Leekens: Ne szeressenek minket! Tiszteljenek bennünket, az sokkal jobb

– Bár még csak megfigyelőként vett részt a válogatott legutóbbi két mérkőzésén, a luxemburgi vereség után nem gondolta úgy, hogy jobban tenné, ha máris venné a kalapját?
– Egyfelől nem szokásom meghátrálni, másfelől két meccsből nem ildomos messzemenő következtetéseket levonni – mondta Georges Leekens szövetségi kapitány. – Elismerem, a luxemburgi teljesítményünk nem volt jó, sőt rossz volt, több olyan hibát is láttam, amit a jövőben nem szabad elkövetni. A vereségre az sem lehet mentség, hogy a második félidő elején emberhátrányba kerültünk, azt ugyanakkor meg kell jegyeznem, ha valakinek van már egy sárga lapja, mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy elkerülje a másodikat. A Costa Rica elleni győzelem arra jó volt, hogy sikerélménnyel gazdagodva zárjuk az évet, ám az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy úgy tűnt, az ellenfél néhány játékosa már szabadságon van.

– Sok munkára van szükség, vagy nagyon sok munkára?
– A munkából sosem elég! Feltett szándékunk, hogy a jövőben versenyképesek legyünk nemzetközi szinten, hosszasan sorolhatnám, miben kell javulnunk ahhoz, hogy célunkat elérjük.

– Röviden azért megtenné?
– Több párharcot kell megnyernünk, okosabban kell futballoznunk, drasztikusan csökkenteni kell a hibák számát, nem szabad olyan könnyen elveszítenünk a labdát, és így tovább...

– Nem tart attól, hogy túl nagy fába vágta a fejszéjét?
– Szeretem a kihívásokat, nem rémülök meg a nehéznek ígérkező feladatoktól. Mindazonáltal nem ajtóstól rontok a házba, fokról fokra szeretnék előrejutni a válogatottal. Megéltem már ezt-azt a labdarúgásban, ezért is állíthatom, ha valaki a kelleténél nagyobbat akar ugrani, még nagyobbat eshet. Az nem vitás, hogy a magyar futballnak előre kell lépnie. Én partner vagyok mindenben, maximálisan támogatom az egyesületek munkáját is, mert ha egy klubcsapat sikeresen szerepel, az a nemzeti együttes teljesítményére is jó hatással van. S ha már itt tartunk... Fontosnak tartom azt is, hogy a tehetségek előbb idehaza bizonyítsanak. Ne akarjanak egyből külföldre szerződni, először az NB I-ben mutassák meg, érettek arra, hogy légiósnak álljanak. Nem egy tehetség veszett már kárba, mert túl nagyot ugrott. Vegyük Dries Mertens példáját. Nála jobban kevesen építették fel a karrierjüket. Fiatalon nem derogált neki a belga harmadosztályban játszani, később pedig csak felfelé vezetett az útja. Holland másodosztály, holland élvonal, majd következett a Serie A. Nem csoda, hogy manapság a belga válogatott mellett a Napoli egyik legjobbja. Szóval ha tanácsolhatok valamit a magyar fiataloknak: lépésre lépésre haladjanak, mert úgy juthatnak messzire.

– A magyar válogatottnál mi lesz az első lépés?
– Nekiállunk keményen dolgozni. És csendben. Az előttünk álló időszakban nem a duma, hanem a munka dominál. A védekezésünket ugyanúgy fejleszteni kell, mint a támadójátékunkat. Meg kell tanulnunk bátran játszani, mert ha valaki fél, előbb-utóbb hibázik. Hátrafelé könnyű passzolni, csakhogy azzal nem jutunk előre semmilyen értelemben. Sajnos a csapat éve nem úgy sikerült, ahogy azt Magyarországon remélték, ám ezzel a mondattal én le is zárom a múltat. Új fejezetet nyitunk, csak arra fókuszálunk, hogy a kétezertizennyolcas évünk jó legyen. Fantasztikus támogatást élvez a válogatott, elképesztő, hogy a Costa Rica elleni mérkőzésre is tízezren váltottak jegyet, kötelességünk meghálálni a szurkolók bizalmát. Úgy lépünk majd pályára, hogy minden meccsünkön győzni akarunk. Ugyanakkor látni kell, hogy nem lehet mindig minden meccset megnyerni, biztosan lesz olyan mérkőzés, amely után nem mi hagyjuk el győztesen a pályát. A drukkereknek azonban ilyenkor is érezniük kell, hogy mindent elkövettünk a siker érdekében.

