Tanyavilág – Malonyai Péter publicisztikája

Elnéztem az egykori remek futballistákat hagyományos év végi összejövetelükön; a Jakab János által tizedszer megszervezett randevún leginkább az tűnt fel, hogy ott folytatták a diskurzust, ahol tavaly, tavalyelőtt abbahagyták. Vagy amikor még nem csupán a fehér asztal mellett pendült egy húron Rákosi Gyula, Fenyvesi Máté, Szőke István (Ferencváros), Göröcs János, Juhász Péter, Tóth András, Zámbó Sándor (Újpesti Dózsa), Oborzil Sándor, Strasszer László (MTK), Ihász Kálmán, Tóth Bálint, Müller Sándor, Komjáti András (Vasas), Csapó Károly, Szabó György (Tatabánya), Karsai László, Csongrádi Ferenc, Tieber László, Fister Ferenc (Videoton), Salamon József, Oláh Ferenc (Diósgyőr), Pásztor József (Békéscsaba), Király Ferenc, Halmosi Zoltán (Haladás), hanem a pályán is.

Elnézést, akit kihagytam, kilencven körüli létszámnál talán megengedett, ők ugrottak be. A klubhovatartozást pedig azért írtam le, mert az egykori csapattársak itt is összetartottak, egy asztalnál ültek.

Nem tudom, hogy a maiak évtizedek múlva ugyanekkora örömmel találkoznak-e majd egymással, a jövőbe nem látok, az esetleges kételyeimnek pedig nincs jelentősége. Annál inkább annak, hogy a régieknél nem volt divat, hogy hivatalos mederbe (sajtófélóra, nyilatkozatstop, a mondandó klubellenőrzése) tereljék a nyilvánosság érdeklődését, nem féltek attól, hogy mit tudnak meg róluk, s az sem érdekelte őket (legfeljebb ha esetleg kitört a balhé), hogy mit szól hozzá a magas vezetőség.

Sőt. Sokáig, úgymond, tanyájuk volt a kluboknak, ahol edzések, meccsek után összejöttek a játékosok, megették, megitták, amit kellett, kvaterkáztak egymással és – a drukkerekkel is. És nem csak a játékosok.

A Nemzeti Sport 1928-ban riportban számol be arról, hogy ami Bécsben a Ring Café, az nálunk az Opera kávéház. „Egyik utcai ablakának elfoglalása jelenti a futball történetében azt a határkövet, amely a futballnak nehéz iparrá történt átalakulását szimbolizálja.” Másfél évvel a profizmus bevezetése után lett főhadiszállás az Opera, ahol naponta megfordult a Fradi-vezér Szigeti Imre, Fodor Henrik, a profi szövetség főtitkára, Kiss Tivadar MLSZ-alelnök vagy az újpesti főnök, Langfelder Ferenc. Körülöttük „ligaintézők és menedzserek hada”. És persze érdeklődő kívülállók, akik muníciót gyűjtöttek ahhoz, hogy a saját köreikben jólértesültségüket fitogtassák.

Néhány évvel később a Beer vendéglő („volt Szarka vendéglő”) úgy hirdeti magát, hogy a „fradisták találkozóhelye”, köszönhetően elsősorban annak, hogy a zongoránál: Woggenhuber Oszkár. Akit többször is „a Fradi igriceként” említenek a lapok, s aki egy, a „Fradi tanyájáról” szóló beszámoló szerint „éppen ezt veri a zongorán: »Nem lehet ám a Fradival kikukoricázni!« Az asztalok mellől kórusban harsan fel: »Megláthatja bárki, aki rá kíváncsi...«.”

De a fradisták tanyája volt egy körúti vendéglő is, a nevét nem közli a sportlap, azt viszont igen, hogy „itt van a nőtlen játékosok tanyája”. És ahová a fedezet Berkessy Elemér el-elhozza a húgát is, s jól tűri, hogy csapattársai, Háda kapus és fedezettársa, Furmann Károly tegyék neki a szépet. De betévedtek ide a meccsnapok estéjén a szegedi futballisták is, ha Pesten játszottak, köztük a Fradi-bekk Korányi Lajos testvére, Mátyás.

Az MTK, később a Hungária a Teréz körúti Kristály (majd Atlantis) kávéházban volt otthon, „a billiárdasztalokon MTK-isták lökdösik az elefántcsontgolyókat, a kártyaszobában is sok az ismerős”. Az újpestiek a Váci út 1. szám alatti Széchenyi kávéházban múlatták az időt, Kőbányán (Törekvés) a Központi kávéház és a Kaszinó kávéház volt a futball központja, Óbudán pedig a Bánffy kávéház. A Nemzeti Sport cikkének címe („Vasárnap este a klubkávéházakban”) sokatmondó, az alcím pedig a lényeget fejezi ki („A Kristálytól a Bánffy-kávéházig – Mit mondanak az egyletek”).

