„Téves úton halad a magyar futball” – mit írtunk 10, 20, 30 éve?

2007: „Szánalmas” kapitánykaszting

A magyar válogatottnál Várhidi Péter szövetségi kapitány 2006-os kinevezésével új éra vette kezdetét, melynek jelszava a következő volt: fiatalítás, fiatalítás, fiatalítás. A probléma csak az, hogy csikócsapatunk hiába vonultatott fel egy sor tehetséget, és hiába játszott olykor megnyerően és szimpatikusan, a tétmérkőzéseken az eredmények nem jöttek. Noha a világbajnok olaszok augusztusi legyőzése szép emlék, a 2008-as Eb-selejtező kudarcai miatt Várhidi pozíciója annak ellenére is megingott, hogy az MLSZ eleinte végtelen türelmet ígért neki. A december azzal telt, hogy mindenki azt találgatta, lesz-e új kapitány, az Eb-győztes német Horst Köppel például maga jelentkezett be lapunkon keresztül: „Érdekel a munka, boldogan vállalnám, de egyelőre csak puhatolózom, semmilyen konkrétumot nem tudok mondani. Nem beszeltem a magyar szövetség illetékeseivel, csupán hallottam, hogy az év végén lejár a válogatott edzőjének megállapodása, s még nem hosszabbítottak vele.”

Az MLSZ-t vezető Kisteleki István ugyanakkor december közepén bejelentette, csak a januári elnökségi ülésen döntenek majd a kapitány kilétéről, addig pedig folyhat a „kaszting”. A Nemzeti Sport éles hangévtelű jegyzetben reagált: „Hiába az elnökségi tagok többségének kiállása Várhidi Péter mellett, hiába a szurkolók szimpátiája, nem vele képzelik el a jövőt. Megeshet persze, hogy az összes jelölt fityiszt mutat, s akkor ünnepélyesen bejelentik a kapitánnyal a szerződéshosszabbítást. De ez így nagyon szánalmas. Arról nem is beszélve, hogy az MLSZ vezetői most éppen abban mesterkednek, amit korábban elleneztek: az általuk előszeretettel hangoztatott spórolás helyett ők is világsztárral tárgyalnak.”

Mint mindig, Bölöni László neve ezúttal is felvetődött a lehetséges jelöltek között, ám a kiváló szakembert ezúttal úgynevezett futballfejlesztési igazgatónak hívták, amit éppúgy elutasított, mint egy évvel korábban a kapitányi felkérést. A Nemzeti Sport hasábjain így értékelte a magyar futball állapotát 2007 végén: „Nagyképűség nélkül állíthatom, azon szakemberek közé tartozom, akik tudják, milyen az európai futball, s azzal is tisztában vagyok, milyen módszerekkel, mennyi és milyen minőségű munkával lehet feljutni arra a szintre. Tudom, odahaza mindenki az elvégzett munkáról beszél, de kérem, lássák be, hiába az oly nagy lelkesedéssel emlegetett sok munka, valamit mégis rosszul csinálnak, hiszen eredménytelenek a klubcsapatok, és eredménytelen a válogatott is. Be kell látni végre, ez az út sehova sem vezet. Tény, hogy ötvenedik a válogatott a világranglistán, de hatodik helyen végzett a csoportjában, a csapatok a nemzetközi porondon már a selejtezőkben elbuktak. Tehát sürgősen változtatni kell az otthoni játékról alkotott filozófián, mert téves úton halad a magyar futball.”

Noha ebben az időszakban a kapitánykérdés kapott kiemelt fegyelmet, közben az NB I is csordogált, amelynek őszi csapata az NS osztályzatai alapján a következőképp festett: Köteles László (Diósgyőr) – Nikolov Balázs (Győr), Kuttor Attila (Siófok), Pintér Ádám (MTK), Leandro (DVSC) – Simek Péter (Fehérvár), Zsidai László (MTK), Sándor Tamás (DVSC), Dzsudzsák Balázs (DVSC) – Urbán Gábor (MTK), Dorge Kouemaha (DVSC).

