Egy futballalkotás dicsérete – Vincze András publicisztikája

Hol volt, hol nem volt... Nos, ez nem mese: itt van, valósággá lett a Kecskeméti TE NB I-es ezüstérme, s ennek apropóján, valamint a „kis csapat, nagy eredmény” életérzés kapcsán nagyszerű szembesülni azzal, hogy volt (sőt, van!) egy klub az NB I-ben, amelyben még a jobbhátvéd is úgy játszik, mint egy jó csatár.

Nem véletlenül „jobbhátvédezek”. Ránézésre (fejpánt, laza mozgás, finom cselek) ugyanis Nagy Krisztián a focivagánya a magyar mezőnynek, ha kell, a saját tizenhatosa sarkánál bokából megcsinál egy cselt, az egyik percben még bead az alapvonal közeléből, három perccel később már ő fejeli a labdát kapura, és szintén ő az, aki képes bejátszani a pálya minden négyzetcentiméterét. Ezenfelül különösebben nem is kell turkálni az adathalmazban, hogy vajon az NB I-es mezőnyben volt-e a posztján eredményesebb játékos, aki jobb-bekkbéli minőségében szerzett hat gólt a 2022–2023-as évadban, mert nem volt...

Na szóval, ennyi bevezetés után kissé visszakalandoznék a múltba.

Időben, térben, játékstílusban és posztban ég és föld a különbség, de a KTE-jobbhátvéd teljesítését nézve az volt az érzésem, mintha a hetvenes években lennék ismét, amikor gyerekfejjel izgatottan lestem a fekete-fehér televíziókészülék vibrálásban, hogy vajon az Újpestben pályára lép-e Tóth József. A „Jokka”, akinek a megalkuvást nem ismerő futballja valamiért magával ragadott. Utólag el-elmerengve az akkori rajongás mozgatórúgóján, valószínűleg a védő rendíthetetlensége kápráztatott el, az pedig pluszban lelkesített, ha a balhátvéd gólt szerzett. Fura, ugye? Annak tükrében főleg, hogy az idő tájt csatáridolok tucatjai rúgtak labdába, de talán éppen a balhátvédposzt „mostoha” mivolta miatt volt különleges kihívás drukkolni „Jokkának”. Apám kabátujját is rendszeresen rángattam, vigyen el meccsre, edzésre, hadd beszélhessek egyszer a játékossal, s mivel akkoriban még nem volt ilyen merev és bezárkózó a világ, mint mostanság, a csapatok közönség előtt gyakoroltak vagy melegítettek a Népstadion szoborparkjában (bizony, még a válogatott is), így idővel tényleg eljött az a pillanat, amikor valamit (hogy mit, már nem emlékszem) kérdezhettem is Tóth Józseftől, a válasz viszont itt zümmög ma is a fülemben: „Na, kicsi, neked még sokat kell edzened!” Mai fejjel „olvasva” ezt az üzenetet, nyilván nem volt nagy tanács, hiszen mi a fenét mondjon egy labdarúgó a pálya korlátja mögött toporgó srácnak, aki focista szeretett volna lenni, de valahogy mégis átjött, hogy akkoriban mi volt a futball lényege, hogyan lehetett a magyar szinten legendás csapatban játszani, s hogyan juthatott el „a” balhátvéd is a világbajnokságra... Tóth József számomra a melózni és küzdeni képes védő megtestesítője volt, akit a megbízhatósága miatt a táncos lábú spílerek is bevettek a játékba, s akiről tudták, még a salakon is gatyaszakadásig csúszik be az ellenfélnek, ha úgy hozza a sors, s ő az, akit nem lehet levakarni még a leggyorsabb szélső mellől sem.

Csapatember volt.

S itt pöndörödnék vissza a jelenkorhoz, hiszen ez a régről, egészen a gyermekkori idealizmusból felébresztett „tóthjokkai” emlék vezethetett el odáig, hogy a mögöttünk hagyott bajnokság során miért volt érdemes figyelni a jobbhátvéd, Nagy Krisztián futballját. Írnám, hogy visszatért a „régi idők focija” fíling, de nem, nem feltétlenül ez a nosztalgia nyitotta ki jobban a szemem, hanem inkább az, hogy újra felfedezhettem, a focinkban tényleg lennie kell valami generációkon és évtizedeken átívelő hídnak. No de hogy ne legyen végletesen szirupos ez a szöveg: valami olyasmiről lehet szó, hogy feltűnt, a jelenkori légiósmasszában egyéniség is van a pályán, márpedig mi, magyarok a driblizőkre valamiért jobban rá is tudunk zizzenni. Persze, hogy félreértés ne legyen, még egyszer leírom: ég és föld a különbség a régi és a mai idők futballja között, itt és most ebben a néhány sornyi merengésben semmi másról nincs szó, mint arról, mit jelenthet az, ha egy jelenkori labdarúgó produkciója kölcsönöz némi kisugárzást a játéknak.

