Népsport: a ferencvárosi jobbszélsőt örökbe fogadta a balszerencse

„Peches ember ne menjen a jégre, peches ember ne legyen egy hős! (...) Peches ember ne menjen a bálba, peches ember örüljön, hogy él, addig takarózzék, míg a lába, s ameddig a takarója ér!”

Mintha róla szólna a Szécsén–De Fries szerzőpáros népszerű dala, amelyet Vajda Károly énekelt fel gramofonlemezre a harmincas évek derekán. Bíró Dani ugyanis sohasem futott be karriert, kicsit sem, nagyot meg pláne nem, jóllehet korának egyik nagy tehetségeként indult, tizenévesen már KK-győztes és világbajnoki ezüstérmes csapat tagjának mondhatta magát. A ferencvárosiak üdvöskéje igencsak hadilábon állt a szerencsével, Fortuna a pályán és azon kívül sem fogta a kezét. Sérülés sérülés hátán, betegségek, családi tragédiák szegélyezték életútját, miközben maga is bőven tehetett róla, hogy nem szaladt a szekér.

Nem szaladt? Karrierje torzó, élete sorstragédia.

Bíró Mihály Dániel 1919. szeptember 27-én született Budapest IX. kerületében, a Dani becenév második keresztneve után ragadt rá. A Ferencvárosi TC-ben 1933 tavaszán kezdett el futballozni, végigjárta a különböző korosztályokat, 1936-ban országos ifjúsági bajnok, és még májusban bemutatkozott a zöld-fehérek amatőr alakulatában, az FTC-ben. Azon a nyáron – a szintén ifjúsági, de 1918-as születésű Gyetvai Lászlóval együtt – már az FTC keretének állandó tagja. Az évek során (1941-ig bezárólag) 37 bajnoki mérkőzésen 13-szor eredményes az amatőr csapatban. 1936 őszén a nyolc újonc közül ő az egyik a BLASZ ifjúsági válogatottjában, 1937 tavaszán amatőr válogatott. Horváth II András, Gyetvai, Bíró – már-már szuperlatívuszokban írnak a kis Fradi új hullámáról.

„Tánczos nem gyógyult fel térdsérüléséből, és így helyettese Bíró, az FTC jeles ifjúsági válogatott jobbszélsője lesz.”   Az első csapat zöldfülűjeként a Ferencváros rögtön mély vízbe dobja 1937. július 11-én, a Vienna elleni bécsi KK-mérkőzésen, amely 1:0-s hazai győzelemmel végződik, ám mivel az egy héttel korábbi budapesti meccsen (a balszélső Gyetvai akkor esik át a tűzkeresztségen) 2:1 az eredmény a Fradi javára, harmadik felvonás következik. A július 14-i Üllői úti találkozón Bíró ismét játszik, a Ferencváros pedig 2:1-re nyer, és továbbjut. Jöhet az Austria Wien Bíróval és Gyetvaival a fedélzeten, de az idegenbeli 4:1-es vereség után ismét az „öregeknek”, a Táncos, Kiss Gyula, Sárosi, Toldi, Kemény ötös fogatnak szavaz bizalmat Sándor József edző. S jól teszi, mert 6:1-es kiütéses győzelmével a Ferencváros bejut a Közép-európai Kupa őszi döntőjébe. Amelyben aztán a Lazio elleni kettős diadallal (4:2, 5:4) ér véget az 1937-es KK-menetelés.

Noha Bíró nem lépett pályára a fináléban, neki is jutott a KK-aranyérmekből, melyeket a klub vezetői a Gellért Szálló márványcsarnokában rendezett díszvacsorán nyújtottak át. Ha úgy tetszik, vérbeli KK-specialista volt. A tempofradi.hu klubtörténeti és -statisztikai portálon fellelhető adatok szerint 40-szer szerepelt a Ferencváros színeiben, s 11 gólt szerzett. Negyven fellépése a KK-győzelem mellett további három KK-döntőbe jutás kivívásához (1938, 1939, 1940) segítette hozzá – meg két bajnoki címhez (1938, 1940) és egy bajnoki ezüstéremhez (1939). Vajon mire viszi, ha nem lett volna olyan sérülékeny?!

Na igen, a sérülései, a betegségei... (Korántsem biztos, hogy teljes a lista.)

1938. május 4. –  „Bíró térde dagadt, még attól a rúgástól, amit a vasárnapi mérkőzés első percében kapott” (Sporthírlap). Június vége – a brünni pálya salakja felsértette a felső combját. Október 13. –  „Bíró Dani keddi sérüléséről különböző riasztó hírek kerültek forgalomba. Nincs nagyobb baj. 10 nap alatt rendbe jön a fiatal játékos, aki a kezén sérült meg”  (Nemzeti Sport). November 19. – újra a betegek listáján; „Gyomor- és bélsüllyedése egy vasárnapi esés következtében erősen súlyosbodott” (Sporthírlap).