1997: A közgyűlés után „káosz fenyeget”

A jugoszlávok elleni 1–12-es vb-pótselejtezős szégyen után eluralkodott a pánik a magyar labdarúgásban, a káosz pedig a decemberi cikkekből is visszaköszön. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, színészektől kezdve korábbi játékosokon át cégvezetőkig boldog-boldogtalan megszólalt a katasztrofális vereségek után, kézzelfogható megoldás azonban véletlenül sem született a problémákra. Pedig a lehetőség adva volt, hiszen az MLSZ december 6-án nagyszabású közgyűlést tartott, amely arra volt hivatott, hogy kijelölje a magyar labdarúgás új irányát. Csakhogy a jelenlevők közül senki sem tudta, merre van az előre – ezt a helyzetet festette le ekképpen a Nemzeti Sport másnapi címlapja: „Leköszönt, de helyén maradhatott az MLSZ-elnökség – elkezdődött (?) a futballreform...” Az alcímben elhelyezett kérdőjel tökéletesen helytálló, a „reform” irányát ugyanis nem hosszas előkészítés vagy szakmai tanácskozás alapján határozták meg, hanem az egyik jelenlévő ad hoc ötlete mentén. A közgyűlésről így számolt be lapunk:

„A kissé parttalannak tűnő vita akkor vett fordulatot, amikor Schmitt Pál, a MOB elnöke kert szót. A sportvezető úgy vélekedett, nagyon rövid idő áll rendelkezésre, éppen ezért gyorsan és jól kell dönteni. És ami a közgyűlés menetében igencsak döntőnek bizonyult: ugyancsak szót kert dr. Mezey György, a BVSC-Zugló FC klubigazgatója, aki azt javasolta, hogy a most leköszönt elnökség ügyvezető testületként az új választásig maradjon a helyén, intézze a napi ügyeket. Dr. Mezey továbbá úgy vélte: a közgyűlés válasszon két-két amatőr, illetve profi tagot a munkabizottságba, amelybe meg kell hívni a kormány által létrehozott munkacsoport vezetőjét.”

Mivel a 111 szavazati jogú küldött közül senki más sem tudott épkézláb ötlettel előállni, óriási többséggel szavazták meg Mezey javaslatát, vagyis az órákon át tartó közgyűlésen annyit sikerült kitalálni, hogy majd a „munkabizottság” vagyis öt ember (Páncsics Miklós, Szuna József, Szániel János, dr. Vass Géza, Kiss Imre) a semmiből kidolgoz egy csodakoncepciót, és akkor hirtelen minden szép és jó lesz.

A jelenlévők érezték, hogy teljesítményük legalább olyan kínos volt, mint a pályán a játékosoké, ám becsületükre legyen mondva, ezt nem is titkolták. Benkő László (az MLSZ volt elnöke): „A parttalan vitákat hallgatva szégyellem magam, hogy két évig elnöke voltam ennek a szövetségnek.” Halmai Gábor (a Hivatásos Labdarúgók Szakszervezetének elnöke): „Nos, nem mondom, hogy a közgyűlés valamennyi pillanata feledhetetlen élmény volt számomra, annak azonban mindenképpen örülök, hogy doktor Mezey György javaslatát elfogadták a küldöttek.” Berzi Sándor (az MLSZ volt elnöke): „Ez a közgyűlés tökéletes tükörképe a magyar futballnak, és talán a magyar társadalomnak. Széthúzás tapasztalható, hiányzik az az egység, amely ilyen rendkívüli helyzetben elengedhetetlen. És amíg a különböző érdekcsoportok ezt a taktikát követik, nem lesz előrelépés. Sőt... Káosz fenyeget.” Somogyi Jenő (az MLSZ volt elnöke): „Érthetetlen számomra, hogy két-három ember kijelöli magát főszereplőnek, és megpróbálja magát előtérbe tolni. Ennek semmi közé a futballhoz, a pozíciókért próbálnak egyesek körmükszakadtáig harcolni. Nevetséges...”

Az év végéig sok érdemleges esemény már nem is történt e téma kapcsán, mindenki tétlenül várta a csodát. Az MLSZ edzőbizottsága által szervezett szakmai napon a díszvendégként meghívott Carlo Ancelotti még elmondta, „az önök focijának sajnos inkább múltja van”, az akkor Svájcban légióskodó Lendvai Miklós pedig beszámolt rossz öltözői élményeiről: „Az ugratásoknak néha már túlzottan erős volt az éle. Erősen megcsappant a magyar futball iránti tisztelet a két megalázó vereség után.”

Ami az NB I-et illeti, az NS osztályzatai alapján ez lett ez ősz csapata: Rácz Róbert (Diósgyőr) – Varga Sándor (Diósgyőr), Lakos Pál (Győr), Korsós György (Győr) – Mracskó Mihály (Győr), Puglits Gábor (Győr), Véber György (Újpest), Szilveszter Ferenc (Vasas), Tóth Norbert (Újpest) – Fehér Miklós (Győr), Horváth Ferenc (Ferencváros).

