Öreg halász tengernyi emlékkel

- Feltehetnék egy naiv kérdést kezdésként, milyen érzés kilencvenedik születésnapot ünnepelni, de a huszonegyedik század rohanó világában az embernek eszébe sem jut ilyesmi. Kilencven év, te jó ég…!
- Nekem is furcsa ez, ízlelgetem a számot, hogy kilencvenéves lettem, de nem rettent meg, és különösebben nem tölt el félelemmel - mondta Baróti Lajos. - Nem félek a haláltól, tudomásul veszem, hogy eljön a pillanat is, amikor távoznom kell. Abban biztos vagyok, hogy ez volt az utolsó ilyen kerek évfordulóm.

- Ne mondjon ilyet, Lajos bácsi. Leszámítva néhány apróbb zúzódást, amelyeket egy hirtelen és váratlanul jött rosszullét miatti elesés okozott, ön tökéletesen egészséges. Nem hisz abban, hogy elfújhatja majd a tortán díszelgő száz gyertyát?
- Szerintem azt én már nem érem meg. De egyébként valóban jól mondta, az egészségem a körülményekhez, no meg az eltelt kilencven esztendőhöz képest egészen jó. Még itt-ott fáj, hogy a múltkor elájultam, és beütöttem magam, meg aztán hamar elfáradok, de egész jól elvagyok a bőrömben. Kórházban egyszer voltam egész életemben, az is tavaly történt, amikor a szívem rakoncátlankodott, de szerencsére gyorsan meggyógyítottak.

Az unokája énekelte a szeretett dalait

- Olvastam, hogy a szíve már ezelőtt jó húsz esztendővel is megijesztette, méghozzá egy Benfica-Sporting portugál bajnoki rangadón. Vagy erre már nem emlékszik?
- Hát hogyne emlékeznék! Felejthetetlen meccs volt, én akkor a Benfica edzőjeként ültem a kispadon, és a bajnoki cím szempontjából sorsdöntő meccset játszottunk a Sportinggal. Egy egyre álltunk, amikor az ellenfél csatára összeütközött a mi kapusunkkal, Bentóval, akinek vérzett a feje, és aki ettől valóságos dührohamot kapott, nekiment a rivális támadójának. Jött a kiállítás, a tizenegyes, amit a Sporting értékesített. Mi elvesztettük a bajnoki címet, és akkor nagyon furcsán éreztem magam. Azt mondtam, na Lajos, itt az idő, hagyd abba az edzősködést.

- Ezzel illett volna kezdenem: Lajos bácsi, Isten éltesse, és nagyon remélem, tíz év múlva ugyanígy mesélhet majd a születésnapi partijáról, mint ahogy most. Mert ahogy hallom, egykori játékosai, pályatársai alaposan kitettek magukért augusztus tizenkilencedikén.
- Annyira meghatódtam, hogy csak nyeltem a könnyeimet, és hosszú-hosszú percekig nem tudtam megszólalni. A Hemingway étteremben rendezték a születésnapi összejövetelemet, voltak ott vagy ötvenen, fiatalabb és idősebb játékosaim, barátaim. Elhangzott több beszéd, amelyek során rendszeresen zavarba jöttem, mert annyi dicséretet talán meg sem érdemlek, mint amenynyit ott kaptam. A játékosok közül Buzánszky Jenő is felszólalt, majd jött a meglepetés, a kis unokám, az énekes Váczi Eszter bukkant elő, és olyan dalokat szólaltatott meg az ő gyönyörű hangján, amelyeket én még fiatalemberként nagyon szerettem. Fantasztikus délután volt, csak ahogy mondtam, már nagyon hamar elfáradok. De emlékszem ám a korábbi kerek évfordulókra is, amelyeket Fejér Miklós barátom vendéglőjében, a Régi Siposban tartottunk. Nem tudom, most miért a Hemingway lett az esemény helyszíne, de úgy éreztem ott magam, mint az öreg halász, azzal a tengernyi emlékkel a hátam mögött… ---- - Engedjen meg egy már-már túlzó lelkesedéstől áthatott felvetést, tőlem, aki az 1986-os mexikói világbajnokságon, Irapuatóban rendezett szovjet-magyar találkozó óta várom a magyar futball újjáéledését. Szóval, ez a Huszti Szabolcs sok mindenben emlékeztet Fenyvesi Mátéra, mit szól ehhez?
- Most, hogy mondja, én is így gondolom. Való igaz, Huszti Szabolcs óriási értéke a magyar futballnak. S tán még gólerősebb is lesz, mint volt annak idején Fenyvesi Máté. Néztem szerdán a skótok elleni meccset, s nem győztem csodálni ennek a fiatalembernek a küzdeni tudását. Ahányszor megrúgták, mindig felpattant, nem nyavalygott, hanem futott, küzdött megállás nélkül. S nem mellékesen még futballozni is tud.
- Ha már a szerdai meccs jött szóba: mi a véleménye a legutóbbi két remek eredményről, a németek és a skótok legyőzéséről?
- Minden elismerésem Lothar Matthäusé, aki nemcsak önbizalmat öntött a játékosainkba, hanem fantasztikus érzékkel válogatja össze a keret tagjait. Azonos stílusú és gondolkodású futballistáknak szavaz bizalmat, és alakít ki ezekből egységes válogatottat. S ez nagyon fontos: az utóbbi évek legjobban felkészített magyar válogatottját láttam szerdán, amely olyan csapatjátékkal rukkolt ki, mint a régi szép időkben. Tökéletesen megkomponált védekezést és támadásokat láthattunk. Úgy érzem, most valóban reális esélyünk van arra, hogy kijussunk a világbajnokságra.
- Hadd legyek egy kicsit ünneprontó. Ez nem a magyar edzők kritikája? Hiszen egy német szakembernek kellett idejönnie ahhoz, hogy ilyen lelkesen beszélhessünk a válogatottról.
- Ezzel nem értek egyet, kötelességem megvédeni a magyar edzőket. A kluboknál dolgozó hazai szakemberek kénytelenek külföldi tucatfutballistákkal dolgozni, ami alaposan megnehezíti a dolgukat. A technikát ugyanis ők tanítják meg a későbbi válogatottaknak, ezt senki sem veheti el tőlük. Ettől függetlenül Lothar Matthäus remek munkát végez, és ha így folytatja, edzőként is hasonló utat járhat be, mint labdarúgóként.
- Maradjunk mi most a magyar sztároknál. Ki volt az ön kedvence, mert tudom, hogy volt ilyen?
- Erre azért nem egyszerű válaszolni. Gondolja csak végig, milyen zseniális futballistákkal dolgozhattam. De ha már válaszolnom kell, azt mondom, Albert Flórián állt hozzám a legközelebb. Nálam lett válogatott, végigkövettem a pályafutását az Aranylabdáig, a súlyos sérüléséig és a visszavonulásáig. De sohasem kivételeztem vele sem.
- Négy világbajnokságon irányíthatta szövetségi kapitányként a magyar válogatottat. Melyik volt a legerősebb csapat ezek közül?
- Nem akarok és tudok különbséget tenni. Amikor ötvennyolcban Svédországban szerepeltünk, az egy szétesett, alakulgató együttes volt, eleve kudarcra ítélve. Viszont az 1962-es chilei, az 1966-os angliai és az 1978-as argentínai vébén fellépő válogatottunk egyaránt világbajnok lehetett volna. Ezt ma is hittel állítom.