– Ehhez nem ártana egy-két vezér.
– Dzsudzsák Balázs az, és Kádár Tamás is az. Balázzsal sokat beszélgettem, tetszett, ahogy viselkedett, hogy a sérülése után sem hagyta el a csapatot. Az sem volt véletlen, hogy Costa Rica ellen Tamás viselte a csapatkapitányi szalagot. Ő is olyan típus, aki képes magával ragadni a többieket. Hogy őszinte legyek, még több ilyen felfogású játékos kellene nekünk! A csapattal töltött napok alatt megbizonyosodtam afelől, hogy egytől egyig remek srácok alkotják a keretet, ám a győzni akarást némelyikükbe még jobban bele kell plántálni. Nem tizenegy labdarúgóval számolok, hanem huszonöttel, minden posztra kell nekem legalább két ember, aki kész megharcolni a helyéért a kezdőcsapatban. A válogatottságot senki sem kaphatja ajándékba, azért meg kell küzdeni. És ha valaki magára öltheti a címeres mezt, azt is tudnia kell, hogy ez jókora felelősséggel jár. Az égvilágon mindent meg kell tennie azért, hogy győztesen jöjjön le a pályáról! Magyarországon imádják a focit, milliók bolondulnak érte, aki viszont nem szereti, azzal meg kell szerettetnünk. Nem hiszek a szerencsében, csak a kemény munkában. Jövő szeptemberben vívjuk az első tétmeccset a Nemzetek Ligájában, szükségünk is van az addig hátralevő tíz hónapra ahhoz, hogy a rajtra összeálljon a megfelelő csapat. Tisztában vagyok vele, hogy nehéz periódus előtt állunk, de az életben mit adnak könnyen?

– Ha vicces kedvünkben lennénk: a válogatott elleni győzelmeket...
– Éppen ez az! Az elmúlt időszakban sokan szerettek a magyarokkal játszani, mert kellemes vetélytársak voltak. Hát, ne legyünk azok! Az nyilvánvaló, hogy mostanában nem jutunk el Németország, Spanyolország vagy Belgium szintjére, de egy olyan csapat válhat belőlünk, amely ellen senki sem játszik szívesen. Köszönjük, nem kell! Ne szeressenek minket! Tiszteljenek bennünket, az sokkal jobb.

– Nikolics Nemanja kezdő lesz?
– Nem korai ez a kérdés?

– Azért nem, mert a támadó kijelentette, ha a pályán segítheti a csapatot, boldogan jön haza Amerikából, ám ha nem számol vele a kapitány...
– Tetszett, ahogy Niko a feladatokhoz állt, amikor velünk volt. Tetszett az is, hogy mindkét találkozón gólt szerzett. Jó csatár, ez nem vitás, az edző mindig örül, ha van ilyen játékosa. Annak még jobban, ha kettő. Ami pedig a kijelentését illeti, maradjunk annyiban, az edző dönt, amit a labdarúgónak el kell fogadnia. Sohasem adtam garanciát senkinek arra, hogy biztosan játszik, még Eden Hazard-nak vagy Vincent Kompanynak sem. Ám az sohasem baj, ha van olyan futballistám, aki utál a kispadon ülni. Sőt, én csak ilyen futballistákat akarok látni! Ha azt veszem észre, hogy valaki jól érzi magát a cseresorban, onnantól kezdve megszűnik a játékosomnak lenni.

– Csányi Sándor töretlenül hisz abban, hogy Magyarország nem csupán házigazdája, résztvevője is lesz a kétezerhúszas Eb-nek. Ön is?
– Gondolja, hogy itt ülnék, ha nem hinnék benne?!

A SÁRGA TRABANT TÖRTÉNETE

„Jó reggelt, uraim! Szép napunk van, nemde?” – toppan be a péntek délelőttbe módfelett elegánsan és felettébb derűsen a Régi posta utca irányából várt, de a rakpart felől érkező Georges Leekens.

Ami azt illeti, nincs szép napunk, a Duna pesti oldaláról alig látszik a ködbe burkolózó Citadella és a budai Vár, de a magyar válogatott új szövetségi kapitánya ezt elintézi egy kézlegyintéssel: „Jó a viszonyom az égiekkel, van elérhetőségem hozzájuk, mindjárt felszólok, hogy süssön ki a nap. Nemrég egyébként jártam odafönt, kicsit beszélgettünk, végül abban maradtunk, hogy nekem még idelent van dolgom. Így kerültem Magyarországra...”

