Labdamese – Malonyai Péter publicisztikája

A népmesék fordulatait örökre megőrzi a fogékony gyerek, visszatérően eszébe jutnak felnőttfejjel, nekem most az, amikor a legkisebb királyfi legyőzi a hétfejű sárkányt.

Esetünkben a magyar futballválogatott a világbajnoki ezüstérmes Horvátországot.

Nevezhetjük csodának, ájuldozhatunk a gyönyörűségtől, de jobb, ha a földön maradunk. Annyi történt csupán, hogy a mi csapatunk jobb volt, mint az ellenfél.

Egy-egy meccs több mint másfél órán át tart, így értelemszerűen számos oka van a diadalnak, természetesen túl a mostanság kicsit agyonragozott stratégián, hovatovább futballfilozófián. A háborún innen és túl egyszerűbb magyarázatok is akadnak, mondhatni hétköznapiak, amelyek – ez meggyőződésem – többet nyomnak a latban, mint a hangzatos elemzések, magyarázatok. Nálam mindig az emberek a főszereplők, így a vasárnapi győzelem azokon múlott, akik a pályán, illetve a kispadon, az öltözőben tették a dolgukat.

Elsősorban Marco Rossin. Hogy mit tud a futballról, ítéljék meg a szakemberek, ami engem illet, elsősorban az fog meg, hogy nem hajlandó lila ködbe burkolni a játékot, úgy beszél, ahogy nálunk, Wekerlén a szomszéd Feri elmondja nekem, mi a teendő, hogy ne csak nőjön, hanem zöld is legyen a fű a kertünkben. Persze könnyű neki: ért hozzá.

Mint Rossi kapitány ahhoz, ami a dolga.

Talán a legjobb példa, ahogy Szalai Ádám véleményére reagált. Centerünk a szlovákoktól elszenvedett vereség után elmondta, hogy taktika ide, taktika oda, elkeserítő volt a védekezésünk, az Európa-bajnoki selejtező szintjén megengedhetetlen hibáktól hemzsegett. Miközben meglehetősen sokan kiakadtak, mondván, az ilyesmi nem tartozik a nyilvánosságra, az öltöző falain belül kell maradnia, Marco Rossi csak annyit mondott: belefér. Hogy ezzel csak erősítette a bizalmat maga iránt, a játékosai kézzel foghatóan érezhették az empátiáját, fontos dolog, de talán lényegesebb, amit a közvéleménynek sugallt. Megtudhattuk, hogy a kirakatemberek éppen olyanok, mint mi, gyakran éppen akkor hibáznak, amikor a legkevésbé sem lehetne. Ha pedig beüt a csőd, mindent lehet, csak nem a szőnyeg alá söpörni a gondokat.

Mondhatják, hogy belemagyarázok ezt-azt a Szalai-epizódba – meglehet, ám engem erősít, ahogy a kapitány megfogalmazta a célt Nagyszombat után, a lényege egyszerű: nem adják fel. És nem is adták, amiért a sors megjutalmazta őket, legyőzték a horvátokat.

Mi tagadás, a legjobbkor. Elvégre ha két meccs után pont nélkül áll a válogatott, hiába tudjuk, mi a magyar futballvalóság, azonnal elvesztette volna hitelét a csapat, kaptak volna hideget-meleget a játékosok, függetlenül attól, hogy ők annyit tudnak, amennyit visszatérően látunk tőlük. Nincsenek csodák, a futballban sem.

Egyébként nem az első eset, hogy a válogatott akkor nyújt maradandót, amikor ég a ház, vagy legalábbis majdnem. Az 1966-os világbajnokságra úgy utaztak el legjobbjaink, hogy a csoportban a bolgárokat biztosan legyőzik, a portugálokat le kell győzniük, mert ugyebár a címvédő brazilok ellen alig van esély. Aztán Portugáliától kikaptunk 3:1-re, s írhatta a Népsport, hogy „ez a vereség azt jelenti, hogy a magyar csapat most már csak bravúr árán vívhatja ki a továbbjutást”. Merthogy a brazilok következtek. És a magyar futballtörténelem egyik legfényesebb meccse. „A magyar válogatott háza táján nem ringatja magát senki hamis illúziókba, de az bizonyos, hogy becsülettel, odaadással fognak küzdeni a jó eredményért” – mindössze ennyi volt az ígéret. A sors pedig tudta, mit akar, a csapat fantasztikus produkcióval nyert 3:1-re. Nem bírom ki, hogy ne idézzem még a tudósítás utolsó bekezdését: „Amikor a játékvezető a mérkőzés végét jelezte, az angol nézők önfeledten ünnepelték játékosainkat, akik az eddig látott mérkőzések közül a legszínvonalasabb találkozót küzdötték végig, s nagy bravúr árán legyőzték a kétszeres világbajnokot! Megérdemelték az ünneplést!”

