Határtalan álmok – Csinta Samu publicisztikája

Tervezgettük egy ideje már ezt az utat: virágot viszünk az Aranycsapat tagjainak sírjára. Örültem, hogy álmodozik, hogy nemcsak másnap reggelig terjedő célokat fogalmazgat, életét nem hajlandó beszorítani a különböző sportcsatornákon sugárzott meccsek, a kiskert elszánt megművelése, illetve a különböző kórusokban való részvétel ugyan rendszeres programokat kínáló, egy idő után mégis sivárrá váló háromszögébe.

Mert hát bizony perceken belül nyolcvankét éves az apám, s hiába éli a korához képest már-már illetlen fájdalommentességben az életét, bizony szurkoltam, nehogy túl sokáig készüljünk erre a túrára. Szinte megkönnyebbültem szusszantam fel, amikor beléptünk a Farkasréti temető kapuján, s miközben a sírok helyrajzi adatai alapján keresgéltem az utat, ő teljes hittel és beleéléssel mesélte, hogy Puskás mindenkit elküldött az anyjába, de Bozsiknak sohasem mondott ellent. Ha egyébért nem, ezért tisztelegni kell Cucu emléke előtt, de persze nem csak ezért. A korabeli sajtóból, az Alberttől Zsákig című szentimentális futballenciklopédiából, Szepesi közvetítéseiből, borozgatós beszélgetésekből táplálkozó jól értesültségét a világ minden kincséért sem kérdőjeleztem volna meg. Hiszen életünk első szerelme is hiába ráncosodó asszonyság már, emlékeink képernyőjén változatlanul hajdani sugárzó szépsége, vonzereje villan fel.

Az ő generációja számára Puskásék jelentették a nagy szerelmet, amelyre nemcsak azért jó emlékezni, mert azóta sem jött szembe bűbájosabb jelenség, hanem mert általa fiatalságukat, Románia határain több mint fél évszázadon át mindegyre fennakadó álmaikat élik újra. Amikor a falu egyetlen telepes rádiójából recsegőn áradó lelkesedés alapján választottak maguknak örök kedvencet, apám Puskást, mert hát – teszi azért hozzá fejlett realitásérzékkel – mindig az a legnépszerűbb, aki a gólokat rúgja. Saját bőrén is tapasztalta, hogy így működik ez: fél életét a helyi harmadosztályú csapatban futballozta át, rúgta a gólokat számolatlanul. Ő volt az az apró robbanékony csatár, aki öt méteren hatot vert a védőre, meg az is, akitől csak örökölni lehetett a labdát. Sohasem hagyta el a székelyföldi várost, pedig a családi legenda szerint a máramarosszigetiek egy vasúti vagon első osztályú fenyődeszkát kínáltak, ha odaköltözteti a góljait. Puskás sem hagyta el soha Kispestet – '56 az más, akkor menni kellett... –, maradt hát ő is Szentgyörgyön, s még éveken át ünnepelték a kisváros szurkolói, amint a bolondját járatta a hatalmas védőkkel. A kommunizmus idején jó esetben kétévenként megvalósuló magyarországi álomutazások programjában pedig kötelező érvénnyel szerepelt válogatott futballmeccs, kettős rangadó, de legalább pályabejárások Kispesttől Újpestig.

Szóval Bozsikkal és Zakariással kezdtük, közben századszor hallgathattam meg, miért is volt az egyedüli jó választás Sebes Gusztáv részéről, hogy Zakariást tette Bozsik mellé fedezetbe. Vasárnap volt, többen gyomlálgattak a sírok között, a parcellát egykettőre megtaláltuk, ott azonban váratlanul elakadtunk. Hasztalan keresgéltem a sírok között, közben apám valamennyi szembejövőtől érdeklődött: meg tudná-e mutatni, hol nyugszik Bozsik? A nemleges válaszok önmagukban is egyre inkább kedvét szegték, de még annál is értetlenebbül fogadta, hogy senki nem is hallott róla. Tanácstalanul nézett rám: ez, hogy lehet? Két idősebb hölgy bizonyult a legsegítőkészebbnek, nézzék meg a művészek parcellájában is, tanácsolták, ott vannak a híres emberek, Bartók, mellette meg valami Zoltán. Talán Kodály, próbálkoztam, de nem haraptak rá.

