Eladó roncs, egy forintért – Bobory Balázs publicisztikája

GARANCSI ISTVÁN szobrot kaphatott volna Fehérváron, most viszont az 1941 óta létező futballklub kivéreztetőjének, gyilkosának tartják.

Érdekes kettősség ez, és biztosan sokan nem értik, hogyan következhet az egyikből a másik, de a magyar labdarúgásban élők nagyjából „olvassák” ezt a sokáig gyönyörű, aztán egyre kevésbé szép, végül tragikus történetet, amelynek még így is lehetett volna korrekt, tisztességes vége, de nem lett, és lényegében úgy tűnik, hogy a Fehérvár FC tulajdonosa ledöntötte a saját maga által épített csodálatos palotát, és sóval szórta be a helyét, hogy az utána lévőknek még nehezebb legyen megművelni a korábban szépen termő földet…

A Fehérvár legutóbb 1999-ben esett ki az élvonalból, aztán azonnal visszajutott, de a 2000-es éveket végig bizonytalanságban élte, indult büntetőeljárás korábbi vezetői ellen, a csőd szélén táncolt, mígnem a fővárosi vállalkozó, Garancsi István 2007-ben megvásárolta az egyesületet, és egyértelmű volt a cél: legyen a magyar futball egyik legerősebb bázisa a Videoton!

A pletykák szerint Garancsi sohasem szerette a futballt, és az sem tartozott gyerekkori álmai közé, hogy Fehérváron legyen klubtulajdonos, mégis beszállt a bizniszbe, és hosszú távon ezzel biztosan nem járt rosszul, hiszen ha esetleg a Vidivel még veszteséget is termelt, a többi vállalkozása szárnyalt. A dicsőség fénye viszont egyértelműen a piros-kékekkel elért eredményei miatt vetült rá, ha ő nem lett volna, a Videoton most nem háromszoros bajnok, nem nyert volna még egy Magyar Kupát a korábban megszerzett mellé, és nem szerepelt volna kétszer az Európa-liga csoportkörében. Ha Garancsi nincs, talán ilyen stadionja sincs Székesfehérvárnak, mint most, nem jön edzőnek ide Paulo Sousa vagy éppen Marko Nikolics, nem szerepelnek piros-kékben olyan nemzetközi szinten elismert futballisták, mint a portugál Marco Caneira, a szerb Danko Lazovics vagy éppen az Anderlechtből hazatérő Juhász Roland.

Aztán 2018-ban még egy szintet akart lépni a klub, elhagyta a Videoton nevet, beszállt névadóként az egyik legnagyobb magyar vállalat, amely korábban is szponzorálta az együttest, ekkor még az átkeresztelt Mol Vidi FC a Ferencvárossal egy szinten mozgott, és úgy tűnt, ez a két csapat lesz a magyar futball zászlóshajója. Csak éppen amíg a fehérváriaknál sorozatos szakmai melléfogások és bakik történtek (elhibázott játékospolitika, rossz igazolások), valamint a sportigazgatók és az edzők egymás kezébe adták a kilincset, a Fradi szépen elhúzott a Vidi és a magyar mezőny mellett, valószínűleg nem kevés frusztrációt okozva ezzel a fehérváriak főszponzorának, a tulajdonosnak.

A frusztráltság még több kapkodást, rossz döntést eredményezett, a hangulat meg csak romlott a klubnál, elmaradtak a várt eredmények. Közben a Vidi név is eltűnt, a Mol Fehérvár pedig 2023 májusában majdnem kiesett az NB II-be annak ellenére, hogy a költségvetése vélhetően a második legmagasabb volt a magyar mezőnyben.

A lojalitás hiánya itt mutatkozott meg a legerősebben. A névadó hanyatt-homlok elmenekült az első nagyobb kudarc után, hogy valami újba kezdjen Újpesten. A tulajdonos maradt, de láthatóan más szellemben irányította a klubot, sokkal inkább kivenni akart a futballból, mintsem betenni, és elkezdődött a „drágán adj el, olcsón szerezz!” időszaka. Azért nem írok „olcsón vásárolj!” mottót, mert a fehérváriak innentől leginkább olyanokat szereztek meg a piacról, akikért nemigen kellett fizetni, persze egy-egy kivétel akadt.

A 2023–2024-es idényt nagyon nem kezdte jól a svéd-lengyel Bartosz Grzelak irányította csapat, aminek áldozata – önszántából – Juhász Roland lett, aki sportigazgatóként még valahogy összekötötte a tulajdonost a szakmai stábbal. Hogy utána ki volt a sportszakmai felelős a Fehérvárnál, csak a jó ég tudja, a későbbi edző, Pető Tamás csupán annyit mondott, hogy idén télen nem azok a játékosok jöttek, akiket ő kért, de hogy ki nézte ki a selejt külföldi importot, rejtély.