1939 eleje – a december végén kezdődő görögországi portya első meccsén megsérült a bal combja, amire január végén „rásérült”, húzódást szenvedett (legközelebb február 12-én játszott). Február 13. – „A nehéz csepeli talajon Bíró Dani izomszakadást szenvedett – Ferencváros–WMFC 4:4” (a Nemzeti Sport címe). Legközelebb március 26-án lépett pályára. December eleje – kiújult a sérülése, szanatóriumban is volt; „Tojásnagyságú daganat van a jobb combjában”   (Nemzeti Sport).

1940. február 29. – a bal szemén fekete kötés; „Megfáztam a villamoson. Megfagyott az egyik szemidegem. Egy hétig nem láttam a bal szememen, csupa seb volt a szemem és az arcom”   (Nemzeti Sport). Még áprilisban is kezelték a szemét. Augusztus 2. – fáj a mandulája (Nemzeti Sport).

1941. október 12. – „Bíró Dani, a Hangya középcsatára – húzódással – szanatóriumban fekszik. Párkányi helyettesíti őt vasárnap az ARAK ellen”  (Nemzeti Sport). 1942. augusztus 24. – „Bírónak kiszedték a manduláját” (Nemzeti Sport).

Nem csoda, hogy hol játszva, hol nem játszva nem tudott egyenletes teljesítményt nyújtani. Nem csoda, hogy a Ferencváros – 1941. február 15-én, amikor lejárt a szerződése – kiadta az útját. Pedig 1938 tavaszán felnőttválogatott lett belőle, bár hivatalosan nem, mert az Anschluss miatt csak Bécs–Budapest mérkőzésre (3:5) került sor a Práter poklában (remekül futballozott, Karl Sestát többször is megforgatta), majd a vb-re is kivitte a Dietz, Schaffer szakvezetőkettős (igaz, a tornán nem a nézőket, csak a társait szórakoztatta jó beadások helyett jó bemondásaival – végig tartaléksorban volt).

Miután elhagyta az Üllői utat, egy darabig még bízott benne a közvélemény. A Képes Sport kétszer is megszólaltatta, 1941 őszének elején, majd az év legvégén. Az újságírónak is kitűnő tréner, a későbbi szövetségi kapitány, Gallowich Tibor sorai: „Csupa erő, gyorsaság és bámulatos lövőképesség jellemezte a játékát, és a Fradi-közönség hamar szívébe zárta az alig 17 éves gyereket. A »Dani« (...) futócsillag volt a magyar futball egén. Még abban az esztendőben, amikor feltűnt – 1938-ban –, bekerült a magyar válogatott csapatba. Bécsben, amikor 5:3-ra vertük az osztrákokat, a Dani gyerek volt a jobbszélső. Azután, amilyen váratlanul felviharzott a karrierje, éppen olyan gyorsan le is tűnt a színről.”

Másodszor úgy írtak róla, hogy „nagymértékben a véletlen és balszerencse áldozata”,   ő pedig ekképpen beszélt erről: „A világbajnokság után kezdődött meg a tragédiám. Igaz, hogy hibáztam. Okot adtam arra, hogy kifogást emeljenek életmódom ellen. A hadjárat azonban nagyobb méretű volt annál, mint amit megérdemeltem. Minduntalan fejemhez vágták, hogy nem élek sportszerűen, és még akkor is szidtak, ha nem csináltam semmit. Sajnos, a sérülésem is hozzájárult ahhoz, hogy nem tudtam a rágalmazókat megcáfolni.”

Míg 1939 augusztusában a párizsi Red Starral boronálták össze, a ferencvárosi évei után már csak a Postással, a Z. Danuviával vagy a vállalati ligás Hunorral – valójában a Hangya, a Salgótarjáni BTC, a Tatabánya és újfent a Hangya voltak pályafutása 1941 és 1945 közötti szakaszának állomásai. Az Ifjúság című lap 1947-ben hiába kereste már a pályán, „nem tudjuk, mi van vele” –  írta.

Sokszor kilengett, az egyik nyáron edzések látogatása helyett  „agyon­strandolta magát”, utóbb bevallotta, a Ferencvárosban „nagy pénzeket vágtam zsebre, hogy másnap már elverjem”.  Élete csakhamar romokban hevert. Édesapját 1945. január 3-án, első feleségét 1956 őszén vesztette el, előbbi légitámadás áldozata lett, utóbbit a szovjetek lőtték le, épp amikor kinézett a lakásuk ablakán.

A sikertelenséget, a tragédiákat nem tudta megemészteni – unokája, Nagy Antal megosztotta velünk: az egykori labdarúgó az alkohol, a cigaretta rabja lett, ez vitte a sírba. Bíró Dani ötvenévesen, 1970. július 21-én hunyt el a fővárosban. Halálakor nyugdíjas volt, és imádott IX. kerületében lakott.