A csaholci eset – Csillag Péter publicisztikája

Csaholcon hatalmas kupac betonszemetet szállítottak a futballpályára. Belvíz- és csapadékvíz-elvezető árkok felújítása, valamint csapadékvíz-tározó építése zajlik a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei településen, és a földből kibontott, darabokra tört betoncsövek torzóit alkalmasabb terület híján a játéktérre borították.

„Nem marad ott hosszú távon a betonhulladék, ezért én kezeskedem” – bizonygatta Bócsi Tamás, a község polgármestere a Nemzeti Sport nemrég közzétett szatmári futballriportjában. Hozzátette, ő maga döntött a sajátos elhelyezésről. Megtudtuk azt is, ahol most a 41 éves településvezető utasítására otromba betonromok magasodnak, várva a bizonytalan továbbszállítást, a kétezres években hét futballidényen keresztül éppen Bócsi Tamás védte a csaholci csapat kapuját.

Egyszerű lenne a lehangoló és sportellenes látványt elnézve felháborodottan szitkozódni, barbárságot kiáltani, felhánytorgatni a valamikori csaholci labdarúgó „árulását”. Hát nem szorult össze a szíve, amikor kimondta a furcsa utasítást, amikor látta felhajtani a munkagépeket a pályára? Nem az ő vetődései lapították a földet, nem az ő izzadsága öntözte a gyepet, nem az ő stoplija lazította a talajt ott, ahol mostanság az általa odavitetett törmelék borul sírhalomként a csaholci futballvilágra?

Könnyű lenne számonkérni a kapusból lett polgármesteren a Csaholcon történteket, ennek az írásnak még sincs efféle szándéka. Ha elfojtjuk magunkban a falusi futballt szerető, a girbe-gurba vonalakért, vakondtúrásos gyepekért lelkesedő ember szomorúságát, ha elfelejtjük a csaholci futball feltámadásával kecsegtető romantikus álmokat, még azt is mondhatnánk, hogy racionális döntés született. Ridegen, józanul és érzelemmentesen mérlegelt Bócsi úr, és arra jutott, a településen a legnagyobb kihasználatlan, szabad terület a futballpálya. Hová vigyék hát a tavaszra ígért elszállításig a betonhulladékot? Magától értetődő: a futballpályára!

Mindenki tudja, itt a futballpálya már csak nevében futballpálya. És azt is mindenki sejti: nagy valószínűséggel belátható időn belül nem is lesz ismét az.

A Csaholc SE 2007-ben szűnt meg, az öltözőépület azóta üresen áll, a játékteret legfeljebb kaszálóként használják. Az Erdőhát több településéhez hasonlóan Csaholcon is az Aranycsapat-korszak élénk klubalakítási hulláma hívta életre a futballt az ötvenes évek elején – írja a helyi futballtörténetet feldolgozó Borbély Balázs. Az alapokat a Szamosmenti Állami Tangazdaság telepe jelentette, a Csaholci Gépállomás SE néven szereplő együttes egy idő után kikopott a járási bajnokságból, a hetvenes évek nagy újjászervezése – jellemző módon – egy helyi lelkes pedagógus, Székely Béla nevéhez kötődött. A csaholci foci második sikerkorszaka a nyolcvanas évek közepéig tartott, a Vámosorosziból átcsábított „Kakás”, vagyis Bezzeg Bandi szülőfalujának lőtt bombagólját az öregek ma is emlegetik. Aztán 1991-ben még a Nemzeti Sportba is bekerült Csaholc neve: a beszámoló szerint a csapatot ismét felélesztő 24 éves futballista, Szilágyi László tragikus autóbusz-baleset áldozata lett, emlékére teremtornát szerveztek. A helyi labdarúgás történetének utolsó, rendszerváltás utáni fejezetén már imitt-amott foltot hagyott az amatőr foci rákfenéje, a megyei osztályokban is eluralkodó fizetős futballoztatás, a tizennégy évvel ezelőtti bezárás hátterében azonban nem csak üzemeltetési vagy sportetikai gondok húzódtak meg.