A háború utánig sokáig még léteztek futballtanyák. Például az MLSZ akkori, Népköztársaság útjai (ma: Andrássy út) székházával szemben a Rozmaring presszó. Amely úgy hirdette magát a (sport)lapokban mint a „Sportolók találkozóhelye”, ám a sport alapvetően a futball volt. A Labdarúgás írja az MTK legendájáról, Sándor „Csikarról”, hogy „Pesten bevezették a társaságba. Ezt úgy kell érteni, hogy bevitték a Rosemarie (később Rozmaring) espressóba a szurkolóknak bemutatni”. Nagy élet volt ott („Olykor bábeli a hangzavar”), a futballisták mellett törzsvendégnek számított az MTK talán valaha élt legnagyobb drukkere, a komikuslegenda, Salamon Béla, s a Vidám Színpad másik művésze, Zentai Ferenc, akiben „az Újpesti Dózsa tárgyilagos, higgadt szurkolóját is tisztelik”.

Egy ugrásra a Rozmaringtól, szintén a mai Andrássy úton a Párizsi cukrászda is futballtalálkahely volt, főként nyáron, köszönhetően, hogy volt terasza. Egy 1964-es cikk szerint a spanyolországi Eb-harmadik hely után jeles edzők, Bukovi Márton, Kalocsay Géza, Fenyvesi László itt jutottak közös nevezőre abban, miért „csak” harmadik lett Baróti Lajos csapata. Szerintük „elizgulták” a tornát, a spanyolok elleni, hosszabbítás után elvesztett elődöntőben látszott rajtuk, hogy idegességükben nem sokat aludtak az előző éjjel.

Talán az utolsó klasszikus tanya volt az Ipoly presszó a Pozsonyi úton, ahol az újpesti labdarúgók gyűltek össze délelőttönként – Göröcs mindennapos vendég volt, Várhidi Pál szintén, de Bene Ferenc is gyakran oda igyekezett edzés után. Később a társaság a szemben lévő Móri borozóba tette át székhelyét, ám megszűnt a Móri, megszűntek a délelőtti randevúk is. Törzshelyek voltak, sok focista járt az Operett presszóba, a City és a Liesinger sörözőbe, de ezek nem voltak klasszikus értelembe vett – tanyák.

Ami a jelent illeti, sejtésem szerint nincs rá igény – a futball oldaláról ez bizonyos. Annyira komolyan, de legalábbis látványosan komolykodva néznek a szakmára a benne lévők, hogy igyekeznek elefántcsonttoronyban tudni a játékosokat. Fő az ingerszegény környezet, nuku nyilvánosság, semmi kapcsolat a külvilággal, még a végén kérdeznek a drukkerek, elmondják a véleményüket, azt pedig minek, hiszen a vezérek mindent tudnak – jobban. Vannak persze közös akciók, eleget olvasok „pizzázásokról”, meg tortameghívásokról, de ezek a „közösségépítő” akciók házon belüliek, a közösségi életről csupán pizzadobozhegyek tanúskodnak.

A felidézett évtizedekben még élt a fehér asztal varázsa, a játékosok közötti esetleges feszültségeket képes volt oldani egy-egy koccintás, a történtek kibeszélése, még önbizalom-növelésre is jó volt az ilyesmi.

Ma a pszichológusok a menők (megjegyzem, velük éppen úgy beszélgetni kell, mint egykoron a tanyákon egymással), de a kedvencem a csapatépítő tréning. Fát vágnak, tésztavárat építenek, teszteket töltenek ki, bekötött szemmel rajzolgatnak a futballisták, miközben a legtöbb kohéziós erőt onnan meríthetné a társaság, ami a dolga: a játékból. Nem véletlen, hogy az üzleti szféra tréningjein főszerep jut a különféle vetélkedőknek. A futball ugyebár csapatsport, így fogalmilag minden edzés csapatépítő tréning. Ha nem az, valami nem stimmel – mondjuk, az edzőnél.

Egy pillanatig sem hiszem, hogy valaha is visszatér a múlt, nincs remény arra, hogy a (közel)jövőben újra lesznek olyan kávéházak, vendéglők, megengedem: pizzériák, amelyeknek védjegyük lesz, hogy futballisták, sportolók a törzsvendégei, aki betér oda, esetleg válthat egy-két szót valamelyik kedvencével. Ott tart a profi sport, hogy mindenki maradjon a helyén, a játékos becsülettel eddzen, tudásának legjavát adva teljesítsen a mérkőzéseken, a drukker pedig legyen elfogult, gondoljon akármit, de ne mondja, csak rajongjon, kétely nélkül. De legfőképpen: maradjon távol. A stadionokban ez könnyedén megoldható (őrző-védő-támadók), a hétköznapokon már kissé nehezebb, de nem kell félni, hiszen a virtualitás nagy kincs, minek a kézszorítás, a beszélgetés, „twittelek” egyet, és kész.

Kalap, kabát, szevasztok.