Nem szabad hinni a könnyű szavaknak – Sinkovics Gábor publicisztikája

Eljött az idő. Az ön ideje. A kapitányi hídról egyből a mély vízbe ugrik. S ha szabad javasolnom, viseljen mentőmellényt vagy legalább egy kacsás úszógumit, mert fogalma sincs róla, mennyire mély az a víz. Mi, kiszolgáltatott matrózok, partra vetett halak pedig azért szurkolunk, hogy a felszínen maradjon. Ez közös érdek. Eljött az idő, Georges Leekens úr, péntek este először ülhet le a magyar válogatott kispadjára, s onnantól kezdve már vége a kedélyes, „emberközeli” interjúknak, a mosolygós múltidézésnek, az első benyomások papírra vetésének. „Egy turista mit tehet, örül neki, hogy itt lehet.” Már ezt sem énekelhetjük önnek halkan, bizakodva, hiszen nem turista, hanem a magyar labdarúgás közeljövőjének záloga. Ízlelgesse ezt a rövid szót, mert nagyjából ez fejezi ki legjobban a helyzetét.

Bárcsak lenne ideje építkezni, jövőt tervezni!

De nincs.

Ha tíz, tizenöt vagy húsz évvel ezelőtt vállalja el ezt a feladatot, mindenki (na jó, nem mindenki...) türelemmel nézné, ahogy ismerkedik Budapesttel, a magyar futballközeggel. Érdeklődve figyelnénk, ahogy felbukkan valamelyik pályán, és kíváncsian várnánk a kerethirdetést. S arra gondolnánk, íme itt egy tapasztalt szakember, akinek időt kell adni ahhoz, hogy helyismerettel felvértezve sikeres legyen.

Bárcsak így lennénk!

Kapitány úr, ön intelligens, rokonszenves ember, ám még most sem tudjuk, miért éppen önre esett a választás. Fogalmunk sincs, mivel győzte meg az MLSZ vezetőit, de ezen már kár is gondolkodni. Annál fontosabb, hogy féltjük önt – és még jobban féltjük saját magunkat. Két év múlva magyar himnuszt szeretnénk hallgatni tétmeccsen az új, impozáns Puskás Ferenc Stadionban.

Labdarúgó Európa-bajnoki döntő csoporttalálkozón.

Önnek ezt garantálnia kell, még akkor is, ha a józan ész mást, egészen mást diktál. Látom, olvasom, ahogy udvariasan, visszafogottan nyilatkozik, és szívesen belenéznék a fejébe, hogy a kiejtett szavak mögött milyen gondolatok cikáznak. Vajon miként éli meg a lelátón a magyar bajnoki meccsek látványát? Megszokta-e már, hogy nálunk gyakran ennek a gyönyörű sportágnak csak a két legfontosabb eleme hiányzik: a néző és a nézőcsalogató futballista. Milyen jó lenne, ha Davide Lanzafamét, Danko Lazovicsot, Joseph Paintsilt vagy Kire Risztevszkit a kezdőcsapatba állíthatná péntek este a kazahok ellen! S ez a mi legnagyobb bajunk, hogy eltűntek a karakteres játékosok az NB I-ből. Kapitány úr, húsz éve, tehát nem Puskásék, Alberték vagy Törőcsikék idejében, hanem húsz esztendeje még sokkal könnyebb dolga lett volna. Pályára küldhette volna mondjuk a Sebők, Hrutka, Mátyus védőtriót, a középpályán pedig Lipcsei Pétert, Sándor Tamást, Vincze Ottót, Pisont Istvánt, Véber Györgyöt, Illés Bélát. Abban az évtizedben még tapsolhattunk a Ferencváros BL-csoportkörének, az olimpiai válogatott atlantai szereplésének és egy Helsinkiben szerzett flippergóllal kivívott pótselejtezőnek.

Húsz éve ennek, kapitány úr!

S már akkor is sirattuk, temettük, kritizáltuk a magyar futballt.

Mégis jobb volt a maga bizonytalanságával, fizetőképtelenségével, szerencselovagjaival, szélhámosaival együtt, mint most. És csak írtuk, mondtuk, hallgattuk az üres szlogeneket, utánpótlás-nevelésről, jövőépítésről, építkezésről. S közben olyan volt az egész, mint A tanú című filmben, amikor sebbel-lobbal felhúzták Pelikán József korábban leégett házát, s a gátőr meglepve kérdezte: „Virág elvtárs, se ajtó, se ablak...?”