S itt be is fejezhetném, de még nem varrnám el a történet kecskeméti jobb szélről szőtt szálát, mert nem elég, hogy a KTE zongoracipelője kitette a szívét-lelkét és persze az erejét is a gyepre, hanem ráadásul öröm volt hallgatni, amikor arról beszélt, hogy honnan ez a feljutástól eredeztethető lendület a csapattól... A magyarázat szintúgy retró magyarfoci-védjegyes: az edző személyisége. A KTE esetében az, hogy az atomizált futballban is létezik még a csapatteremtő tekintély, amit (ritka kincs ebben a licencvezérelt közegben!) a hozzáértés és nem utolsósorban a pedagógiai érzék és tudás alapoz meg: ahogyan a pályán, a pályán kívül minden és mindenki a helyén volt és van.

Fontos részlet ez, annak tükrében főleg, hogy a modern (?) futballal kapcsolatban néha az az érzésem, a taktikája bonyolultabb, mint az atomfizika, az öltözőben pedig minimum megközelíthetetlen űrhajósjelöltek ülnek, akiknek nemcsak futniuk kell már a labda után, hanem aközben lehetőleg kibírni a 4G-s terhelést – de persze nincs akkora titok ebben a játékban. Lám, miközben Kecskeméten lenne lehetőség a tudományra (netán vadászpilóta-képzésre, és ezzel együtt a mindenféle testsanyargatásra a labdarúgóknak is), futballviszonylatban mégis ez az a város, ahol nem magyarázzák túl és misztifikálják az eredményes focizást. Sőt! Valamiféle szimbiózisban léteznek a futballt körülölelő világgal, s érdekes, amikor az idő sodrásában a KTE éppen NB I-es volt (s ezáltal jobban szem elé került, mint most is ugyebár), mindig az volt a messziről jött ember (például meccstudósító) érzése, hogy ezen a pályán valahogy megvan az ősi magyar futballkohézió. S hogy ez nem csak amolyan újságíróduma, arra talán rávilágít, hogy a Hivatásos Labdarúgók Szervezetének (HLSZ) van egy remek kezdeményezése: a testület több mint másfél évtizede a futballszakma képviselőit (játékosokat, edzőket, egykori válogatottakat, sőt olykor újságírókat) kéri fel arra, hogy állítsa össze a bajnoki idény legjobbjainak névsorát, hogy aztán a tagság szavazással dönthesse el, ki lesz az az évi legjobb. S hogy a szakmának – minden ellenkező híresztelés és zsigeri rosszindulat ellenére – van szeme a rangsorállításhoz, arra ékes példa, hogy a KTE-sikeredző, Szabó István neve már az NB II-es szereplés idején is ott volt a HLSZ Év szakvezetője jelöltlistáján. Az persze más kérdés, hogy másodosztályú edzőként akkor legfeljebb rivalizálhatott és nyilván nem versenyezhetett a válogatottat az Eb-szereplésig vezető szövetségi kapitánnyal, Marco Rossival, vagy mondjuk a Ferencvárost háromszor a bajnoki címig repítő,a zöld-fehéreket BL-csoportkörig navigáló Szerhij Rebrovval, de a gesztus (az NB II-ben is dolgoznak jól, sőt nagyon jól a kispadon!) előrevetítette, Kecskeméten valami különleges történik.

S eljött a pillanat, amikor a legmagasabb szinten is kiderült: Kecskeméten tudnak futballozni.

Illetve, nem is...

Van ennél mívesebb jellemzés is arra, ami történt: Kecskeméten futballt alkottak!

S ez az alkotás már akkor is megmarad, ha a KTE az Európa-konferencialigában (nemzetközi porond) nem jut el túl messzire, bár valami azt súgja, semmivel sem lesz rosszabb a helyzet, mint amikor a Kisvárda a harmadik selejtezőkörig, a norvég Molde elleni csatáig verekedte el magát (az első meccsen hazai pályán 3–0-ra győztek a norvégok, de a visszavágón a magyar csapat nyert 2–1-re), márpedig akkor is több volt a káráló gondolat és hang, mígnem a végkifejletben egy ország szurkolt azért, hogy a kicsi legyőzi a nagyot...

S épp ez az érzés, amiről szó lenne, s ez vezeti el a gondolatokat egészen messziről, az újpesti Tóth József futballjától Nagy Krisztián jobbhátvéd szerepén át Szabó Istvánig és a Kecskemét bajnoki szerepléséig.

Hol volt, hol nem volt – itt van ez a kecskeméti futballmese, és bizony jó érzés, hogy tudunk lelkesedni.

