Érdekes esetek – Malonyai Péter publicisztikája

    
MINDEN ELISMERÉSEM A PAKSÉ – bajnoki ezüst, Magyar Kupa-győzelem, ez ugyebár nem semmi. Az pedig nekem külön öröm, hogy honfitársaimat felvonultatva alkottak maradandót. Vártam, hogy az ősi, „Támogasd a hazai ipart!” elve jegyében többen elmondják, hogy ez a magyar labdarúgás érdeke (egyébként az), de szerencsére ez a bombasztikus közhely nem került elő.

Hál’ istennek, mert ennél nagyobb lufi talán nincs is. Ugyanis megfoghatatlan. A „magyar futball” fogalom lévén (itt és most nyelvtanilag) nem állhat ki elénk, hogy őszinte szívvel, esetleg indulattal felsorolja, mi mindenre van szüksége, meg sem kérdezhetjük ugyebár, így a parancs mindig elővehető, ki-ki citálhatja szájíze szerint.

Az MLSZ-alapszabály preambulumában rögzíti, hogy a szervezet mindent megtesz „annak érdekében, hogy a labdarúgósport magas színvonalú, szerethető legyen és nemzetközi sikereket érjen el”. Jól hangzik, maradjunk annyiban. Az NB I-es versenykiírás már célokat fogalmaz meg, ez azért kézzelfoghatóbb.

A nyelvi meghatározás szerint az érdek fontos, hasznos, szükséges dolog, ami valakinek vagy valaminek a helyzetét előnyösen alakítja – napjaink közbeszédében mindez már a haszonnal azonosítható, aligha véletlenül.

Félreértés ne essék, tudom, hogy minden korszaknak megvannak a maga feladatai, ám azoknak tartalmuk van, a „magyar futball érdeke” kitételt viszont csak a hatás kedvéért csapták, csapják hozzá, ma ezt úgy mondjuk, hogy ilyen a marketing.

Ha visszamegyünk a futballtörténetünkbe, kiderül, hogy mindig a kor szelleme, valami aktuális fújta föl a lufit. A hőskorban, 1905-ben a Nemzeti Sport a „gentlemanség” mellett állt ki, a legfontosabb teendőnek tekintve, hogy az MLSZ fékezze meg a pályákon tapasztalható durvaságokat, ha kell, a lehető legszigorúbb eszközökkel, például örökös eltiltással.

Megesett persze, hogy egy-egy nagy tekintélyű személy állt a középpontban. Amikor 1924-ben Shvoy Kálmán lemondott MLSZ-elnöki tisztségéről, arról értesülhetett a közvélemény, hogy szavakkal elmondhatatlan, Shvoy őrnagyot „mennyire nem nélkülözhetjük most, mennyire össze van kapcsolva ma a magyar futballsport érdeke az ő személyével”. Az elnök maradt, legalábbis 1926-ig, mert az amatőr futball elkötelezettjeként nem kért a bevezetendő profizmusból. Igaz, ekkor már az volt a központi kérdés, hogy a tőkeerős, tehetségeket felvonultató vidék is helyet kapjon-e a bajnokság legfelső osztályában (helyet kapott).

Aztán 1931-ben már azt ruházták fel érdekkel, hogy legyen NB, azaz nemzeti bajnokság, szerepelhessenek együtt a profik és az amatőrök. A döntés előtt a Nemzeti Sport szerint az volt a kérdés, hogy az MLSZ elnöksége képes-e azon az úton haladni, „amelyet az egyetemes magyar futball érdeke parancsolólag ír elő”. Lapunk bízott abban, hogy az elnökség megérti a nehéz idők szavát és – itt van a kutya elásva – „felül fog emelkedni azokra a magaslatokra, ahová a kisded érdekek lovagjai sohasem juthatnak el”. Legyen elég annyi, hogy az NB csak 1935 nyarán rajtolt, egy 1938-as, a rendszervitában (2–3–5 vagy 3–2–5) tapasztalt eset pedig jellemző volt a korszakra. Az egyik felszólaló nem győzte hangsúlyozni, hogy mennyire egy a magyar futball érdekével, ám véletlenül sem fogalmazott magyarul, edző helyett trénert, kullancs helyett stoppert emlegetett visszatérően.

Aztán megint az lett a fontos, hogy kiirtsák a sportszerűtlenséget, főként az alattomosságot a pályákról. Ami rendben is volt, ám amikor 1940-ben Bartek István egyesbíró két hónapra tiltotta el, és még 10 pengő megfizetésére is ítélte a szegedi Harangozó Sándort, aki a Fradi ellen (1:4) a tudósító szerint is hétköznapi faulttal állította meg Lázár Gyulát, ám Palásti Ferenc játékvezető kiállította. Itt aztán tényleg túlzás volt az érvelése, amely szerint „ezt kívánja meg a magyar labdarúgás érdeke”.