Ahogy vasárnap Marco Rossi csapata is.

A sorsot emlegettem, mert a sors (sőt: Sors) igazságos. Hosszú távon mindenképpen. Ahogy 1966-ban, most a horvátok elleni siker jóvoltából is száműzheti az apátiát, a kishitűséget, a pesszimizmust. A valós önértékelést persze nem, de bízhatunk Marco Rossiban, aki nem szólított fel pezsgőbontásra. Miközben büszkén jelentette ki, hogy edzői pályafutása legnagyobb sikere a vasárnapi, emlékeztetett arra, ha ne adj' Isten kikaptunk volna 3–2-re, akkor mindenki temetné a csapatot, ám ő továbbra is hinne kiválasztottjaiban.

A két világháború közötti osztrák futballvezér, Hugo Meisl visszatérően mondogatta, hogy a magyarok vagy temetnek, vagy lakodalmat ülnek. Van benne valami, ám nem hiszem, hogy ez olyan rossz lenne. Amikor van ok a földöntúli örömre, örülni kell, amikor beüt a krach, az elkeseredés a természetes. A gond azzal van – és ez Meisl igazsága –, ha a lakodalom meg a temetés meghatározza a hétköznapokat. Az ünneplésre alkalmas eseményekről azt gondoljuk, hogy ezután már mindig így lesz és viszont, a bánat forrását is állandóként tartjuk számon.

Hogy most mindenki a „fiúkról” beszél, természetes, hogy kihúzzák magukat, büszkén tekintgetnek a világra, az is. Hogy sokáig emlegetik majd a vasárnap történteket, magától értetődő, ám ma már kedd van s jön a szerda, a csütörtök, és így tovább. Kell-e mondanom vagy sem, nem tudom, de leszögezem: a szlovákiai vereség éppen úgy része a magyar futballválogatott történetének, mint a horvátok elleni bravúr. Magyarán a labdarúgásban is a folyamatokban gondolkodás és a rá épülő szorgoskodás az egészséges. Amihez persze kell, hogy a közeg, a környezet megteremtse hozzá a feltételeket. Teszem azt, azzal, hogy nem máról holnapra tervez.

Mifelénk az a profi szemlélet – hallom, olvasom –, hogy mindig csak a következő mérkőzés számít. Persze, hiszen mindig arra kell készülni, de nem az a jó szakember (pályán és pályán kívül), akinek ennek jegyében eszébe se jut a múlt. Már csak azért is, mert legyen akármi a duma, a kudarc mindig megvisel, a diadal viszont feldob, az érzelmek pedig nem halnak el egyik pillanatról a másikra, akármennyire is próbáljuk elnyomni őket. Halványulhatnak persze, de nem attól, hogy félredobjuk a történteket. Nem véletlenül mondják a lélekhez értők, hogy ha – szörnyű megfogalmazás, de így terjedt el – nem beszéljük ki életünk drámáit, önmozgásuk révén öntudatlanul hatnak ránk, kárt okoznak. A „dráma” kitétel nem túlzás, legyen elég annyi, hogy színházi fogalomként a tragédiát és a komédiát éppen úgy magába foglalja. A sírást és a nevetést egyaránt.

Ebben a pillanatban éppen úgy három pontunk van a csoportban mint Szlovákiának, Walesnek és Horvátországnak, vesztett pontok tekintetében Wales áll a legjobban, s Azerbajdzsán sem írható le. Tulajdonképpen ott tartunk, mint egy héttel ezelőtt, és ez jó hír, a nagyszombati vereség után mindenképpen. Mondanám, hogy a következő, júniusi kör (Azerbajdzsán ott, Wales itt) sorsdöntő, de inkább nem teszem, lévén a magyar válogatottnak, amióta csak létezik, minden meccse sorsdöntő. Ennyiben igaza van Herr Meislnek, ha nyerünk, mennyország, ha kikapunk, pokol. Hogy mi, kívülállók így gondolkozunk, többé-kevésbé természetes, a drukker már csak ilyen. De csak neki megengedett ez a luxus.

Sok persze most is a tamáskodó, én pedig újra a meséhez fordulok. Markos György Vas- és edényorrú bába című (itt szabadon idézett) jelenetében a királyfinak azt ígéri a rőzsét szedő anyóka, hogy ha háromszor megcsókolja, gyönyörű szép királykisasszonnyá változik. A csókok elcsattannak, ám az anyóka marad, aki volt, sőt. Ráadásul a megdöbbent ifjúnak még a fejéhez is vágja: „Mi az, királyfi, te még hiszel a mesékben…”

Nos, én még hiszek – már megint.