Az asztaloknál: 653 „válogatottság”

A kérdésre, hogy mi a funkciója, Jakab János, valamennyi titulusát feledve, az ünnepi alkalomhoz illően válaszolt: „Régi futballista vagyok.”

Akárcsak a többiek, akik az ország mind a négy sarkából érkezve, ezúttal is örömmel tettek eleget a meghívásnak, s a fehér asztal melletti kvaterkázásnak köszönhetően visszatért a fiatalságuk, s vele a magyar futball sikeres(ebb) korszaka. A hatvanas-hetvenes évek.

Mindenkit persze lehetetlen volt megszólaltatni, ezúttal négy klasszist kérdeztünk meg, hogyan emlékeznek vissza az első válogatottságukra.

Csapó Károly (66 éves; a válogatottban 19 mérkőzés/1 gól) 1974. december 4-én Svájc ellen (1–0, gól: Fazekas, 11-esből) Szolnokon mutatkozott be a nemzeti csapatban.

„Tizenvalahány NB I-es meccs után választott ki Moór Ede kapitány, csak kapkodtam a fejem, hiszen már az is nagy dolog volt, hogy a Tatabányában játszhattam. A válogatottban meg olyan klasszisokkal, mint Fazekas Laci, Bene Feri. Úgy emlékszem, nem ment rosszul, nem a teljesítményem miatt cseréltek le. Az önbizalmammal sem volt baj, az járt a fejemben, hogy ha néhány hónapos első osztályú játék után bekerülhettem a csapatba, tudnom kell valamit.”

(Népsport: „Csapó, újonc lévén, egy kicsit elfogódottan játszott, túlságosan Hasler lefogására korlátozta erejét, nagyon keveset volt játékban, átadásai is ritkán sikerültek, de (…) felcsillantotta tehetségét.”

Bozsik József, az Aranycsapat fedezete: „A középpályás sor tengelyében van a helye. Még fiatal ember, megtanulhatja az emberfogást, és a bal lábát is tökéletesítheti. Bízom benne, hogy tovább fejlődik.”)

Göröcs János (79; 62/19) 1958. szeptember 14-én Chorzówban, Lengyelország ellen (3:1, gólok: Csordás, Tichy, Budai II, illetve Kárpáti – öngól) volt először válogatott.

„Az ifik játszottak előttünk, tizenkilenc évesen közülük valónak tartottak, nagyon biztattak. Budai II játszott mellettem szélsőt, jól, hiszen gólt is lőtt, de nekem később jobban ment a játék, amikor Sándor Csikar szerepelt a helyén. Egymás gondolatait is ismertük. A lengyelek ellen lelkes voltam, ez biztos.”

(Népsport: „Göröcs bemutatkozása sikeres volt. Bár egy kissé lámpalázzal küzdött, mégis jól illeszkedett be a támadósor játékába, majdnem minden támadásban benne volt, csak a 16-oson belül kiütközött a tapasztalatlansága és néha a közelharcban alul maradt.”

Zakariás József, az Aranycsapat fedezete: „Az újpesti Göröcsben – úgy hiszem, megtalálták a jelen és a jövő nagy jobbösszekötőjét, esetleg középcsatárát”.)

Ihász Kálmán (77; 27/0) csereként öltötte fel magára először a címeres mezt. A chilei világbajnokság után 1962. június 24-én Bécsben Ausztria ellen (2:1, gólok: Tichy 2, illetve Nemec) az 51. percben állt be.

„Óriási hőség volt, Sándor Csikar jelezte, hogy fáradt, s egyben azt is kérte, hogy én menjek helyette. Lajos bácsi rábólintott, így hátvéd létemre a jobb szélre kellett beállnom. Igaz, védekezhettem rendesen, mert nagyon jöttek az osztrákok. Aztán Tichy megszerezte a második gólunkat, így győztes meccsen voltam először válogatott. Csikarnak többször is megköszöntem, hogy segített, csak legyintett. Aztán amikor divatáruüzletet akart nyitni, én adtam neki tanácsokat, mert a mienk akkor már működött.”

(Népsport: „Ihász rövid ideig játszott, de akadt néhány jó szerelése.”

Labdarúgás: „Kemény, rutinos, a kapura is veszélyes, nagy lövőerejű hátvéd. (…) Fizikai adottságai – de lelki alkata is – a korszerű futball egyik képviselőjét példázzák: kemény, bátor, az összecsapásoktól sem riad vissza.”)

Rákosi Gyula (80; 41/4) nem akármilyen meccsen volt először válogatott – az angolok ellen győztes (2:0, gólok: Albert 2) csapat tagja volt 1960. május 22-én.

„Roppant ideges voltam, és persze nagyon igyekeztem, lőttem egy lesgólt is, de nem ment igazán. Főként azért, mert balszélsőt kellett játszanom, ami ugyebár nem az én posztom volt, de ez nem számított, örültem, hogy bekerültem. Egyébként, ha jól emlékszem, a válogatottban többet játszottam szélsőt, mint a megszokott összekötőt. Az is beugrik, hogy Albert Flóri a végén odaszólt nekem, hogy »Szép volt, kicsi!«. Noha három évvel fiatalabb volt nálam, elfogadtam a »kicsizést«, hiszen akkor már hetedszer volt válogatott, s mindkét gólunkat ő lőtte.”

(Népsport: „Az 50. percben Rákosi ugrott ki, a hálóba is lőtt, de a Játékvezető határozottan lest ítélt.” „Rákosinak egyáltalán nem ment a játék. Képtelen volt elfutni őrzője mellett. Beadásai ritkán sikerültek. Nem tudott a támadósor lendítője lenni.”

Képes Sport: „A szellemesen játszó gólzsák Albert mellett sem halványul el a legváltozatosabb sokszínű játékot mutató Rákosi. Egyszerű, sima, de nagyon hasznos játékával, ha kellett, hátul segített, de a támadások indításában is mindig részt tudott venni.”)

Hevenyészett számításaink szerint összesen 635 „válogatottság” ülte körül az asztalokat, ami azért rangos társaságot takar. S ha már statisztika, a legtöbbet elhangzó kérdés a „Hogy vagy?” volt, a válasz pedig a „Köszönöm, megvagyok”, de legtöbbször a „Köszönöm, jól.”

Hál' Istennek.