Most minden van. Minden és még annál is több. Sohasem látott anyagi biztonság jellemzi a magyar labdarúgást, a klubok a taopénzből és az MLSZ támogatásából jelentős összeggel gazdálkodhatnak. A csapatok többsége pedig vadonatúj, modern stadionokban léphet pályára, amelyekben fedett lelátó, fűtött játéktér, VIP-szektorok találhatók. Az igazi persze az lenne, ha ezekben az impozáns létesítményekben annyi lenne a néző és olyan lenne a hangulat – ha már a futball és a zene is a szórakoztatóipar része –, mint egy Moby-koncerten, a közönség élvezné az előadást, együtt mozdulna, tombolna, énekelne a látványra, úgy, mint a „kopasz Mozart" muzsikájára, mondjuk a Porcelain című dalra.

Törékeny kapcsolat ez.

A mindenkori szövetségi kapitány és a szurkoló, no meg a szakma között. Ne legyen kétsége, Leekens úr, a vállveregetés, a biztató mosoly, a látszólagos kollegia-litás az első vereségig tart majd. Ne higgyen a könnyű szavaknak! Senki sem fogja megvédeni önt. Az esetleges kudarcok után jön majd a szokásos kérdés: „Minek hozták ezt ide?” És az érvek, hogy „erre bármelyik magyar szakember képes lett volna...”

Nincs sok ideje, kapitány úr.

Hiába fedezné fel vagy a belga, vagy magyar segítője, vagy valamelyik jóakarója a Szatymaz serdülő II-ből a jobbszélsőt, ön nem várhatja meg, míg felnő, és az NB I-ben is kicselez mindenkit. A magyar válogatottnak Európa-bajnoki döntő csoportmeccsen két év múlva ott kell hallgatnia a Himnuszt a Puskás Ferenc Stadionban. Ezt leírom még egyszer, sőt, ha kell, hússzor, százszor. Amit lehet, sőt, még annál is többet kapott a sportág, vihart kavarva, ellenséges légkört teremtve. Ezek után valóságos tragédia lenne, ha helyettünk más válogatott játszana az Eb-döntő csoportmeccsen a mi új arénánkban. Vajon bírja-e ezt a nyomást, kapitány úr? Aggódva figyeljük, ahogy hétről hétre nézi a meccseket, s lát, amit lát. Szupertanácstalan vagyok, énekelte annak idején az A. E. Bizottság együttes, a máig érvényes Büdös van és tapsolnak című slágergyanús szerzeményben. És olykor ezt érezheti ön is, ha elismeri, ha nem.

Vajon felmérte, felfogta már, mire vállalkozott?

Mindenesetre szurkolunk önnek, és ezt most nem kötelező udvariasságból írom. Tudom, hogy bohém, életszerető ember, aki Békeffy Gáborral, a Budapesten élő belga-magyar állampolgárságú menedzserrel olykor csirkepörköltet eszik gulyásleves után a Zichy Jenő utca egyik hangulatos éttermében, s kortyolja mellé a finom magyar vörösborokat, és azzal is tisztában vagyok, hogy zene- és irodalomkedvelő, nem afféle szakbarbár, aki reggelente tojásrántotta-majszolás közben a letámadás fontosságáról beszél. De egyet tudnia kell, mi, magyarok még mindig Puskás Öcsi visszahúzós cseléről, Albert Flóri nyugatnémetek ellen bemutatott cselsorozatáról, Farkas Jancsi kapásgóljáról, Törőcsik Andris alányesett lövéséről és Détári Döme Bécsben bemutatott lövőcseréről beszélgetünk. Ez a mi keresztünk, ezt cipeljük magunkkal – a múlt dicsőséges pillanatait.

Ezt a terhet tesszük át önre péntek és kedd este, immár a vállát is nyomja, ha beleszakad, ha nem. S mivel nem Kevin De Bruyne, Eden Hazard vagy Ro-melu Lukaku szerepel majd a kezdőcsapatban a kazahok vagy a skótok ellen, ha nem sértem meg vele, lenne egy javaslatom: szerezzen egy farmotoros, ósdi Ikarus buszt, ültesse be a kiválasztott játékosokat, guruljon el velük az épülő Puskás Ferenc Stadionhoz, és mutassa meg nekik, hogy íme, ez itt a cél, ide kell eljutnunk közösen. S ha ott és akkor ezek a futballisták nem értik meg, miről beszél, mindegy is, hogy három- vagy négyvédős rendszerben gondolkodik, akkor pontosan tudni fogja, hogy milyen is a ház ajtó és ablak nélkül. Tanúként mesélhetnék erről.

Isten hozta önt, kapitány úr, a magyar futballközegben!