Két macska – Malonyai Péter publicisztikája

Nem tudom, Storck kapitány az andorrai blama utáni nagy igyekezetében – hogy kárpótoljon engem, téged, minket, önt és önöket – eljutott-e odáig, hogy tanulmányozza a magyar irodalmat, s ha igen, belemerült-e Karinthy Frigyes élvezetébe. Ha igen, talán őt is megfogta az Ötórai záróra című gyöngyszem híres utolsó mondata, mely szerint: „Továbbá azt álmodtam, hogy két macska voltam, és játszottam egymással”.

Ez arról jut eszembe, hogy Herr Storck jelen állás szerint egyszerre sportigazgatója és szövetségi kapitánya a magyar futballnak, s józan, diplomával megalapozott jogi gondolkodásom azt diktálná, hogy szakmailag az igazgató fölötte áll a kapitánynak.

Mielőtt továbbmennék, közbevetem, a feltételes mód oka, hogy a futballszövetség aktuális alapszabálya a 39. (A Szövetségi kapitány) és a 40. (A Sportigazgató) paragrafus alatt említi a tisztségeket, ám a leírás mindkét esetben ez: „2014. május 20-i dátummal hatályon kívül helyezve”. Nem találtam olyan dokumentumot, amely pontos hatásköri leírással szolgál a két tisztségről, elfogadom, hivatali titkok (és rejtélyek) nélkül nincs jelentős szervezet, így azonban kénytelen-kelletlen megmaradok a logikánál és a ténynél: Bernd Storck két macska.

Már az is nehéz lehetett, hogy eldöntse, sportigazgatóként vagy kapitányként keljen-e fel reggel, hát még most, e nehéz napokban. Képzelem, milyen gondban lehet a keddi elnökségi ülés előtt, hiszen kapitányként úgy illendő, ha beszámol az igazgatónak, hogy utána direktorként értékeljen és döntsön. Elfogadja, nem fogadja, esetleg visszaadja hiánypótlásra a feljegyzést.

És csak utána jöhet az elnökség. Itt legalább tiszta a kép, a testület dolga „a szövetségi kapitányok kinevezése, felmentése, beszámoltatása” (22.§. 4. bek. l/pont). Jön tehát a beszámoltatás, fehéren-feketén kiderül, mi is történt a vb-selejtezőkön. Szigorúan szakmai alapon persze, ha mentség nincs is (láttuk, amit láttunk), magyarázat biztos lesz, s előre tudom, hogy rám lesz pirítva, hogy túl sötéten látom a történteket, én meg takarózhatok azzal, hogy éppen ők mondják, akiknél ugyebár „Az éjjel soha nem érhet véget”…

Nem történik majd más, mint amit az ifjú férj mondott a feleségének, amikor az asszony rajtakapta a titkárnőjével az irodájában, azaz: „Nagyon szépen kérlek, ne a szemednek higgyél, hanem nekem…!” A házaspár még mindig együtt van, ezt csak a tények kedvéért, nem a keddi beszámoló szellemiségére és következményeire utalva.

Tehát az elnökség. Kilenc tagja van, s ami a futballmúltat illeti, összesen 70 válogatottságot mondhatnak magukénak, ami átlagosan 7.78, nem rossz arány. Kissé árnyalja a képet, hogy mind a hetven Nyilasi Tibor nevéhez fűződik, de ne vesszünk el a részletekben. Fontosabb, hogy ők vannak hivatva megítélni, mi is történt valamivel több mint egy esztendő alatt címeres mezben, természetesen szigorúan szakmailag, s eldönthetik, menjen-e vagy maradjon Storck kapitány.

A hagyományokat nézve, mennie kell, s most nem elsősorban a futballra, inkább a közéleti szokásokra gondolok. Mert nálunk az úgy van, hogy leginkább a személycsere jelzi: valami nincs rendben. Emlékszem, a pártállami időkben egy-egy pártkongresszus előtt arról folyt a legizgatottabb találgatás, hogy ki kerül be a legfőbb hatalmat képviselő politikai bizottságba, s ki marad ki, másként: ki bukott lefelé vagy felfelé a hierarchiában. Hogy miért mentek vagy jöttek a funkcik, senkit sem érdekelt.

Vagy a bizottságok. Az is tradíció: ha nagy a baj, kitör a botrány, máris megalakul egy testület azért, hogy kivizsgálja, mi is történt valójában. Ha felállt, mindenki úgy érezte, már meg is oldották az ügyet, minden a legnagyobb rendben van. Hogy mindez már csak történelem, nem esküszöm meg rá, de nem is az én dolgom az ítélkezés.