A jobbhátvéd focijáért is.
Hol volt, hol nem volt... Nos, ez nem mese: itt van, valósággá lett a Kecskeméti TE NB I-es ezüstérme, s ennek apropóján, valamint a „kis csapat, nagy eredmény” életérzés kapcsán nagyszerű szembesülni azzal, hogy volt (sőt, van!) egy klub az NB I-ben, amelyben még a jobbhátvéd is úgy játszik, mint egy jó csatár.

Nem véletlenül „jobbhátvédezek”. Ránézésre (fejpánt, laza mozgás, finom cselek) ugyanis Nagy Krisztián a focivagánya a magyar mezőnynek, ha kell, a saját tizenhatosa sarkánál bokából megcsinál egy cselt, az egyik percben még bead az alapvonal közeléből, három perccel később már ő fejeli a labdát kapura, és szintén ő az, aki képes bejátszani a pálya minden négyzetcentiméterét. Ezenfelül különösebben nem is kell turkálni az adathalmazban, hogy vajon az NB I-es mezőnyben volt-e a posztján eredményesebb játékos, aki jobb-bekkbéli minőségében szerzett hat gólt a 2022–2023-as évadban, mert nem volt...

Na szóval, ennyi bevezetés után kissé visszakalandoznék a múltba.

Időben, térben, játékstílusban és posztban ég és föld a különbség, de a KTE-jobbhátvéd teljesítését nézve az volt az érzésem, mintha a hetvenes években lennék ismét, amikor gyerekfejjel izgatottan lestem a fekete-fehér televíziókészülék vibrálásban, hogy vajon az Újpestben pályára lép-e Tóth József. A „Jokka”, akinek a megalkuvást nem ismerő futballja valamiért magával ragadott. Utólag el-elmerengve az akkori rajongás mozgatórúgóján, valószínűleg a védő rendíthetetlensége kápráztatott el, az pedig pluszban lelkesített, ha a balhátvéd gólt szerzett. Fura, ugye? Annak tükrében főleg, hogy az idő tájt csatáridolok tucatjai rúgtak labdába, de talán éppen a balhátvédposzt „mostoha” mivolta miatt volt különleges kihívás drukkolni „Jokkának”. Apám kabátujját is rendszeresen rángattam, vigyen el meccsre, edzésre, hadd beszélhessek egyszer a játékossal, s mivel akkoriban még nem volt ilyen merev és bezárkózó a világ, mint mostanság, a csapatok közönség előtt gyakoroltak vagy melegítettek a Népstadion szoborparkjában (bizony, még a válogatott is), így idővel tényleg eljött az a pillanat, amikor valamit (hogy mit, már nem emlékszem) kérdezhettem is Tóth Józseftől, a válasz viszont itt zümmög ma is a fülemben: „Na, kicsi, neked még sokat kell edzened!” Mai fejjel „olvasva” ezt az üzenetet, nyilván nem volt nagy tanács, hiszen mi a fenét mondjon egy labdarúgó a pálya korlátja mögött toporgó srácnak, aki focista szeretett volna lenni, de valahogy mégis átjött, hogy akkoriban mi volt a futball lényege, hogyan lehetett a magyar szinten legendás csapatban játszani, s hogyan juthatott el „a” balhátvéd is a világbajnokságra... Tóth József számomra a melózni és küzdeni képes védő megtestesítője volt, akit a megbízhatósága miatt a táncos lábú spílerek is bevettek a játékba, s akiről tudták, még a salakon is gatyaszakadásig csúszik be az ellenfélnek, ha úgy hozza a sors, s ő az, akit nem lehet levakarni még a leggyorsabb szélső mellől sem.

Csapatember volt.

S itt pöndörödnék vissza a jelenkorhoz, hiszen ez a régről, egészen a gyermekkori idealizmusból felébresztett „tóthjokkai” emlék vezethetett el odáig, hogy a mögöttünk hagyott bajnokság során miért volt érdemes figyelni a jobbhátvéd, Nagy Krisztián futballját. Írnám, hogy visszatért a „régi idők focija” fíling, de nem, nem feltétlenül ez a nosztalgia nyitotta ki jobban a szemem, hanem inkább az, hogy újra felfedezhettem, a focinkban tényleg lennie kell valami generációkon és évtizedeken átívelő hídnak. No de hogy ne legyen végletesen szirupos ez a szöveg: valami olyasmiről lehet szó, hogy feltűnt, a jelenkori légiósmasszában egyéniség is van a pályán, márpedig mi, magyarok a driblizőkre valamiért jobban rá is tudunk zizzenni. Persze, hogy félreértés ne legyen, még egyszer leírom: ég és föld a különbség a régi és a mai idők futballja között, itt és most ebben a néhány sornyi merengésben semmi másról nincs szó, mint arról, mit jelenthet az, ha egy jelenkori labdarúgó produkciója kölcsönöz némi kisugárzást a játéknak.

