Még magyarázni kell – Smahulya Ádám publicisztikája

Régi cimborák, ismerősök, családtagok gyakran félszavakból is megértik egymást, sportbarátok között azonban néha elég csak két-három betű (lásd még: mozaikszavak). Elég, ha annyit mondunk, írunk: BL, vb, Eb, F1, NBA, NHL, NFL – és máris tudjuk, értjük, miről van szó. Nincs szükség semmiféle magyarázatra, kiegészítésre, felesleges sallangra, könnyedén, mindenféle fennakadás, időhúzás nélkül haladhatunk tovább az adott diskurzusban. Észrevették például, hogy egymás közti kötetlen beszélgetésben ritkán mondjuk ki azt, hogy világbajnokság vagy Bajnokok Ligája? Általában csak valami olyasmit mondunk, hogy: láttad, milyen gólt lőtt Cristiano Ronaldo (de sokszor ő is csak CR7) a „béelben”? Zseniális futballista, de meglepődnék, ha az „ebé” után a „vébét” is megnyerné a portugálokkal. A közösségi oldalak mosolygós fejecskékkel tarkított-csúfított, végtelenségig leegyszerűsített csevegéseit pedig végképp ne említsük. Az, hogy ez jó-e vagy sem, egyéni ízlés kérdése, ám ettől még tény: ezzel ugyanúgy időt spórolunk, mint az instant kávéval, a zacskós levessel vagy a mikróban egy perc alatt felmelegített virslivel. Nem az igazi, de azért megteszi.

A Nemzetek Ligája esetében azonban más a helyzet. Itt néhány évig még bizonyosan a nevén kell neveznünk a gyermeket. Aligha tévedek nagyot, ha azt írom, egyelőre az NL-ről a futballrajongók többségének sem az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) által nemrégiben életre hívott új sorozat jut eszébe. Idő kell, amíg beleég az agyunkba ez a két betű, ha beleég egyáltalán, merthogy ehhez nyilvánvalóan az kell, hogy a kontinentális szervezet feltételezhető tervének megfelelően hosszú távú és népszerű legyen a sorozat. És el is érkeztünk a kulcskérdéshez: van-e egyáltalán esély arra, hogy évtizedek múlva az egyik nagyon rangos sporteseményként emlegessük a Nemzetek Ligáját, vagy egy polcon porosodik majd a lesajnált, kevés szurkolót megmozgató Konföderációs Kupával és klubvilágbajnoksággal?

Talán nem árulok el kulisszatitkot azzal, hogy a sorozat fogadtatása a szerkesztőségen belül enyhén szólva is vegyes volt, és valószínűleg a szurkolók, futballisták, edzők és klubvezetők között is szép számmal akadnak olyanok, akik legszívesebben még az őszi rajt előtt megszüntetnék a Nemzetek Ligáját. Az ellenérvek sokrétűek, vegyük sorra a leggyakoribbakat.

Vitathatatlan, hogy a lebonyolítás még sokadik nekifutásra is zavarosabb, mint egy emelt szintű érettségi tétel matematikából. Ám meggyőződésem, hogy a harmadik-negyedik (ha lesz persze annyi) NL után már mindenki számára tisztul a kép – hosszú távon tehát szerintem ez a legkisebb gond. Ennél sokkal fontosabb kérdés, hogy vajon a válogatottak mennyire veszik komolyan a sorozatot. A nemzetközi szinten gyengébb csapatok persze kénytelenek lesznek, elvégre a Nemzetek Ligáján keresztül is kvalifikálhatják magukat az Eb-re. A Kazahsztántól és Skóciától is vereséget szenvedő magyar válogatottnak például elméletileg ez a legjobb esélye arra, hogy kijusson az Európa-bajnokságra, legalábbis ha abból indulunk ki, hogy az Eb-selejtezők során vélhetően legalább két nála erősebb riválisa lesz. Ám nem biztos, hogy a spanyolok, a németek vagy a franciák is minden alkalommal a legjobb csapatukkal állnak majd ki a Nemzetek Ligájában. A játékosok, edzők, klubvezetők így is gyakran panaszkodnak a túl sűrű versenynaptár miatt, és bár tudjuk, hogy egy igazi profi még egy baráti sörmeccsen is mindig a maximumra törekszik, nem vagyok benne biztos, hogy az elején minden labdarúgó annyira motivált lesz, mintha a Bajnokok Ligájában, a kontinentális viadalon, vagy akár csak egy mezei bajnokin szerepelhetne. Arról nem is szólva, hogy a sorozat tökéletes terep lehet a kísérletezésre, elképzelhető, hogy a szövetségi kapitányok sokszor inkább a nemzetközi szinten kevésbé tapasztalt, kevésbé ismert, és így értelemszerűen kevésbé népszerű játékosoknak adnak lehetőséget, miközben az egyesületi edzők azért imádkoznak majd, nehogy megsérüljenek a csapatuk kulcsemberei.

Ám ez a probléma sem teljesen új keletű. Gondoljunk csak arra, hogy bizonyos szempontból hasonló problémákkal és támadásokkal szembesült a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) az első világbajnokság előtt. A montevideói tornára csak különféle ügyeskedések árán tudtak „összelasszózni” négy európai válogatottat (Belgium, Franciaország, Jugoszlávia, Románia), a legtöbb csapat ugyanis a hosszú és fárasztó hajóút, a gazdasági gondok miatt nem vállalta a túrát, míg a klubok, szövetségek főként a futballisták hosszú távolmaradása miatt ellenezték a vb-t.