Nem tudta megfejteni a kudarcok okát

- Mégsem sikerült. Csak azt nem tudja senki, miért mindig mi, magyarok bukunk el a sorsdöntő pillanatokban, mondjuk 1962-ben a csehszlovákok vagy 1966-ban a szovjetek ellen. Ön tudja a kudarcok okát?
- Nem. Pedig higgye el, rengeteget gondolkodtam ezen. Hányszor, de hányszor nyerhettünk volna, alkothattunk volna maradandót, valamiért mégsem sikerült. Képtelen vagyok megfejteni ennek az okát.
- Annyit még áruljon el, hogyan éli meg, hogy korábbi játékosai fiatalon mennek el?
- Szörnyű. Nem tudok kimenni a temetőbe, egyszerűen képtelen vagyok ott állni egykori tanítványaim sírjánál, pedig hányan elmentek már… Farkas Jancsi, Sipos Feri, Tichy Lajos, Mátrai Sándor. De ilyen az élet, előbb-utóbb én is követem őket. De ha mégis úgy alakul, a századik születésnapomon folytathatjuk a beszélgetést. ---- 1958: Svédország
"Még a vébé előtt a franciák ellen játszottunk, és a védőink túlságosan is idegesek voltak a meccs előtt - mondta Fenyvesi Máté, a kitűnő balszélső, aki az 1978-as vb kivételével mindannyiszor ott volt Baróti Lajos csapatának keretében. - Lajos bácsi leültetett minket, és azt mondta: »Ha az ember valamit nagyon akar, bizonyosan eléri a célját, csak kitartónak kell lennie.« Ez a mondat lett egy életre a vezérelvem."

1962: Chile
"Öntudatos, nagyszerű szakember, aki értett a fiatalok nyelvén, remekül bánt velük - szögezte le Mészöly Kálmán, aki 1982-ben szövetségi kapitányként is eljutott a világbajnokságra. - Hatvanegyben én is az ő keze alatt szerepeltem először a nemzeti együttesben. Hatalmas csapatot hozott össze Chilére. Nem könnyű elmondani, mit is jelent ő nekem. Egész pályafutásomért köszönettel tartozom neki."

1966: Anglia
"A vb előtt sérült voltam, kétséges volt a játékom, Lajos bácsi mégis betett a csapatba a portugálok elleni első csoportmeccsünkön, aztán a brazilokkal vívott találkozón is bizalmat szavazott nekem - mondta Bene Ferenc, az Újpest olimpiai bajnok csatára. - Utóbbit életem legjobb mérkőzései közé sorolom. Lajos bácsi nem szeretett változtatni. Nála az játszott, akiben hitt, bízott. És ez a bizalom hosszú távra szólt."

1978: Argentína
"Ezerkilencszázhetvenöt augusztusában az ő javaslatára mutatkozhattam be a válogatottban, Iránnal játszottunk Teheránban és kettő egyre győztünk - mondta Nyilasi Tibor, 1981 ezüstcipőse. - Örök emlék marad az utazást megelőző három nap is, amikor a csapattal gyakorolhattam. Sok nagyszerű edzővel dolgoztam együtt pályafutásom alatt, mégis csak azt tudom mondani: Lajos bácsi csak egy van."