Ki akar itt válogatott lenni?!

Gondoltuk tehát, hogy majd jól elbeszélgetünk, hogy Lothar Matthäus a szokásos optimizmusával, elszántságával felvázolja a terveit, elmondja majd a pozitív gondolkodás előnyeit, és kijelenti, hogy lehetőség szerint legyőzzük majd Kínát, sőt, ha minden jól megy, akár Kaiserslauternben is diadalmaskodhatunk. Nem cinikus mondatok ezek, hiszen ha a magyar válogatott szövetségi kapitánya azt nyilatkozta, a világbajnok brazilok elleni gálameccs előtt, hogy igen is lehet keresnivalónk (vagyis legyőzhetjük a világbajnokot…), akkor még szép, hogy ugyanezt gondolhatja a jóval gyengébb kínai és német csapat elleni összecsapások előtt. Csakhogy nagy kérdés, hogy most valójában mire gondolhat a magyar kapitány.
Mert bizony lehet, hogy elege van.

Elege a magyar futballból, a magyar válogatottból. ---- Illetve…
Mindez egyelőre feltételezés, de az a néhány újságíró, aki látta Lothar Matthäus arcát péntek délután a margitszigeti Grand Hotelben, majd később a Thermál Szállóban, az bizony megdöbbent. A nagy Lothar csendben ült egy fotelban, tekintete el-elkalandozott, és talán arra gondolt, most kellene összepakolnia kedvenc öltönyeit, elegáns türkizkék, vagy fekete-fehér kockás ingjeit, az edzésterveit, belekarolni az asszonyba, a csinos szőke Marijanába, aztán usgyi, meg sem állni Isztambulig, ahol amúgy is tárt karokkal várják a Besiktasnál…
Nem mondta, persze, hogy nem mondta Lothar Matthäus, hogy kész, vége, őt ne hozzák ilyen helyzetbe, őt ne alázzák meg, nem reklamált, nem panaszkodott, inkább csendben vette tudomásul, hogy a magyar válogatott gyakorlatilag tökéletesen széthullott, hogy az általa eltervezett csapatnak csupán töredéke áll rendelkezésére. ---- Ilyesmivel talán még a tanganyikai nemzeti tizenegynél sem kellett volna szembesülnie, hiszen a helyzet úgy fest jelen pillanatban, hogy olyan csapat játszik majd Kínában (és ez a nagyobb baj…) és Németországban is, amely ad hoc jelleggel áll majd össze, amely körvonalaiban sem hasonlít a legerősebbnek titulált nemzeti tizenegyhez.
Bizony sajnáltuk Lothar Matthäust ezen a pénteken. Már akkor is sajnáltuk, amikor a sajtótájékoztató keretén belül egyszer csak egy kérésre válaszolva kijelentette: "Nézzék, nem kell ezt túldramatizálni, nekünk most kötelességünk elutazni Kínába, mert így egyeztünk meg az ottani szövetséggel, elhiheti mindenki, sem nekem, sem a játékosoknak nem nagy élmény hosszú-hosszú órákat repülőn tölteni, utazni egyik városból a másikba, és fáradtan meccset játszani. Kötelező feladat ez, de el kell végeznünk. Nem szeretném, ha mindezt kifogásként fognák fel, mert nekünk igenis jó eredményt kell elérni Kínában. Azt viszont már nehezen emésztem meg, hogy néhány játékos sérültet jelentett. Vajon hol, és mikor sérültek meg ezek a fiúk? Nem, nem mondok neveket, de itt most a külföldön játszó futballistákra gondolok, azokra a labdarúgókra, akik még képesek voltak afféle barátságos találkozón is pályára lépni, hogy aztán üzenjenek, vagy a telefonban lemondják a válogatottságot. Kérdem én, hol van itt a szív, hol van itt a lelkesedés, hol van a válogatott iránti mindenek felett álló elkötelezettség? És még inkább hol van a nemzeti büszkeség? Nagy szavak ezek? Én nem tartom annak. Válogatottnak lenni igen s csodálatos dolog, én aztán ezt büszkén mondhatom. Úgy tűnik, nem minden magyar futballista érzi így. Ha pénzt kell keresni a klubcsapatban, akkor megy a játék akár injekciózva is, a címeres mez viszont, amiért nem jár fizetség, már nem ilyen vonzó. Csalódás ez a számomra, nem is kicsi. Nem fogják elhinni, de például Bodnár Lászlót egy hete nem tudjuk utolérni telefonon, remélem, hogy él a fiatalember és nem rabolták el… Mindegy, el kell utaznunk Kínába, aztán várnak minket a németek. És én szeretném, ha a körülményekhez képest erős csapattal játszanánk mindkét ellenféllel szemben. Sokan kérdezték tőlem, hogy milyen érzésekkel várom a saját hazám elleni megmérettetést, erre én azt mondom, nincs túl sok közöm Németországhoz, a gyermekeim sem ott élnek, hanem Svájcban és Ausztriában, a feleségem szerb, és most Magyarországon van az otthonom. Nincs bennem semmi bosszúvágy a németekkel szemben, miért is lenne, de azt nem tagadom, hogy egy apró kis tüskét odaszúrnék Rudi Völler csapatának…" ---- A hosszú monológok után a Grand Hotelból a Thermál Hotelba sétáltunk át, ahol gyülekeztek a játékosok. A kapitány akkor még nem tudta, hogy nemcsak a külföldön játszók, hanem a hazaiak közül sem állhat mindenki a rendelkezésére. Simek Péter, Farkas Balázs és Tököli Attila jelezte, hogy képtelen lenne pályára lépni a soron következő válogatott mérkőzéseken, kisebb-nagyobb sérülés miatt. És szó sem volt szimulálásról, hiszen Tököli Attila már a Debrecen elleni sorsdöntő bajnokin is beinjekciózva szerepelt, a cipő alig ment fel a lábára, Simek Péternek a korábbi hasfalsérülése újult ki, míg Farkas Balázs ugyancsak a lábát fájlalta, valamennyiüket megvizsgálta az orvos, Mohácsi János doktor, s azt mondta, kockázattal járhat a szereplésük. A sérültek helyett Rósa Dénes, Tóth Balázs és Vadócz Krisztián kapott meghívót az utolsó pillanatban, igaz, a kispesti játékos csak Németországba utazik majd. Lothar Matthäus ekkor ült le abba a bizonyos fotelbe és gondolkodott el, hogy kik lehetnek azok, akiket hirtelen elővarázsol a nagy magyar futballvalóságból. És ekkor bukkant fel bőröndökkel a kézben Buzánszky Jenő és Grosics Gyula (ők is a küldöttség tagjai…), így velük együtt már huszonkettőre bővült az állomány.
Információink szerint sem Buzánszky Jenő, sem Grosics Gyula nem jelezte, hogy sérült lenne.