Leültünk egy padra. Nem akartam én megmagyarázni neki, amit magam sem értettem. Nem is igényelte volna, neki mindig is a megfellebbezhetetlen felsőfok volt és marad az anyaország. Ő az a típus, akitől egyetlen munkahelyet sem kell félteni – és nemcsak előrehaladott korából adódóan –, egyetlen forintnyi egészségbiztosítást sem. Ő az, aki csak szeret, érdek nélkül, önzetlenül, és aki végérvényesen viszontszeretve érzi magát, mióta visszakaphatta a magyar állampolgárságát. Nem készíttetett magának vadonatúj bocskait a kivételes alkalomra, egyetlen hivatalos fénykép árulkodik az örökre elraktározott pillanatról. Viszont egy szülő vagy gyermek aggódásával követi a különböző tévécsatornákon a magyarországi történéseket, közben meg egy érdekli: hogy jó legyen, hogy béke legyen, hogy büszke maradhasson az országra.

Ültünk a padon. Féltem, féltettem, de ő nem hagyta magát. Mi több, ő kezdett vigasztalni. Újra elmesélte a korábban sokszor hallott történetet, amikor nagyváradi diákként várt a hazafelé tartó vonatra, amely meg is érkezett, de nem indult tovább, míg be nem fejeződött az 1954-es világbajnokság magyar–uruguayi elődöntője. Szepesi szólt a hangosbemondón a váradi állomáson, az emberek mozdulatlanná dermedve várták a meccs végét, a győzelmet, amely közös volt, még akkor is, ha néhány kilométerrel odébb végérvényesen elválasztónak szánt határt húzott közénk a történelem.

Újabb esélyt adtunk magunknak, kimegyünk Hidegkutihoz, az Öreg feltétlenül megérdemli, mondta, mintha külön indoklásra lett volna szükség. Farkasrétről kifelé sétálva hangulatjavítóként köszönt ránk Deák „Bamba", majd Sándor „Csikar" síremléke, újabb sztorikat felidézve, immár az Aranycsapatból így-úgy kiszorultakról, akik a világ bármelyik másik válogatottjában sztárok lehettek volna.

Az óbudai temetőben már a portásnál megnyertük a meccset: látják azt a barna sírt, az ott Zsivótzky, két sírral arrébb van Hidegkuti. Szinte hallottam a szíve kalapálását, ahogy közeledtünk. Úgy helyezte a sírra a piros szegfűt, mintha arra vigyázna, nehogy összegyűrje a kőből formázott címeres mezt. Aztán egy ideig már csak a szemét törülgette, sikerült, mondogatta, sikerült. Reméltem, hogy nem teszi hozzá: most már nyugodtan halhat meg. Nem tette hozzá, csak azt, hogy következőkor majd jobban felkészülünk, s akkor biztosan megtaláljuk Bozsikot is. Rajtam volt a sor, hogy nagyokat nyeljek, tervei vannak még, örvendeztem, akadnak még kipipálandó pontok azon a bizonyos bakancslistán.

A Bazilika altemploma már diadalmenet volt, csupa mosoly, beteljesülés. Készséges férfi engedett be a szentélybe, kiképezett az ajtó belülről kinyitásának technikájáról, a világért sem siettetne bennünket, maradjunk nyugodtan, ameddig csak akarunk. Jó ideig maradtunk, a templom csendjében suttogva idéztünk fel innen-onnan hallott történeteket Grosics kifutásairól, Buzánszky megbízhatóságáról, Kocsis barcelonai csillogásáról. És Puskásról végeérhetetlenül, amikor csak szólt, hogy Stefi, és a labda a meginduló Di Stéfano elé érkezett hajszálpontosan. És immár sajátjaként mesélte nekem az én Puskás-történetemet, amikor a kilencvenes évek elején a luxemburgi reptér nyugdíjas korú alkalmazottja térdre esve, látomásként tekintve a váróba belépő Öcsi bácsira, szinte révületben rebegte: Puszkasz, Puszkasz... Igazából akkor kértem magamban bocsánatot mindentudó kamaszkorom nagyképűségéért, amikor Cruyff bűvöletében sokszor kétségbe vontam apám feltétlen Puskás-imádatának megalapozottságát. Honnan ez a magabiztosság, vetettem közbe, hiszen csak egy-két alkalommal láthatta szakadozott filmeken. Ilyenkor többnyire felkapta a vizet, én meg titkon élveztem újabb provokációm sikerét.

Majd elfelejtettem: a Bozsiknak és Zakariásnak szánt két szegfű sem ment kárba. Gobbi Hilda kapta meg őket. Nagy színésznő volt, az a tekintet legalább olyan volt, mint Puskás visszahúzós csele az angol–magyaron, mondta apám, és mosolygott hozzá.