Az már inkább, hogy eláruljam, legjobban az bánt a futball kapcsán (is), ha hülyének néznek. A mellébeszélést tűröm a legrosszabbul, divatosan szólva a csúsztatást. Hogy a nyilván tudományos alapon vizsgálódó elnökség jobban értse, a kommunikációról beszélek.

Például arról a visszatérő, együttérzésre ácsingózó sirámról, hogy a magyar csapatok azért nem viszik többre, mert az ellenfeleknél nagyságrendekkel értékesebb futballisták szerepelnek – euróban, dollárban, fontban, svájci frankban (hogy aktuális legyek). Mentségnek is átlátszó az érvelés, mert a lényeg mégiscsak az, hogy miért érnek többet a velünk szemben álló játékosok. Több oka is lehet, ám alapvetően az, hogy jobb futballisták. Jobban felkészítették őket, többet tudnak a játékról, mint a mieink. Ami ugyebár nem feltétlenül pénzügyi kérdés. De ha már pénz, az is lehet, hogy az őket alkalmazók jobban tudják, mi az üzlet, mi a piac, mi kell ahhoz, hogy az áru kelendő legyen. Röviden: gazdálkodnak. Bővebben: jól gazdálkodnak.

Aztán ott van a kárpótlás. Ami rengetegszer előkerült a közelmúltban. Nem akadt sem vezér, sem játékos, aki ne mondta volna el, hogy kárpótolniuk kell engem, a drukkert. Még a gondolat is sért, hogy „a fiúk” sajnálatára szorulok, arról nem beszélve, hogy ne ők törődjenek a lelkemmel. Mindenki jobban jár, ha igazi sportemberként, valós önértékeléssel, értékelhető szakmai tudás birtokában a dolgukkal (válogatottként: a kötelességükkel) foglalkoznak. Azaz: foglalkoznának. Mert éppen azért kell időnként mélyen meghajolva elnézést kérniük, mert a felsoroltakban (is) hibázik ez-az. Itt-ott: minden.

Főként az önértékelés, legalábbis erre utal, hogy a Feröer elleni, vereséggel felérő győzelem után még azt is mentségnek szánták a pálya környékén, hogy a lelátó népe elégedetlen volt a produkcióval, mi több, még tanújelét is adta. Storck kapitány csak csóválta a fejét, ő ilyet még sehol sem tapasztalt. Megengedem, nem volt éppen szép gesztus, mondhatni túlzás, de nem nagyobb, mint a franciaországi szép napok alatt, amikor valóban erején felül teljesített a válogatott, de nem annyira, hogy utcákat, tereket szálljanak meg országszerte a drukkerek, Európa- sőt világbajnokként ünnepeljék a végre egyszer a kívülállónak is láthatóan jól felkészített csapatot. Meglehet, a kapitány elhitte, hogy neki szól a felhajtás, s nem annak, hogy végre volt ok az örömre.

Persze jól tudom, az edzőmenesztéseknek nálunk akad egy hibapontja: sokba kerül. Ha ugyebár nem tölti ki az idejét a szépreményű mester, meg kell egyezni vele a végkielégítésről. Bocsánat, hogy ismét jogászkodom, de ez szerződés kérdése. Jobb helyeken a megállapodásban kikötnek némi eredménykényszert, mondjuk, ha a futballcsapat három-négy-öt fordulón át a tabella alsó felében vergődik, a munkáltató felmondhat a szakvezetőnek. Szándékosan nem válogatott példát hoztam, ne adj’ Isten a megszerzendő pontok számát említve, a kérdés ugyanis általánosítható. Ezzel együtt kíváncsi vagyok, no nem Herr Storck szerződésére, az egyértelműen magánügy, csupán arra, hogy szerepel-e benne egyáltalán valami az eredményről a dokumentumban.

A legszomorúbb, Herr Storck felmentése csak arra lehet jó, hogy lecsendesítse az indulatokat. Mint mindig egy-egy kapitányváltásnál. Ha jön az új megváltó, kezdődik minden elölről, és végződik is. Egyetlenegy kivétel akadt a közelmúltban, Dárdai Pál, neki hitele volt, s nem azért, mert mindenkinél többet tud a szakmáról, hanem mert nem kamuzott. Sem a játékosoknak, sem a drukkereknek. Persze könnyű neki, zsigerből jön nála, hogy a lufi bizony kipukkadhat.

Ha macskák játszanak vele, meglehetősen hamar.