Futballhíd – Tőke János publicisztikája

Lehetséges-e, hogy a magyar labdarúgó-válogatott szereplését másként élik meg az emberek Szabadkán, Zentán, Magyarkanizsán, mint Budapesten? Másként fest-e az Andorra vagy a Luxemburg elleni vereség a Délvidéken, mint például a magyar fővárosban? Mindkét kérdésre negatív a válasz: a siker mindenhol siker, a kudarc a világ bármelyik pontján kudarc. Viszont a pályán látottak utáni hozzáállásban már akadnak különbségek. És ezt nem szemrehányásként írom, mivel az eltérésekért a XX. század jelentős történelmi eseményeit is terheli a felelősség. Annyit kérek csak, hogy hallgattassék meg a „harmadik” fél is, hátha hozzá tud járulni ahhoz, hogy a magyarországi szurkolók és a magyar válogatott közötti szakadék fölé híd épüljön.

Még hatéves sem voltam, amikor a magyar válogatott 1986-ban 6–0-ra kikapott a Szovjetuniótól. Semmire nem emlékszem a mexikói világbajnokságról, az 1988-as kontinensbajnokságról is csak Marco van Basten döntőbeli „parabolája” maradt meg. A 90-es vb-n a párnámba temetkezve sírtam, amikor a plávik a negyeddöntőben elveszítették a tizenegyespárbajt az argentinok ellen. Szinte biztos, hogy egész Jugoszláviában csak a húgom örült Maradonáék győzelmének, hiszen a család úgy döntött, a keserves és végeláthatatlan sírásomnak csak az vethet véget, ha mindenki ünneplőbe öltözik, és elmegyünk a cukrászdába. Húgom végtelenül hálás volt az argentinoknak, hiszen felhúzhatta a kedvenc, ünnepnapokra tartogatott pöttyös ruháját…

Néhány hónapra rá már Budapesten, a helyszínen néztem édesapámmal a Magyarország–Olaszország mérkőzést. Hetekkel később is a családi ebédeknél Disztl László fejese volt a téma, és az, hogyan kerültük ki a hat kilométeres kocsisort Röszkén, hogy reggel odaérjek az iskolába.

Nem szándékoztam, de kis kitérőt kell tennem, méghozzá család- és országtörténet miatt. Édesanyám a jugoszláv válogatott tagjaként nyerte meg az egyetemisták asztalitenisz-világbajnokságát, nagybátyám ugyanezen színekben lett egyéniben Eb-ezüstérmes. Ilyen szempontból a családban érthetően erős volt a kötődés Jugoszláviához, viszont a 90-es években a délszláv háborúk miatt az addigra már széthullott, a régi országra már csak az erőltetett névazonosságban hasonlító „Jugoszlávia” iránt is megváltoztak az érzelmek.

Éveken át néztük apámmal és nagynéném férjével a televízióban a magyar labdarúgó-válogatott mérkőzéseit, s minden selejtezősorozat végén – sokszor már a közepén – megállapítottuk: a soron következő nagy tornán sem szurkolhatunk azoknak, akiknek a legjobban szeretnénk. Ez egészen 1997-ig ment így, amikor egy halvány reménysugár ragyogott fel, hiszen vb-pótselejtezőt játszhatott a Csank János vezette csapat. A sorsolás előtt apám annyit jegyzett meg: „Csak ne a szerbeket kapjuk!”

No, ez a mondat nem talált meghallgatásra. Én sokkal optimistább voltam, harmadikos középiskolásként mondtam az osztálytársaimnak, majd meglátjátok, Budapesten nem terem babér az ellenfélnek. A 10. percben, amikor Dejan Szavicsevics belőtte a harmadik jugoszláv gólt is, már csak azon gondolkodtam, hogyan fogom elkerülni másnap az iskolában, hogy ne váljak közröhej tárgyává. Ezt azonban az 1–7 után nem lehetett megúszni. Még ma is emlékszem, ahogy a későbbi esküvői tanúmmal egyszerre értünk oda a németterem ajtaja elé, s odaszóltam neki: „Várj, felteszem a fekete kapucnit a fejemre.” Így is tettem, de persze nagy nevetés fogadott, s még mielőtt bejött volna Varga tanárnő, egy viccel igyekeztek „jobb kedvre” deríteni:

– Tudod-e meddig él a magyar foci?
– ?
– Egy hétig…

Néhány nappal később az egyik focista osztálytársam azzal állt elő, hogy a városunkból is indul busz a visszavágóra, jegyet is adnak a szervezők. Úgy gondoltam, itt az alkalom, hogy hét év után ismét lássam a magyar válogatottat élőben játszani. Négyen mentünk az osztályból, persze a másik három tudta, hogy a hazaiaknak fenntartott lelátón én leszek az egyetlen, aki az ellenfélnek szurkol. A meccs napján a szerb fővárosban nem lett volna életbiztosítás magyarul beszélgetni, így megegyeztünk, hogy a Tamásból Tomiszláv, a Józsefből Jocó, a Zsoltból Burek, a Jánosból Jován lesz. A belgrádi meccstől nem reméltem csodát, a pesti teljesítmény után vágyálmokat megfogalmazni, abban a pillanatban a világ egyik legnagyobb csacskasága lett volna. Én „csak” a magyar csapatot szerettem volna látni, előtte meghallgatni Belgrádban a magyar himnuszt, s titkon bizakodtam, hogy ezúttal nem kapnak hét gólt. Az öt sem volt kevés, főleg amikor hazafelé valaki a buszban összeadta és diadalittasan, néhány sörtől és a győzelemtől megrészegülve közölte: 12–1-es sikerrel jutottunk ki Franciaországba! Az én szemszögemből az 1–12 eléggé lehangoló volt, de a több tízezer szerb drukker között, ha kiderült volna, hogy én kinek szurkolok… Jobb bele sem gondolni, mi történhetett volna.

A következő években a futball-vb- és Eb-selejtezőcsoportok sorsolásakor már én is csak egy mondatot mormoltam magamban: „Csak ne a szerbeket!” Apám néha hozzátette: „meg a románokat se”, de ez utóbbi nem mindig jött be. Az évek múltak, változás nem lévén, minden Eb-t és vb-t a magyar együttes nélkül rendeztek meg. Aztán 2016-ban csoda történt: nem lehet ezt másnak nevezni, hiszen 30 év után Magyarország kijutott egy világversenyre, a 24 csapatot felvonultató kontinensbajnokságra. Az Eb-t felvezető cikkemben azt írtam, nem szabad megelégedni a kijutással, nem úgy kell odamenni, hogy a futottak még kategóriába kerüljön a válogatott. És mivel az a mondás járja az igazságról, hogy három a magyaré meg a ráadás is, a magyar nemzeti csapatnak négy mérkőzésen kell pályára lépnie a franciaországi tornán. Visszagondolva, merész kijelentés volt, de harminc ínséges esztendő után az ember akaratlanul is elrugaszkodik a valóságtól, s a legmerészebb álmait is képes papírra vetni. A sikert a délvidéki magyarok is valahol a magukénak érezték, hiszen ott volt a válogatottban a zentai Nikolics Nemanja is. Észak-Bácskában hárman, Vajda Attila, Tripolszki Dalibor és Domonkos Edvárd összebeszéltek és kerékpárra ültek, hogy a helyszínen, Marseille-ben nézzék meg az Izland elleni mérkőzést. Bizonyára ők is úgy gondolták, ki tudja, hány évet kell majd várni a következő Eb-részvételre…A többit már mindenki tudja: győzelem az osztrákok ellen, döntetlen Izlanddal és Portugáliával, továbbjutás csoportelsőként, és Magyarország ismét felkerült a világ futballtérképére.
Az eufória azonban gyorsan véget ért, mivel következett a vb-selejtezőn a feröeri gól nélküli döntetlen, a gyenge játék, a vereségek. A magyar válogatott hónapok alatt visszakerült arra a helyre, amelyen az Eb előtti években, évtizedekben volt.

Esztendők hosszú során át bosszankodtunk a válogatott teljesítményén. Morogtunk, amikor a középpályástól elpattant a labda. Szitkozódtunk, amikor az utolsó passz katasztrofálisra sikerült. Kínunkban nevettünk, amikor amatőr meccseken is ritkán láthatóan hibázott a védelem. Ám az, hogy nem nézzük meg a magyar válogatott mérkőzését, vagyis hátat fordítunk a nemzeti csapatnak, az elképzelhetetlen volt. Ahhoz, hogy így érezzük, ahogy írtam is, kellettek az előző évszázadban történt események. Egy elfordulás, elutasítás nagyon sok negatív gondolatot hoz még felszínre mindkét fél részéről.

A válogatott teljesítménye után lehet, sőt kell is káromkodni, morgolódni, cifrákat mondani, beszólni, de el kell fogadnunk: nincs másik válogatottunk. Tavaly millióan nyújtották a kezüket a labdarúgók felé, mindenki részese akart lenni a sikernek.

Most néhány kéz is sokat jelenthet.