A Nemzeti Sport 1929. december 15-ei száma a következőket írja: „A világbajnokság azonban súlyos hendikeppel indult el… A spanyolok már Amszterdamban is megmutatták, hogy szemrebbenés nélkül ki tudják küldeni amatőrválogatott csapatukat, míg profijaik vígan játszanak odahaza pénzért. Hogy Uruguay mit fog szólni a Zamora és társaitól mentes spanyol válogatotthoz, azt hisszük, nem is lehet vitás. A rettenetes távolság okozta akadályok a többi szövetséget is már vagy végleg a részvétel ellen állították, vagy pedig erősen megingatták részvételi szándékukban… A (magyar – a szerk.) részvétel ellenzői főként azt hangoztatják, hogy ha legjobbjainkkal akarunk felvonulni, akkor igénybe kell venni mind a három vezető csapat játékosgárdáját, ezzel pedig három teljes proficsapatot kellene anyagilag kárpótolni a teljes üzembeszüntetése miatt… Mindenképpen fogós kérdés tehát a világbajnokságban való részvétel ügye, amely még előreláthatólag sok fejtörést fog okozni futballsportunk intézőinek.”
A spanyolok végül semmilyen összetételben nem indultak, és tegyük gyorsan hozzá, hogy a sportlap a végül meghiúsuló magyar részvétel mellett is több érvet felsorakoztatott, az pedig ma már különösen megmosolyogtató, hogy akkoriban azért aggódtak, nehogy Budapest legyen a következő vb házigazdája, mivel a dél-amerikai együttesek várható bojkottja jelentős presztízsveszteséget jelenthetett volna a rendező országnak.

Nem lehet és nem is szabad persze teljesen párhuzamba állítani a vb-, illetve az NL-szereplést kísérő felvetéseket, ám arra jól rávilágítanak az akkori állapotok, hogy a ma már a világ legnépszerűbb, óriási presztízzsel és gazdasági vonzerővel bíró sporteseménye, a világbajnokság elindítása sem volt zökkenőmentes.

Végül utalnék az utolsó jelentős problémára, hogy a felkészülési mérkőzések kvázi teljes beszüntetésével alig marad esély arra, hogy mi válasszunk ellenfelet. Ez persze minimálisra csökkenti annak a lehetőségét, hogy Brazília- vagy Argentína-szintű válogatottakat láthassunk Budapesten portyázni. Bár hatalmas rajongója vagyok a latin és a dél-amerikai labdarúgásnak, mégis azt mondom, hogy ez végső soron nem olyan nagy baj. Több a haszon, mint a veszteség. Talán szentségtörés ilyet írni egy sportlapban, de a magam részéről sohasem tudtam igazán lelkesedni a tét nélküli mérkőzésekért. Bár gyermekként én is ott voltam a kétezres évek elején a brazilok és az argentinok elleni meccseket megelőző edzésen, lelkesen fotóztam, lestem a világsztárokat, már akkor is sokkal jobban lázba hozott egy Lettország vagy Lengyelország elleni selejtező mérkőzés. És megkockáztatom, ezzel nem vagyok egyedül.

Meggyőződésem, hogy azok a legizgalmasabb, leginkább élvezhető találkozók, amikor a nagyjából velünk egy szinten lévő együttesek ellen játszunk fontos, nagy téttel bíró, kis túlzással vérre menő összecsapásokat. Aki járt már divízió 1-es jégkorong-világbajnokságon, az tudja, miről írok. Élvezni a hangulatot, átélni az izgalmakat – mennyire jó lenne valami hasonló a fociban is! Mert – maradva a hokinál – megvan annak is a bája, amikor Kanada az ellenfél az A-csoportban, de az igazán izgalmas, feszült, valódi sportélményt jelentő meccsek mégiscsak azok, amikor a feljutásért vagy a bentmaradásért játszunk ki-ki meccset mondjuk a szlovénokkal vagy az osztrákokkal. Örök élmény ugyan a portugálok elleni 3–3-as csoportmeccs a 2016-os futball Eb-n, ha a szívünkre tesszük a kezünket, tudjuk, hogy ez az eredmény tízből egyszer jön össze, míg mondjuk a norvégokat talán legalább ötször kiejtenénk. Nem véletlenül találták ki a küzdősportokban is a súlycsoportokat, holott bizonyára ott is előfordulna néha-néha, hogy egy vékonyabb bunyós elveri a nála néhány kilóval nehezebb ellenfelét.

Rendben, tudom, a Nemzetek Ligája sok szempontból más, mint a divízió 1-es vb. Jégkorongban néhány nap leforgása alatt, egy helyszínen játsszák a mérkőzéseket, ráadásul mindenki csak egyszer meccsel a másikkal, és ami a legfontosabb: ez az egyetlen esély, hogy a válogatott feljusson az elitbe, vagyis mindenki odateszi magát. Ám ki tudja, talán titkon az UEFA is amolyan „bevezető menüként” tálalja az új tornát, és azt sem tartom kizártnak, hogy hosszú távon ezzel váltaná ki az Eb-és vb-selejtezőket.

Mindenesetre izgatottan várom, tíz év múlva kinek mi jut eszébe az „enelről”.