Amatőr profik, profi amatőrök – Bobory Balázs publicisztikája

Sok vármegyei bajnokságban szereplő klubvezetővel, edzővel szoktam beszélgetni, akik manapság elborzadva mondják, hogy bárki, aki egyeneset bele tud rúgni a labdába, rögtön tízezreket, sőt hat számjegyű összeget szeretne keresni, ezért vállal hetente egy-két edzést, meg a meccset hétvégente.

Nincs is ezzel baj, pont arról az álszentségről szeretnék most értekezni, amely mindig is körbe­lengte a megyei futballt. A probléma inkább ott van, hogy amíg régen az igazi spílereket fizették meg a kistelepülések, falvak csapatai, most már a kevésbé minőségi vagy éppen egyenesen rossz futballisták is túlzott anyagi igényekkel állnak elő… Sajnos egyre kevesebben vállalják a mai fiatalok közül a labdarúgással járó rendszeres kötelezettségeket, így a vezetőknek is szűkebb körből kell válogatniuk és esetenként mélyebben a zsebükbe nyúlniuk. 

Kezdjük ott, hogy elvileg a vármegyei osztályokban nem kellene senkinek fizetést adni. Mondom ezt úgy, hogy több mint egy évtizeden keresztül kerestem elég szép pénzt különböző kluboknál, hívtak, adták, nem mondtam nemet. Miért is mondtam volna, hiszen pontosan tudtam, hogy a csapattársam vagy a másik együttesnél szereplő kollégám zsebébe is csúsznak a tízezresek, és nem éreztem magam kevesebbnek vagy értéktelenebbnek másnál. Azonban már fiatalon bennem volt, hogy az egészet úgy érdemes csinálni, ahogy a helyi srácok. Ők voltak, akik a falu pályáját koptatták hosszú éveken át, esőben, sárban is kibringáztak tréningre, együtt nőttek fel az együttesben a barátaikkal, és a településük dicsőségéért, az ott élőkért, a szomszéd Józsi bácsiért, a presztízsért fociztak. Ellenben én a városból érkeztem, akadtak is, akik eleinte gyanúsan méregettek, és mint a futballista, aki légiósnak áll és egy új közegben bizonyítania, elfogadtatnia kell magát, úgy kellett nekem is bizonyítanom, hogy nem véletlenül vittek oda, játékosként a pályán tudok annyit segíteni, amennyit egy „gyüttmentnek” kell, és emberi tulajdonságok tekintetében sem lógok ki az öltözőből, a meccsek után pedig az összejövetelek során is megtalálják velem a közös hangot… 

Bármelyik megyei csapatomnál tudtam, hogy a keret hetven százaléka egy forintot sem kap a fociért, örül a meccs utáni sörnek, pörköltnek. És furdalt is gyakran a lelkiismeret, hogy nekem meg jön a helyi vállalkozó, a polgármester vagy éppen a kocsmáros, és adja az öltöző mögött, az irodában vagy éppen az anyósülésről a pénzt. Akár vissza is utasíthattam volna, de ahogy említettem, az álszentség sem az én műfajom. Azzal viszont tisztában voltam, hogy többet kell tennem a pályán, mint másoknak, és akkor kialakul a „win-win” helyzet: a falu együttese jól szerepel, én pedig jogosnak érezhetem, hogy honorálják fáradozásaimat. 

Már több mint egy évtizede az egyik sportcsatorna reggeli műsorába behívták az egyik megyei I. osztályú csapat edzőjét. Az apropó az volt, hogy az adott együttes százszázalékos teljesítménnyel nyerte meg a bajnokságot, és felkerült az NB III-ba. A tréner szemrebbenés nélkül válaszolta a műsorvezetőnek, hogy a játékosok költségtérítésért, benzinpénzért futballoznak, egyéb juttatás nincs. Jót nevettem, a keret tele volt egykori NB I-es focistával, akiknek nyilván az volt a gyerekkori álmuk, hogy épp annak a településnek az amatőr csapatában érjenek el sikereket csupa szívszeretetből… Miután itt több gyerekkori barátom is szerepelt, pontos információim voltak a fizetések nagyságáról, de még a prémiumról is, higgyék el, néhány akkori melós irigyelte volna azt a summát.

És akkor jöjjön néhány személyes történet, mert én sem panaszkodhattam soha, az újságírói fizetés mellett nem jött rosszul a kiegészítés. A sztorikban időnként megnevezek konkrét településeket, máshol hagynám, hogy jótékony balladai homály fedje a szereplőket, mert senkit sem szeretnék kellemetlen helyzetbe hozni még évekkel, évtizedekkel később sem.

