Még három évig védene

A rehabilitációs edzések, amelyeket Sinkó Andrea állított össze, egyetlen célt szolgálnak, felépülni, egészséges életet élni, s ha a sorsuk úgy hozza, újra futballozni.
Akár irigyelhetnénk is Hajdu Attilát, pedig túl sok irigyelnivaló nincs jelenlegi helyzetében. Még az előző bajnokság hajrájában szenvedett súlyos sérülést; az MTK–Siófok találkozó 70. percében egy ütközés következtében megrepedt a veséje. Elképesztő módon pályán maradt, ám a találkozót követően pillanatokon belül kiderült, hogy nagy a baj, véres volt a vizelete.
Drámai napok voltak azok. A kapust az urológiai klinikára szállították, ahol fennállt a veszélye annak is, hogy el kell távolítani az egyik veséjét. Erre nem került sor, ám a műtétet így sem úszta meg. Hosszú hetek, hónapok teltek el azóta, s Hajdú Attila ismét kapusedzéseket végez. Ha kell, vetődik, ha a szituáció úgy hozza, a labda után dobja magát. Mindezt egyelőre ellenfelek és csapat nélkül teszi.
Az MTK ugyanis nem hosszabbította meg a június 30-án lejárt szerződését. A fizikai fájdalmak után megkapta a lelkit is.
– Láttam a szerdai Ferencváros–Köbenhavn kupameccsen, s úgy tűnt, tökéletesen meggyógyult.
– Majdnem – mondta Hajdu Attila. – Szerencsére már teljesen panaszmentes vagyok, és kontrollra is csupán havonta egyszer kell visszamennem az urológiára. Ám még legalább egy hónap kell ahhoz, hogy tökéletesen gyógyultnak nyilvánítsam magam. Éppen ezért csak kapusedzéseket végzek, ami azt jelenti, hogy vetődöm, de nem meccsszituációban, nincs csatár, akivel ütközzek, így nem kerülök veszélyes helyzetbe. Így is minden tréning után ellenőriznem kell, nem véres-e a vizeletem. Lekopogom, tünetmentes vagyok.
– Elképesztően balszerencsés. A legtöbb kapust még a kisebb ficamok, nyavalyák is elkerülik, ön viszont az egyik legdurvább sérülést szenvedte el. Hogyan dolgozza föl az ember magában, ha azt közlik vele, hogy elrepedt a veséje?
– Annyira hirtelen és gyorsan történt minden, hogy nem jutott időm filozofálgatni. Amikor megtörtént a sérülés, nem tudtam, hogy komoly bajom van. Húsz percig úgy védtem, aztán az öltözőben már éreztem, valami nem stimmel. Onnan már nem volt megállás, talán az volt a legkritikusabb pillanat, amikor az urológián közölték velem, valószínűleg el kell távolítani a sérült vesémet. Tudtam, hogy egy vesével vígan elélhetek, de a profisportnak lőttek. Végül is szerencsém volt, Romics Imre professzor megmentette a vesémet, s megadta a lehetőséget a versenysport folytatására.
– Ott, a kórházban, a kínok közepette, megműtve is azon járt az esze, hogy védhet-e?
– Persze. De nem hiszem, hogy ezen csodálkozni kellene. Harminckét éves vagyok, a kondíciómmal és a futball iránti alázatommal sohasem volt gond, így egyértelmű, hogy még védeni szeretnék.
– Védeni, csak az a kérdés, hogy hol?
– Úgy gondolja, nem kellek sehová? Előfordulhat, de azért én bízom benne, hogy a télen, az átigazolási időszak alatt megkeresnek majd valamelyik első osztályú csapattól, s azt mondják: "Attila, kérem, írja szépen alá a szerződését, mi úgy gondoltuk, ilyen kapusra van szükségünk, mint ön.”
– Ez a csapat lehet az MTK is?

– Aligha. Három héttel a műtétem után besétáltam a Hungária körúti pálya irodájába abban a hitben, hogy szerződéshosszabbításról beszélgetünk majd. Nem vagyok naiv, azt tudtam, hogy öt évre nem tartanak itt, de abban azért bíztam, hogy minimum egy esztendőt még eltölthetek kék-fehérben. Tévedtem. Az MTK-nál közölték velem, hogy a két tapasztalt kapus közül Végh Zoltán élvezi az elsőbbséget, ezért rám már nem számítanak.
– Mit érzett? Haragot, csalódottságot, dühöt?
– Rendkívül elkeseredtem, hirtelenjében nem is tudtam megszólalni. Nem volt bennem harag, jóllehet abban a pillanatban tudtam, hogy csakis magamra számíthatok. Az MTK vezetői szerencsére edzéslehetőséget adtak a számomra, sőt, azt is megígérték, hogy segítenek csapatot találni. Nap mint nap ott tréningezem a korábbi csapatomnál, majdnem olyan, mintha még mindig oda tartoznék. Majdnem…
– Megváltoztatta a súlyos sérülés, no meg az, hogy az MTK gyakorlatilag cserbenhagyta a bajban?
– Annyi előnyöm volt ebből az egészből, hogy tudom, minden csak pillanatokig tart, a siker is. Egyik napról a másikra csapat és munkanélkülivé válhat az ember, s bizony, gondolni kell a jövőre. Ugyanakkor azt is el kell ismernem, mennyire jólesett az a sok-sok aggódás, amit éreztem a betegségem alatt. Felejthetetlen pillanat, amikor a fiúk az Újpesten megnyert bajnoki cím után beözönlöttek a kórházba, s ott ünnepeltek a betegágyamnál. Nem hittem volna, hogy ilyen fontos vagyok ezeknek az embereknek.
– Mikor védhet újra?
– Ahogy már említettem, egy hónap múlva leszek olyan állapotban, hogy a rehabilitációs tréningek befejeztével százszázalékos edzésmunkát végezhetek. Sokat köszönhetek Sinkó Andreának és persze Kakas Lászlónak, az MTK kapusedzőjének. Izgatottan várom a decembert és azt, hogy újra csapathoz tartozzak.
– Akár a másodosztályban is védene?
– Szeretnék élvonalbeli csapathoz kerülni, mert tudom, mire vagyok képes. Még legalább három évig védeni akarok, méghozzá válogatott szinten. Tízszer szerepeltem címeres mezben, és 1995-től négy szövetségi kapitány is kipróbált a válogatottban. Nem levezetni akarok, hanem újra csúcsformába lendülni.
– Lehet, hogy nem illene ezzel előrukkolnom, de mintha a szerdai kupameccsen Faragó Richarddal, a Telesport kitűnő riporterével láttam volna. Csak nem…?
– Ha arra gondol, hogy a riporterséggel kacérkodom, akkor erre azt mondom: valóban vonz ez a pálya, és talán egyszer kipróbálnám magam. De nem győzöm hangsúlyozni, hogy én kapus vagyok. Sérült, egyelőre óvatosan tréningező futballista… Minden más majd csak három év múlva jöhet szóba.