Hogy a viszonyokat jobban megértsük, nem árt alaposabban megismernünk a helyszínt. A Túr folyó mentén épült, a 14. század óta lakott, református templomáról is nevezetes településen a 2015-ös népszámlálási adatok szerint 559 fő él, jelentős a cigányság aránya, a lakosság több mint harmada vallja magát romának. A helyieknek jobbára az egykori termelőszövetkezetből alakult részvénytársaság ad munkát, a vállalkozás telepein szabadtartásos szarvasmarha-tenyésztés folyik, de számottevő a környéken a konzervipari uborka és a paprika termesztése is. Ami a közműellátást illeti, a 176 lakóház 80 százaléka csatlakozik az ivóvízhálózathoz, 52 százalékában elérhető a vezetékes gáz és 43 százaléka kapcsolódik a szennyvízcsatorna-rendszerhez. Az adatok messze alatta vannak az országos átlagnak: hazánkban 2018-ban a lakások 95.3 százalékában volt ivóvíz, 73 százalékában vezetékes földgázszolgáltatás, 82 százalékában bevezetett szennyvízcsatorna. A jelenleg tartó felújítás és bővítés tehát nagyon is indokolt; helyes és érthető, ha Bócsi Tamás a fejlődés elkötelezettjeként segíti, előmozdítja a beruházást. Talán egy napon még az a törekvése is teljesül, amely beszélgetésünk során érezhetően a legpozitívabb forgatókönyvként került elő a használaton kívüli futballpályával kapcsolatban: „Hosszú távon szeretnék kialakítani valamiféle sportteret, legalább egy használható kispályát.”

Ha a szűkebb környéken, a fehérgyarmati járásban szétnézünk, a kilátás a legkevésbé sem biztató. A csökkenő lakosságszámmal, elvándorlással, munkahelyteremtési gondokkal küzdő kistelepülések a rendszerváltás óta sorra kényszerültek és kényszerülnek elengedni közösségi életük mozgatóját, a falu működésének jelképes garanciáját, a futballcsapatot. Tukacs László túristvándi tanító és játékos-edző gyűjtése szerint a járásban valaha játszó 39 együttesből mára 24 megszűnt, közülük 21 az elmúlt harminc évben: Uszka-Magosliget 1998-ban, Panyola 2000-ben, Kisnamény, Kömörő, Olcsvaapáti és Szamosújlak 2003-ban, Gacsály 2005-ben, Csaholc 2007-ben, Fülesd, Gyügye és Rozsály 2008-ban, Nagyszekeres 2012-ben, Nagyar és Tiszabecs 2015-ben, Botpalád, Kispalád és Túrricse 2017-ben, Cégénydányád, Csegöld és Tiszakóród 2018-ban, Kölcse 2020-ban. Látható, hogy a folyamat az elmúlt több mint tíz évben sem állt meg, a magyar futballt segítő kormányzati és szövetségi intézkedések, támogatások legfeljebb lassítani tudták a fogyást (feltételezhető, az apadás a könnyítések nélkül még drasztikusabb lett volna), bizonyos társadalmi vagy életmódbeli változásokat a labdarúgásra kiterített védőháló sem képes megfogni. Összecseng a tapasztalattal a Hátsó füves országjáró sorozat lezárásakor, 2019-ben közzétett statisztika, amely szerint országos szinten az előző tíz esztendőben összesen 273 felnőtt férficsapat tűnt el a magyar labdarúgásból, mintegy 14 százalékos csökkenést jelezve: nem meglepő módon a megszűnt együttesek jellemzően kis lakosságszámú településekéi voltak.

Éppen ezért érdemes elgondolkodni a csaholci eseten. Felvet ugyanis egy egyszerű, mégis rendkívül fontos és igen kényelmetlen kérdést az érintett helységekben: meddig tekinthető futballpályának a futballpálya? Vajon egy tíz-húsz éve megszűnt csapat emlékét őrző, a faluvégi enyészetnek átadott sporttelep továbbra is „szent térnek” számít-e, vagy már lehet rá hordani trágyát, bontott téglát, tört betoncsövet? És elérkezhet-e hosszú évek után a pillanat, amikor a községek vezetői végleg megunják a meddő várakozást, a vak reménykedést a feltámadásban? Mondhatja-e bárki: a hajdani futballcsapat dicsőségét ápolják csak tovább a kocsmapultnál vagy a faluházban, a pálya területe ezentúl legyen az, ami lehetne – bevethető föld, mezőgazdasági vagy építési terület...? Felszánthatják-e a faluközösség évtizedeken át, kemény és férfias harcok árán védett csatamezejét, a település legélőbb heti fórumát, a sportpályát, miként például Tiszacsécsén vagy az ország másik felében, a zalai Gelseszigeten?

A türelem áldozattal jár, sőt be kell látni, sokszor egyenesen észszerűtlennek tetszik. Kétségek között, mégis tiszta szívből kívánjuk Bócsi Tamás csaholci sporttársnak-polgármesternek és minden hasonló dilemmában őrlődő településvezetőnek: lássák még unokájukat futballozni szeretett falujuk pályáján!