gera is, ami meglátszott a csapaton – vélem én, kívülről. Mostanra viszont Dzsudzsák és Szalai átvette a szerepüket, ami egyértelműen Rossi érdeme, hozzátéve persze, hogy mindkét játékos alkalmas húzóerőnek. Persze ez is kívülről megfogalmazott vélemény, meglátásomat alapvetően a két játékos nyilatkozataira (is) alapozom.

„Nem kell elszállnunk és azt hinnünk, hogy már továbbjutottunk. Nem engedhetjük meg magunknak. Ugyanúgy alázatosan kell játszanunk, mint eddig, és az utolsó percig csúszni-mászni” – mondta Dzsudzsák a Wales elleni mérkőzés után. A csapat nevében beszélt, általánosan értékelt, akárcsak Szalai: „Általában mindig találunk egy gólt, de a védekezésünk félelmetes. (…) Nagyon jó volt ez az együtt töltött két hét, akkor is, ha hosszú volt, nehéz volt. (…) Nagyon jól használtuk ki ezt a két hetet. Kilenc pont, ez egy nagyon jó kiinduló helyzet.” Hogy alapvetően nem a saját teljesítményükről beszéltek, beszélhettek, hanem, ha úgy tetszik, a többiek nevében is ők üzentek, nálam bizonyíték arra, hogy mekkora a súlyuk a keretben.

A (közel)múltban többször előkerült a válogatott kapcsán, hogy szerethető csapatra van szükség(ünk). Nos – tetszik, nem tetszik – többnyire az a társaság lopja be magát a szívekbe, amelyik sikeres, ám azért nem ilyen egyszerű ez. Egyáltalán nem mindegy, milyen úton jut el egy-egy gárda a győzelemig, s az sem, hogy vereség esetén mi a mentség. Ha azt látják azok, akiknek a szívére pályázik az együttes, hogy a játékosok rendre kihozzák magukból a legtöbbet, erőteljesen, ellentmondást nem tűrően teszik a dolgukat a pályán, máris lángra lobbanhatnak. Mert azt egy percig sem hiszem, hihetem, hogy a kapitány által kiválasztottak egyik percről a másikra jobb futballisták lettek, mint voltak – mondjuk – egy esztendővel korábban, ám az átjött, hogy mindent kiadtak magukból, ami a meccs napján bennük volt. Márpedig ennél többet aligha várhatunk.

Tudom, most könnyű dolgom van, hiszen az Európa-bajnoki selejtezőben négy meccsen szerzett kilenc pont után természetes a dicséret. Még azt is szőrmentén mondjuk ki, hogy a neheze még csak most következik. Pedig ez az igazság, és most nem csupán a hátralévő csoportmeccsekre gondolok. A kapitány munkájára. Képes lesz-e ébren tartani a tüzet, van-e ötlete arra, hogy megmaradjon a lendület, az elszántság, ne gyengüljön a kohézió. El tudja-e érni, hogy a játékosok egyrészt valóban, tehát nem csak dumában tegyék magukévá a Dzsudzsák által emlegetett csúszás-mászást, másrészt, hogy a kölcsönös egymás iránti bizalom az öltöző és a vezérkar között ne lanyhuljon, sőt. És nem mellékesen azt, hogy a kedvező csoportállás miatti nagy-nagy várakozás, az itthoni Eb-szereplés esélye ne terhet jelentsen, hanem – lehetőséget. Úgy is mondhatnám, ki tudnak-e bújni bőrükből a legjobbjaink. Keményebben: túl tudnak-e lépni a honi futballközegen.

Ha valakinek, Marco Rossinak sikerülhet ezt elérnie. Nem utolsósorban azért, mert a földön jár. Feltehetően a válogatottal kapcsolatban is, ám nekem fontosabb, ahogy magáról beszél: „Nem látok rá semmi esélyt, hogy Olaszországban edzőként bármilyen lehetőségem lesz a jövőben. Nemigen kaptam még ajánlatot, de nem is számítok rá. Ha olasz szám hív, az valószínűleg egyik családtagom lesz” – mondta egy korábbi interjúban, s ami fontosabb: „Kezdetben biztosan okoztam fájdalmat egyeseknek az őszinteségemmel, de hosszú távon a futballisták örömmel veszik, hogy minden helyzetben az igazat mondom, hiszen nem kell attól tartaniuk, hogy a hátuk mögött történik valami.”

Mint a Shakespeare-drámákban – csak hogy megerősítsük Rossit abban, hogy a színház tényleg más.