Ha már játékvezetés, érdekes eset volt 1949-ben az Újpest–MTK meccsen (1:2), amikor a szünetben a két edző, Ember József és Bukovi Márton együtt ment be a bírói öltözőbe, és kérte Sipos Szilárdot, hogy tartsa erősebben kézben a játékot, nehogy megsérüljenek a futballisták. Megjegyzendő, hogy a kor nagyjai közül az újpestieknél Szűcs Sándor, Balogh II Sándor, Egresi Béla, Szusza Ferenc, a másik oldalon pedig Börzsei János, Lantos Mihály, Kovács Imre, Sándor „Csikar”, Palotás Péter és Hidegkuti Nándor volt a pályán, így az edzők reklamálása jogos volt, de az már a Népsport túlzása, hogy a mesterek a magyar labdarúgás érdekében léptek fel.

A forradalom után egy ideig őszinte vagy inkább őszintébb légkör uralkodott az MLSZ-ben, így Gárdonyi Henrik, az ideiglenes intézőbizottság tagja máig ható érvényességgel mondhatta: „Ne csak az egyéni érdekeket nézzük, sporttársak, van az egyetemes magyar labdarúgásnak is bizonyos érdeke! (…) A magyar labdarúgás ügye nem lehet csak hiúsági kérdés.”

Ehhez képest Bukovi Márton azért mondott le szövetségi kapitányként 1957-ben, mert semmibe vették a kéréseit, az edzők nem támogatták, a csapatok szinte folyamatosan portyáztak, az MLSZ a Bp. Honvéd – csak általa elítélt – dél-amerikai túrája miatti félelmében egyetlen utazni vágyó klubnak sem mondott nemet. Mindenesetre ez jobban szolgálta futballunk ügyét, mint Bukovi lemondása, amit a magyar futball érdekében tett – érvelése szerint.

A lóláb persze gyakran kilógott, a kieső helyen lévő Szeged intézője nem véletlenül javasolta 1958-ban, hogy az NB I létszámát emeljék föl (14 helyett 16), csak egy csapat búcsúzzon, s az NB II három csoportjának győztese kerüljön fel. Kertes Mihály a magyar futball érdeke mellett még a futballközvéleményre is hivatkozott. Az ötletből nem lett semmi, de ha megvalósul, akkor se mentek volna vele sokra a szegediek – utolsóként kiestek.

Jött egy kis keménykedés 1959-ben, amikor a Népsport határozottan leszögezte, hogy ha ne adj’ isten „a bajnokságért folyó harcban úgy adódik néha, hogy az egyetemes labdarúgás érdeke valahol ütközni talál a klub érdekével, akkor a vezető az egész magyar labdarúgás ügyét tekintse elsődlegesnek”.

Akár komolyan gondolták, akár nem, az átigazolásoknál kiderült, hogy ha nem is általában a klubérdek, de egyes csapatok (Bp. Honvéd, Újpesti Dózsa, Vasas) szempontjai mindennél fontosabbak. Így például 1964-ben, amikor a Vasas a DVSC ifjú tehetségét, Puskás Lajost kívánta megszerezni. A debreceniek nem adták, ki kellett (volna) várnia egy évet, ám aztán „A DVSC vezetősége úgy határozott, hogy nem gördít tovább akadályt a fiatal játékos távozása elé. Tekintetbe vették azt is, hogy a Vasasban megvan a lehetőség arra, hogy Puskás tovább fejlődjék, és ez a magyar labdarúgás érdeke is.” Puskás erőssége lett a Vasasnak (1964–1974, 249 meccs/132 gól), a DVSC viszont kiesett az NB I-ből – hosszú időre.

Az pedig igazán bornírt eset volt, amikor 1970-ben Dunai Lajos el akart menni az MTK-ból. A klub nem engedte el, szívesen alkudozott volna vele, a Népsport pedig ringbe szállt, és követelte: a többi klub legyen partnere az MTK-nak, ne kínáljanak Dunainak sehol se játéklehetőséget, mert „a jelen helyzetben ezt követeli meg a magyar labdarúgás érdeke”.

A sor folytatható, de ennyi elég is a lufiból. Főként, mert lassan már lózungnak sem lesz jó a „magyar labdarúgás érdeke” közhely. Nosztalgiát érzünk majd, ha előkerül. Olvasom ugyanis, hogy a FIFA munkacsoportot állított fel, hogy dolgozzanak ki tervet arra, hogy a jövőben külföldön is játszhassanak bajnokikat az egyes nemzetek csapatai. Csupán egyetlen alapelv van, a drukkereket időben kell értesíteni, hogy meg tudják szervezni az utazásukat.

Na ja, az álszentségnek nincs határa. Az ötlet pedig a globalitás jegyében is – hatalmas marhaság.

Ezért van esély arra, hogy valóra válik.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!