1987: Az MLSZ-nek fontosabb volt az olimpia

A mexikói lebőgés után futballunk válsága 1987-ben tovább mélyült, amikor az Eb-selejtezőkön fikarcnyi esélyünk sem volt a kijutásra, és csoportunk harmadik helyén végeztünk Hollandia és Görögország mögött. Az utolsó meccsnek Ciprus ellen már nem maradt tétje, ám így is igazán kínos volt, hogy válogatottunk csak a 92. percben szerzett góllal tudta legyűrni harmatgyenge ellenfelét. A Népsport így számolt be a december 2-i mérkőzésről: „Kiütközött, mennyire idegenül mozognak a magyar irányítók a nehéz talajon, nem jönnek be átadásaik, indításaik, támadóink pedig kimondottan gyámoltalanok a nagy sűrűség közepette. Előkerült a régi hiba: nincs eszközünk a felállt védelemmel szemben, nem tudunk mit kezdeni a kapuja előterét megszálló ellenféllel. Az utolsó percekben viszont túlzottan is az órát figyelték a vendégek, s némi szerencsével megszerezték a mieink a mindent eldöntő gólt. Ezzel valamit javítottak a csaknem méltatlanra sikerült búcsúmérkőzésen, amely egy meglehetősen zilált időszakot és a harmatosra sikerült Európa-bajnoki sorozatot zárta a magyar futballban.”

A selejtezősorozatot Garami József vezetésével fejezte be a csapat, és a szakember a Ciprus elleni meccs után a Népsportnak adott interjújában elárulta, az MLSZ egészen groteszk filozófiája is nagyban hátráltatta a válogatottat: „A szövetségben már az indulásnál a tudomásomra hozták, hogy ezen az őszön az A-válogatott csak másodlagos az olimpiai csapat mögött. Nem tudom elfogadni ezt az álláspontot. A futballban mindenütt a világbajnokságnak van a legnagyobb rangja. Az olimpiai labdarúgótornákat a nemzetközi piacon nem jegyzik, és hiba, ha mi látszólagos sikerekért háttérbe szorítjuk a világbajnokságra való felkészülést. Négy évre kell tervezni, vébétől vébéig. A készülődés megméretésére pedig ott van az Európa-bajnokság. Túlságos olimpiacentrikus szemléletünkkel devalváljuk a válogatottat.”

A sportnapilap nagy terjedelemben foglalkozott a december elején megtartott II. országos labdarúgó-értekezlettel is, amelyen a diákszövetség elnöke a diáksport, a Népsport főszerkesztője a sajtó, az edzők az edzőképzés fontosságát hangsúlyozták, de miután a tucatnyi meghívott elmondta, miért az ő területe a leglényegesebb, végül semmiféle közös koncepció nem fogalmazódott meg. Fontosabb volt tehát a december közepén tartott vb-selejtezősorozat sorsolása, amelyen Fortuna rámosolygott Magyarországra. Spanyolország, Észak-Írország, Írország és Málta mellett legjobbjainknak elég lett volna a csoport második helyen végezniük ahhoz, hogy kijussanak az 1990-es világbajnokságra, ami ekkor egyáltalán nem tűnt megoldhatatlan feladatnak. Lássunk néhány, a Népsportban megjelent véleményt!

Hajszán Gyula: „A magam részéről áldom Pelének, a csinos olasz műsorvezetőnőnek, valamint a FIFA elnöke unokájának a kezét, akik mindhárman jó ellenfeleket húztak ki csoportunkba. Kétségtelen, hogy a csoport legerősebb csapata Spanyolország, de a spanyol futball fekszik nekünk.” Garaba Imre: „Természetesen egy pillanatig sem szabad majd taktikáznunk, arra számítva, hogy másodikként jutunk tovább, hanem az első meccstől kezdve a csoportelsőségre kell törnünk.” Szusza Ferenc: „Ha én húztam volna a serlegekből az ellenfeleket, akkor sem tudtam volna kellemesebb társaságot összehozni a magyar válogatott számára.” Komora Imre: „Öröm a tetőfokon! Úgy velem, Spanyolországgal együtt biztosan továbbjutunk a világbajnokság huszonnégyes döntőjébe.” Kiprich József: „Nem akarom elkiabálni. de szerintem ott leszünk Olaszországban – s nem nézőként...” A nagy mellény aztán végül nagy buktával párosult: a harmatgyenge csoportban később a harmadik helyet érte el a válogatott, az előre lesajnált Máltát pedig egyszer sem tudta legyőzni.

Az NB I-ben az 1987-es ősz csapata ez volt: Ulbert Tibor (Rába ETO) – Sallai Sándor (Bp. Honvéd), Vörös Csaba (Haladás), Mészöly Géza (Vasas), Szalma József (Tatabánya) – Moldván Tibor (Tatabánya), Rubold Péter (Rába ETO), Kincses Sándor (Ferencváros) – Kiprich József (Tatabánya), Plotár Gyula (Tatabánya), Hajszán Gyula (Rába ETO).