Juhár nem érzi magát bűnbaknak

– Hogy én lennék az egyik bűnbak?! Azért ez túlzás, nem?
– Ahogy vesszük. A különböző internetes fórumokon gyakran emlegetik az ön nevét, és finoman szólva nem úgy, hogy Roberto Carlos helyett játszhatna balbekket a Real Madridban.
– Nem is tudom, mit mondjak, hogy ne legyen túl indulatos a válaszom. Nézze, ha ön vagy bárki más úgy gondolja, hogy miattam estünk ki, hogy én vagyok a felelős a kudarcokért, ám legyen. Csakhogy egészen másként érzem az egészet. Tiszta a lelkiismeretem, valamennyi találkozón mindent megtettem a sikerért, és nem érzem, hogy negatív értelemben kilógtam volna a csapatból.
– Egyértelmű a vád önnel szemben: lassú, körülményes, nem elég határozott és kemény.
– Ez jó. Kizárólag a védelem a hibás, a középpályássor és a csatárok nem okolhatók a vereségekért… Ugye, ezt senki sem gondolta, gondolja komolyan?!
– Egyre inkább az az érzésem, hogy jócskán meglepve hallja az önnel szemben elhangzott kritikákat. Az nem létezik, hogy tőlem hallja mindezt először. Nem volt egyetlen olyan szituáció sem korábban, amikor szurkolók mondtak véleményt önről?
– Nem tudom, mit akar hallani, de nem szolgálhatok izgalmas történetekkel. Sehol sem találtak meg, senki sem fenyegetett meg, és nem ért atrocitás azért, amiért kikaptunk a válogatottal Lettországban. Éppen annyit kiabáltak mostanában a lelátóról nekem vagy bármelyik csapattársamnak, mint amennyit korábban. Az ember már meg sem hallja ezeket.
– Akkor most nekem kell megfogalmaznom a szurkolók kérdéseit. Először is azt mondja meg: nem tartja-e magát lassúnak és körülményesnek?
– Olvastam, hogy az egyik idősebb újságíró azt mondta, hogy ő egyedül gyorsabb, mint a válogatott védelme.
– Mindezt nálunk nyilatkozta Várkonyi Sándor, aki lapunknál dolgozott labdarúgórovat-vezetőként, és még azon szerencsések közé tartozott, aki, mondjuk, olyan védők teljesítményéről tudósíthatott, mint Mészöly Kálmán, Pán-csics Miklós, Solymosi Ernő… Szóval ezt a kritikát nem szó szerint kellett érteni, hanem afféle jelzésként.
– Bizonyára jó poénnak szánta, de nekem nem volt kedvem nevetni ezen. Többször hallottam azt a megjegyzést rólam, hogy nemzetközi szinten lassú játékos vagyok. Az önök lapjában is ezt írta az egyik kollégája valamelyik válogatott találkozó előtt, akkor, amikor még minden szépnek tűnt, és valamenynyi csapattársamról pozitív gondolatok jelentek meg.
– Nincs üldözési mániája?
– Sohasem volt üldözési mániám, de ez akkor is elgondolkodtató. Mindenkit biztatnak, mindenkiről leírtak néhány jó szót, csak velem kapcsolatban emelték ki azt, hogy nemzetközi szinten lassú.
– Szóval akkor nem lassú?
– Nem vagyok lassúbb a magyar átlagnál, ezt ki merem jelenteni. De hadd kérdezzek vissza: mi indokolja azt, hogy velem most külön foglalkoznak, és ahogy ön mondja, bűnbaknak kiáltottak ki? Miért és mivel szolgáltam rá erre?
– A kapott gólokkal. Például a lettországi első és harmadik találattal, aztán, hogy a legfrissebb emléket mondjam, a lengyelek két találatával. Voltak, akik tízszer vagy húszszor nézték vissza ezeket a szituációkat, és egyöntetűen állítják, lassú magyar védők próbálták üldözni a villámléptű csatárokat, és ezt bizony rossz volt nézni.