Egy szó, mint száz: csodák csodájára Grzelak a negyedik helyig vitte tavaly a piros-kékeket, kiharcolta a nemzetközi szereplést, itt volt az esély, hogy a tulajdonos újra elkezdjen hinni, vagy ha már nem hisz, megpróbálja értékesíteni a klubot, mert érték még azért volt az öltözőben, nem beszélve a tradícióról, a pontosan negyven éve UEFA-kupa-döntőt vívó klub nimbuszáról.

De egyik verzió sem történt meg, ehelyett mintha egy nagyáruházban lettünk volna, úgy lettek eladva vagy ingyen elengedve a legértékesebb darabok. Válogatottak sora távozott: Fiola Attila, Tóth Balázs, Schön Szabolcs, Bese Barnabás, Gergényi Bence… Közülük néhányan vissza sem néztek volna, annyira nem érezték jól magukat a végén Fehérváron. A csapatot átvevő, az élvonalban szinte „nullkilométeres” edző, Pető Tamás mégis elkezdett abból a bizonyosból valamiféle várat építeni, és a megfiatalított, magyarosított Fehérvár biztos középcsapatként időnként remekül is futballozott.

No, ekkor gondolták a drukkerek, hogy egy-két téli erősítéssel ebből bármi lehet.

Lett is, a klub eladta a gólkirályjelölt szlovén Nejc Gradisart és a csapatkapitány Csongvai Áront, Pető meg csak nézett, mint a moziban, ahogy nyilatkozta is később, harmadszor kellett fél éven belül együttest építenie.

A szurkolók ekkor már azért tartottak attól, hogy ennek nem lesz jó vége, s bár a tavasz sem kezdődött rosszul, a Fehérvár elindult a lejtőn. A „gazdátlanság” jelei megmutatkoztak a csapaton, hiába zárt össze a szakmai stáb a játékosokkal, fogyott a bizalom, eltűnt a jövőkép, ami görcsöt és bizonytalanságot szült. S bár még bőven benn maradó helyen állt a Vidi, amikor hat fordulóval a vége előtt Petőt felállították a kispadról – sosem tudjuk meg, kinek a szakmai döntése volt – a hajó süllyedt, Tímár Krisztián pedig nem tudta elvégezni a szükséges javításokat, nem volt már hit a legénységben, hogy még meg lehet menekülni, főleg azért, mert elsőként a kapitány hagyta el a hajót, sőt, talán az utolsó idényben már fel sem szállt rá.

A roncs valahol ott van most a tenger mélyén, Garancsi István egy forintért adná oda, bárki felhozhatja a felszínre, ez már nem az ő gondja. Majdnem két évtizedig szépen szelte a hullámokat, közvetlenül vagy közvetve jövedelmezett is, de már nincs szükség rá.

A levelezés viszont megy, ami önmagában is szánalmas, főleg az a rész, hogy a szurkolók évek óta szidalmazzák a tulajdonost. Itt térnék vissza az első mondatomra: a szurkoló nem hülye, Garancsi István szobrot kaphatott volna Fehérváron – a Partizannak négy gólt rúgó Szabó Józsefnél is előbb –, ha Székesfehérváron azt látják, hogy valóban szereti a klubot, szereti a labdarúgást, lojális, egy nagyon kicsit lokálpatrióta, és a nagy bajban nem elengedi, hanem szorítja, magához húzza a csapat kezét.

A nyílt kommunikáció sohasem volt ennek az érának, vezetőségnek az erőssége, illetve dehogynem, a sikerek idején azért lehetett tudni, mi miért történik. Az elmúlt két évben nemigen akadt Székesfehérváron senki, aki elmondja, mi a koncepció, mi a cél, a tulajdonos nem nyilatkozott, a vezetőedző fölött nem volt, aki bármiért vállalta volna a felelősséget, így sorvadt el a fehérvári futball, amelyet, hangsúlyozom, Garancsi István mentett meg a megszűnéstől és virágoztatott fel, de szépen hagyta is a végén elhervadni.

Most Székesfehérvárnál és Cser-Palkovics Andrásnál pattog a labda, van még egy hét, hogy tovább éljen, talán újra Videoton néven a királyok városában a futball. A polgármester szerdán csak annyit írt ki az üzenőfalára: dolgozunk… Nála szerencsére ez jót jelent, mert munkájának jó lehet a vége.

Ennél többet most nem kívánhatnak a fehérvári drukkerek.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!