„Elég öreg vagyok már ahhoz, hogy ezt elengedjem” – Varga István 75 éves

– Május elseje országos ünnepnap, ugyanakkor talán nem túlzás kijelenteni, Varga István életében különös jelentősége van a piros betűs hétfői napnak...
– A napokban kaptam egy levelet a Testnevelési Egyetemről, amelyben az áll, hogy ötvenéves osztálytalálkozónk lesz, aranydiplomát vehetünk át – felelte Varga István, aki 1990-ban bajnoki címet nyert az Újpesti Dózsával, és május elsején, hétfőn a hetvenötödik születésnapját ünnepli. – Az az igazság, amikor olvastam a sorokat, arra gondoltam, mennyire elment az idő, hogy mindjárt hetvenöt vagyok, és a családomon, a két nagylányomon és az unokákon kívül biztosan senkinek sem jutok majd az eszébe.

– Nem udvariasságból mondom, de jó pár évet letagadhatna.
– Köszönöm, ha így gondolja, de a helyzet az, hogy másfél éve meghalt a feleségem, és azóta azért nincs minden rendben velem.

– A futball még mindig része az életének?
– A televízióban minden meccset megnézek, és Felcsútra is járok a Puskás Akadémia mérkőzéseire – de csak oda.

– Pedig Varga István nevét majdnem mindenki elsősorban az Újpesttel köti össze, hiszen ott lett NB I-es tréner, a lila-fehérekkel nyert bajnoki címet harminchárom évvel ezelőtt. Hogy jött a gondolat, hogy ezen a pályán induljon el?
– Testnevelő tanárnak készültem, éveken át tanítottam is, de már ezerkilencszáz-hetvenháromban edzősködtem a KSI-nél, ahol többek között Bánki József, a „Dodó” is a játékosom volt. Később Várhidi Pali bácsi beszélt rá, hogy menjek Újpestre, legyek főállású edző a Dózsánál.

– Idéznénk egy mondatot: „Senkinek sem kívánom, hogy azt érezze, amit most én.” Ismerős?
– Persze! Tőlem származik, még ezerkilencszáz-kilencvenből, akkor mondtam, amikor bajnokok lettünk az Újpesttel. Nézze, az aranyéremről döntő utolsó fordulónak úgy mentünk neki, hogy már tudtam, a következő idényben nem én leszek a csapat edzője. Tisztában voltam vele, nekem nem volt olyan játékosmúltam, mint sokaknak, akiket kapcsolatba hoztak a Dózsa kispadjával, és az sem volt titok, hogy Várhidi Pali bácsit akarják a helyemre hozni. Aztán úgy alakult, hogy bajnokok lettünk, a klub elnöke, Hólya István behivatott, és azt mondta, ne törődjek azzal, mit mondanak a labdarúgó-szakosztálynál, maradjak. Nem maradtam, de nem Várhidi Pali bácsi követett a kispadon, hanem Kovács Ferenc.

– Soha nem tudta magát túltenni az Újpesti Dózsánál 1990 májusában történteken?
– Miután eljöttem Újpestről, nem sokkal később Gedővári Imre lett a klub elnöke. Siófok után már a Csepel edzője voltam, és ő minden évben hívott, hogy menjek vissza. Hozzá kell tennem, mindig akkor keresett, amikor már elígérkeztem a következő idényre Csepelen, és bár szerettem volna visszatérni, az adott szó szent volt nekem. Egyébként nem tagadom, egy ideig volt bennem harag, de elég öreg vagyok már ahhoz, hogy ezt elengedjem. Természetesen a mai napig érdekel, mi van Újpesten, de a klub már jó ideje külföldi kézben van, nincs olyan kötődés, mint volt annak idején.

– Az élvonalban az Újpesti Dózsa után ült még a Siófok, a Csepel, a Haladás és a Fehérvár kispadján, irányított korosztályos válogatottat és dolgozott az edzőképzésben is. Teljes a kép, vagy van hiányérzete?
– Éveken keresztül voltam utánpótlásedző az MLSZ-nél, Dzsudzsák Balázs korosztálya volt az első, amely annak ellenére kijutott az U17-es Európa-bajnokságra, hogy már nem tizenhat, hanem nyolc csapat alkotta csak a mezőnyt. Ha visszatekintek arra, ami velem történt, nem lehetek elégedetlen. Volt olyan felkérés, amit nem vállaltam el, azt ugyanakkor megbántam, hogy amikor a Puskás Akadémia keresett, nemet mondtam a vállszalagszakadásom miatt.

– Amikor Vácon Nagy Tibor, Nyilas Elek, Koszta János és a többi labdarúgó összejön, és egy kicsit anekdotázik, rendre szóba kerül, hogy az újpestiek az 1989–1990-es idény végén azért küldhettek volna néhány üveg pezsgőt, hiszen az Izzó segítsége nélkül az aranyérmek nem kerülhettek volna a negyedik kerületbe...
– Ez tagadhatatlan, de azért nem árt tudni, Újpesten a vezetők nem örültek túlzottan a bajnoki címnek! Amúgy akkor az MTK az utolsó előtti fordulóban hétközi meccset játszott a Péccsel, ott voltam a stadionban, és láttam, bírói segédlettel nyert egy-nullára, ugyanis a Pécsnek járt volna egy büntető. Mi a hétvégén négy-egyre győztünk Békéscsabán, majd jött az utolsó játéknap, és azt mondtam a játékosoknak: tegyenek meg mindent a Honvéd legyőzéséért, hiszen a Vác osztályozós helyen van, nem adja majd könnyen magát az MTK ellen. Az aranyérmeket már levitték Vácra, valahogy azt is elérték, hogy ott tíz perccel később kezdődött a mérkőzés, így amikor a mi meccsünknek vége lett, Knézy Jenő mellett hallgattam a rádióban a Körkapcsolást. Hogy mit éreztem abban a pillanatban, amikor a játékvezető lefújta a váci bajnokit? Nem könnyű megfogalmazni. Életem nagy pillanata volt, hiszen bajnokok lettünk, mégis üresség volt bennem, hiszen tisztában voltam vele, az volt az utolsó újpesti mérkőzésem.