– Értem, tehát gyakorlatilag a gólok nagy részét miattam kapta a válogatott. Ha vannak, akik ezt komolyan gondolják, akkor nem tudok mit mondani erre, nem magyarázkodom, mert nincs miért. Ha tönkre akarnak tenni, tessék. Egészen másként látom a helyzetet, és ahogyan a szövetségi kapitány, Gellei Imre is mondta, talán csak a Lettországban kapott harmadik találat előtt hibáztam.
– S a két lengyel gól?
– Nem tudom, figyelte-e a szombati meccsen a két válogatott taktikai felállását. Ha igen, akkor látnia kellett, hogy a mi csapatunk egészen a félpályáig tolta a védvonalát. Ezzel igyekeztünk saját térfelére szorítani az ellenfelet, ugyanakkor teret adtunk az esetleges kontrákra. Nehogy már szégyenkezni kelljen amiatt, hogy a lengyel csatárok két százszázalékos helyzetet dolgoztak ki, amelyeket be is lőttek. Nincs olyan válogatott a világon, amelyik ellen ne lehetne ziccert kialakítani. Emlékezzen vissza az olaszok elleni találkozóra, nekünk is sikerült a világ legjobb védelme mögé kerülni, úgyhogy nem tartom különösebben tragédiának vagy minősíthetetlen produkciónak, ahogyan a védelmünk játszott szombaton. Nem adhatom írásba egyetlen mérkőzés előtt sem, hogy most nem jut gólszerzési lehetőséghez az ellenfél.
– Eddig húszszor szerepelt a válogatottban, mit gondol, kap még lehetőséget?
– Nem. Egészen biztos vagyok abban, hogy ez a hangulat, amely most kialakult körülöttem, elsöpör majd. Oda kell figyelnem, hiszen harmincegy éves vagyok, nem lettem milliomos a futballból, igyekeztem mindig becsületesen élni és sportolni. Remélem, van még hátra néhány jó évem, most például azon vagyok, hogy klubcsapatommal, az Újpesttel minél előbb kilábaljunk a hullámvölgyből. Nincs időm rágódni a válogatottbeli kudarcon.
– Tehát úgy érzi, a lengyelek elleni volt a búcsúmeccse címeres mezben?
– Szinte biztos vagyok benne. Ha ezzel örömet szerzek valakinek, akkor kijelentem, akárcsak a hatvanas évek végén Mészöly Kálmán, a mi időnk lejárt. Jöjjenek a fiatalok!
– Nagyon szép, ahogy ezt kimondja, csak az a nagy kérdés, hogy kik jöhetnek. A választék enyhén szólva is szűkös.
– Játsszon majd Juhász Roland, ahogy hallom, tehetséges a fiatalember, az MTK-ban is hétről hétre jól játszik. A fiataloké a jövő.
– Nem tudom, hogy ezt cinikusan vagy komolyan gondolta-e. Harmincegy évesen normális esetben még nyugodtan futballozhatna a nemzeti csapatban egy-két évet. Csak nagy kérdés, marad-e kapitány Gellei Imre, akinél elsősorban élvezte a bizalmat.
– Hallottam, hogy voltak, akik Gellei-bébinek tituláltak, és azt mondták, csak azért válogatott be a kapitány, mert annak idején jó kapcsolatba kerültünk a Vasasnál. Erre azt mondom, nem én jelentkeztem a válogatottba, hanem meghívtak, és ezt egy sportoló boldogan elfogadja. Ugyanakkor Gyepes Gábor volt az első számú jelölt a posztomra, csakhogy ő sajnos megsérült, így kaptam lehetőséget. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy nyugodtan nézek a tükörbe, sőt a kapitány szemébe is: tiszta erőből hajtottam, és mindent megtettem a győzelemért. Sajnálom, hogy így sem sikerült, és azt még inkább sajnálom, hogy ezért elsősorban engem hibáztatnak. Ha ezen múlik a magyar futball feltámadása, akkor félreállok. Ugyanakkor nagyon szurkolok azért, hogy nélkülem világverő válogatottja legyen Magyarországnak. Bárcsak így lenne.