S itt be is fejezhetném, de még nem varrnám el a történet kecskeméti jobb szélről szőtt szálát, mert nem elég, hogy a KTE zongoracipelője kitette a szívét-lelkét és persze az erejét is a gyepre, hanem ráadásul öröm volt hallgatni, amikor arról beszélt, hogy honnan ez a feljutástól eredeztethető lendület a csapattól... A magyarázat szintúgy retró magyarfoci-védjegyes: az edző személyisége. A KTE esetében az, hogy az atomizált futballban is létezik még a csapatteremtő tekintély, amit (ritka kincs ebben a licencvezérelt közegben!) a hozzáértés és nem utolsósorban a pedagógiai érzék és tudás alapoz meg: ahogyan a pályán, a pályán kívül minden és mindenki a helyén volt és van.

Fontos részlet ez, annak tükrében főleg, hogy a modern (?) futballal kapcsolatban néha az az érzésem, a taktikája bonyolultabb, mint az atomfizika, az öltözőben pedig minimum megközelíthetetlen űrhajósjelöltek ülnek, akiknek nemcsak futniuk kell már a labda után, hanem aközben lehetőleg kibírni a 4G-s terhelést – de persze nincs akkora titok ebben a játékban. Lám, miközben Kecskeméten lenne lehetőség a tudományra (netán vadászpilóta-képzésre, és ezzel együtt a mindenféle testsanyargatásra a labdarúgóknak is), futballviszonylatban mégis ez az a város, ahol nem magyarázzák túl és misztifikálják az eredményes focizást. Sőt! Valamiféle szimbiózisban léteznek a futballt körülölelő világgal, s érdekes, amikor az idő sodrásában a KTE éppen NB I-es volt (s ezáltal jobban szem elé került, mint most is ugyebár), mindig az volt a messziről jött ember (például meccstudósító) érzése, hogy ezen a pályán valahogy megvan az ősi magyar futballkohézió. S hogy ez nem csak amolyan újságíróduma, arra talán rávilágít, hogy a Hivatásos Labdarúgók Szervezetének (HLSZ) van egy remek kezdeményezése: a testület több mint másfél évtizede a futballszakma képviselőit (játékosokat, edzőket, egykori válogatottakat, sőt olykor újságírókat) kéri fel arra, hogy állítsa össze a bajnoki idény legjobbjainak névsorát, hogy aztán a tagság szavazással dönthesse el, ki lesz az az évi legjobb. S hogy a szakmának – minden ellenkező híresztelés és zsigeri rosszindulat ellenére – van szeme a rangsorállításhoz, arra ékes példa, hogy a KTE-sikeredző, Szabó István neve már az NB II-es szereplés idején is ott volt a HLSZ Év szakvezetője jelöltlistáján. Az persze más kérdés, hogy másodosztályú edzőként akkor legfeljebb rivalizálhatott és nyilván nem versenyezhetett a válogatottat az Eb-szereplésig vezető szövetségi kapitánnyal, Marco Rossival, vagy mondjuk a Ferencvárost háromszor a bajnoki címig repítő,a zöld-fehéreket BL-csoportkörig navigáló Szerhij Rebrovval, de a gesztus (az NB II-ben is dolgoznak jól, sőt nagyon jól a kispadon!) előrevetítette, Kecskeméten valami különleges történik.

S eljött a pillanat, amikor a legmagasabb szinten is kiderült: Kecskeméten tudnak futballozni.

Illetve, nem is...

Van ennél mívesebb jellemzés is arra, ami történt: Kecskeméten futballt alkottak!

S ez az alkotás már akkor is megmarad, ha a KTE az Európa-konferencialigában (nemzetközi porond) nem jut el túl messzire, bár valami azt súgja, semmivel sem lesz rosszabb a helyzet, mint amikor a Kisvárda a harmadik selejtezőkörig, a norvég Molde elleni csatáig verekedte el magát (az első meccsen hazai pályán 3–0-ra győztek a norvégok, de a visszavágón a magyar csapat nyert 2–1-re), márpedig akkor is több volt a káráló gondolat és hang, mígnem a végkifejletben egy ország szurkolt azért, hogy a kicsi legyőzi a nagyot...

S épp ez az érzés, amiről szó lenne, s ez vezeti el a gondolatokat egészen messziről, az újpesti Tóth József futballjától Nagy Krisztián jobbhátvéd szerepén át Szabó Istvánig és a Kecskemét bajnoki szerepléséig.

Hol volt, hol nem volt – itt van ez a kecskeméti futballmese, és bizony jó érzés, hogy tudunk lelkesedni.

A jobbhátvéd focijáért is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!