Első „vidéki” klubomnál, Szabadegyházán például az egész csapatnak járt győzelmi prémium. Az elnök, Szeip Pista bácsi minden hónap elején pontos adminisztrációval érkezett, kiosztotta mindenkinek, ami jár; nem voltak eltérések, ráadásul transzparens volt a kifizetés, semmi sem feketén került a zsebekbe. Én úgy kaptam kis fizetést, hogy utánpótlásedző is voltam régi barátom, Bozai Attila mellett, és nagyon szerettem a gyerekekkel foglalkozni, a többségükkel ma is nagyon jóban vagyok és öröm találkozni velük. A Kinizsitől akkor távoztam, amikor „elfogytak” a célok, „Bozás” volt a felnőttcsapat mestere és közben Ausztriában még focizott, amikor egybeesett a meccse a miénkkel, nekem kellett játékos-edzősködnöm. Bevallom, akkor lett végül elegem, amikor egyszer Etyekre utaztunk, a meccs előtt még fél órával is próbáltam valakit elérni, hogy meglegyünk tizenegyen, végül tízen léptünk pályára, a sípszót tíz perccel megelőzően még a jegyzőkönyvet írtam, majd rohantam bemelegítés nélkül játszani. Nem volt velünk egy vezető sem akkor, én pedig úgy éreztem, hiába amatőr futball, ennyire amatőrök nem lehetünk. A mérkőzés után szóltam, hogy az őszt még befejezem és télen elmegyek. Pedig imádtam Szabadegyházát, a falu közepén lévő pálya hangulatát, a nézőket, a csapattársakat, a meccs utáni diszkókat a Faházban, fiatalemberként a helyi lányokat is. Csodálatos évek voltak!

Aztán elmentem egy olyan helyre, ahol egy Németországból hazatelepülő üzletember volt a szponzor. Az én egyéni támogatóm is. Korábbról ismertük egymást, a kispályás csapatában játszottam, már-már barátság alakult ki köztünk. Na, ő volt tipikusan az a mecénás, aki zsebbe dugdosta a lóvét. Egyszer Velencén szerepeltünk idegenben, fejeltem két gólt, nyertünk, a meccs után az autóban számolta le az ezreseket, amolyan béren felüli juttatásként. De volt más szokása is, néha elindult az éjszakába, és mivel nem volt jogsija, sofőr kellett neki. Ezért is járt pénz, de ezen felül még azokban a lélekvesztőkben is fizetett, ahová sokszor inkognitóban jár az ember. Mondhatom, ezek az idők is szép emlékként maradtak meg. 

Előfordult, hogy önkormányzatnak számláztam egyéni vállalkozóként, máshol a csepeli gyártulajdonos medencés házában vettem fel a hat számjegyű aláíráspénzt, csak azt sajnálta emberünk, hogy nem vittem fürdőnadrágot és nem tud inni velem a meleg nyári napon rögtön bemutatkozásként… Szerettem Velencén is futballozni, tökéletesen tiszta viszonyok és teljesítményhez kötött juttatás volt, egyetlen fájdalmam, hogy elbuktuk az Amatőr-kupa döntőjét, és az örökre seb maradt. A finálé eléréséért egyébként szép summa volt beígérve, de akkora volt a csalódás, hogy a kasszában maradt, ám egyetlen játékos sem tette szóvá, mindenki érezte, hogy ez így van jól. Emlékeim sorából ki kell emelnem a korábbi martonvásári elnököt, Kápolnai Csabát, aki rengeteget áldozott a helyi futballra, igazi úriember volt, az adott szót kötelezőnek érezte, rosszul is éreztem magam, amikor nem jöttek az eredmények, mintha személyesen őt csaptam volna be ezzel. 

A lényeg, hogy régen is került pénz a megyei futballba, de létezett betyárbecsület, elköteleződés, bármilyen furcsa, én sohasem elsősorban az anyagiakért csináltam, sokkal inkább a gólért, a dicsőségért, az emberek boldogságáért és szeretetéért. Talán ezért fogadnak még mindenhol szeretettel, hívnak jubileumokra, pedig sehol sem töltöttem hosszú éveket. És higgyék el, nagyon sok kortársamról mondható el ugyanez, a pénz csak másodlagos volt – persze nagyon jól jött. 

Szóval csak azt tudom javasolni azoknak, akik most állnak elő ilyen-olyan igényekkel, hogy legyenek lojálisak, elkötelezettek és értsék meg a helyi erők szavát, mert így jöhet a jó teljesítmény, az eredményesség – amiért már jogosan adnak egy kis zsetont is. 

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!