Ha már a Teremtő is úgy akarta, hogy Georges Leekens egy rövid belvárosi sétát tegyen a Nemzeti Sporttal, a Duna korzón elindulunk a Lánchíd irányába.

A szakembert kérdezni sem kell, menet közben magától eleveníti fel budapesti emlékeit.

„Hajdanán játékosként, később edzőként is megfordultam errefelé. Legtöbbször a Hyatt Hotelben laktam, Disztl Lászlóval például ott állapodtunk meg, hogy a Honvédból az általam irányított FC Bruges-be igazol. Igaz, akkoriban nem volt időm városnézésre, mert a reptérről a szállodába, onnan a Bozsik-stadionba mentem, ahol meggyőződtem arról, hogy László erősítést jelent számunkra, a meccs után megbeszéltünk mindent, másnap pedig repültem is vissza. Hozzáteszem, több magyar futballistával is dolgoztam, egytől egyig jó játékosok voltak. Szívesen találkoznék velük újra, kíváncsi vagyok, hogyan alakult a sorsuk. Bár az biztos, hogy nem a jövő héten kerítünk sort erre, mert rengeteg a teendőnk, muszáj belevágnunk a melóba.”

A 68 esztendős szakvezető már most feszített tempót diktál, csupán egy fotó erejéig huppan le az út menti székre. Arra már nevetve kéri meg a válogatott sajtófőnökét, illetve lapunk munkatársát, hogy legyen kedves, álljon arrébb, mert takarja a gyönyörű, várnegyedre nyíló kilátást...

„Tetszik az ország és az itteni mentalitás – árulja el a Széchenyi térhez közeledve Georges Leekens. – Szövetségi kapitányként nemcsak a szülőhazám, Belgium, hanem Algéria és Tunézia kispadján is ültem, a tunéziai életet annyira szerettem, amennyire majd a magyarországit is. Algériában sajnos sok volt a feszültség a futball körül, a minap is láttam, hogy a válogatott élén álló Rabah Madzser az utolsó világbajnoki selejtezőt követő sajtótájékoztatón hogyan üvöltözött valakivel. Ilyet nem szabad! Egy edzőnek tudnia kell, hogy két emberrel sosem veszekedhet: az újságíróval, valamint a feleségével. Ha velük perlekedsz, abból nem jössz ki jól...”

Ezt persze ugyanúgy mosolyogva mondja, mint amikor a Belügyminisztérium előtt elhaladva, a Magyar Tudományos Akadémia épületét mintegy kétszáz méterről megcsodálva, majd a Zrínyi utcára befordulva azt meséli, midőn megüzente Belgiumban tartózkodó nejének, hogy átvette a céges autóját, a válasz így szólt: „Küldj egy képet róla!” Több se kellett a jelek szerint tréfát csak a munkában nem ismerő trénernek: Leekensné telefonjának kijelzőjén hamarosan megjelent a pesti utcán lekapott sárga Trabant... A Szent István-bazilikához érve már azt is megtudjuk, hogy a Georges francia, a Leekens flamand eredetű név. A csaknem a Nádor utcáig nyúló karácsonyi vásár éppen megnyitja kapuit, a kapitány ígéri, a december elején Magyarországra érkező feleségével visszatér ide – is.

„Mielőtt kineveztek volna a válogatott élére, tizenkét, de az is lehet, hogy tizenhárom éve jártam itt legutóbb. Budapest már akkor is szép volt, és azóta még szebb lett. Úgy látom, egy szabadnapot ki kell vennem, hogy újra feltérképezzem. Annyi talán belefér.”

Már csak egy kávéra van idő a sarki étteremben. A túra utolsó állomását jelentő Bestia bájos üzletvezetője tárt karokkal fogadja, a kapucsínó még nem is kerül az asztalra, de arra már fény derül, hogy Anna hatalmas futballrajongó. Két korty között Georges Leekens megjegyzi, Belgiumot szokás a tízmillió szövetségi kapitány országaként is emlegetni – mintha már hallottuk volna ezt valahol... Mire a csésze kiürül, meggyőződhet arról, hogy Magyarországon sem lesz hiány „kollégákból”: a belga vendégtől fülig érő szájjal búcsúzó Anna nem titkolja, Nikolics Nemanját mindenképp a csapatban szeretné látni.

Georges Leekens magára veszi kabátját, és úgy távozik, ahogy érkezett.

Elegánsan és derűsen.

Ha nem derűsebben.