Az elődök nyomában – Bobory Balázs publicisztikája

A Mol Fehérvár – leánykori vagy inkább ismertebb nevén Videoton – akkor vált a magyar labdarúgás meghatározó csapatává, amikor hazánkban a sportág teljes egésze épp hanyatlani kezdett. Az ezeréves múlttal büszkélkedő koronázóváros legnagyobb gyára megfelelő hátteret adott a futballistáknak, és mivel kiváló szakemberek dolgoztak a klub vezetőségében, utánpótlásában, az emelkedő pálya biztosítva volt. Hat évvel azután, hogy a Vidi lejátszotta története első NB I-es mérkőzését, 1974-ben már a nemzetközi porondra is kiléphetett, soraiban olyan klasszisokkal, mint Karsai László, Fejes Gábor, Kovács József, Kovács László, Tiber László, Nagy II és Nagy III János, akik egyébként mind válogatott futballisták voltak vagy lettek. A Vidinek rögtön egy neves ellenfél jutott nyitányként, bár akkor a Napoli együttesét még nem lehetett az európai élvonalba sorolni. Az olaszországi 2–0-s vereséget hazai pályán 1–1-es döntetlen követte: Wollek korán vezetést szerzett a piros-kékeknek, nem sokkal később azonban Giorgio ­Braglia egyenlített, és ezzel elszálltak a továbbjutási remények. Az akkori játékosok egyöntetűen vallják azóta is, ha nem a klub története és saját maguk első nemzetközi párharca a Napoli elleni, némi higgadtsággal, rutinnal születhetett volna meglepetés.

Elképesztő, de azóta eltelt majdnem fél évszázad...

A Fehérvár megint egy topbajnokság erős csapatával került össze, a Bundesligában kitűnően rajtoló Köln a rivális. A különbség még annyi, hogy a németországi odavágón a Vidinek sikerült egygólos előnyt szereznie, vagyis kedvező pozícióból várja a rendkívül nehéznek ígérkező hazai visszavágót.

A múltba révedni és arra hivatkozni mint a jelenre ható tényezőre, többnyire botorság, de a fehérvári szurkolóknak azért szerencséjük van, mert a nemzetközi szereplések kapcsán van mire emlékezni, és a mostaniak talán meríthetnek némi erőt az elődök nagy tetteiből. A Videoton 1984–1985-ös meneteléséről talán most lenne érdemes Michael Borisnak lejátszania azt a videomegosztókon fellelhető jó tízperces összefoglalót, amely hat párharcot ölel magába, és Májer Lajos góljával, vagyis részben hepienddel zárul. Ismertető szöveget nem is kellene mondani alá, a futballisták talán a régi Sóstói Stadiont nem ismernék fel a monstrum eredményjelzővel, a rekortán futópályával és a betonkaréjjal, de a Parc de ­Princes-t, az Old Traffordot vagy éppen a Santiago Bernabéut biztosan. És ha a videózás után még lenne bárkinek fél órája, a Vidi múzeumőrét, Szabó Józsefet is meg lehetne kérdezni, miként kell egy kupameccsen olyan patinás csapatnak, mint a belgrádi Partizan, klasszikus mesternégyest lőni.

Ám ha valaki nem szeretne ennyire a múltba révedni, elég csak egy aktív csapattárshoz fordulni az öltözőben, hiszen Stopira már a Fehérvár alapembere volt a 2012-es Európa-ligás-győzelmeknek a portugál Sporting vagy éppen a svájci Basel ellen. De ugyanő négy évvel ezelőtt a görög PAOK legyőzésekor, valamint a 2021-es BL-győztes Chelsea ellen kiharcolt iksz alkalmával is pályára lépett. Ha Szabó vagy Stopira csak néhány anekdotával, kellemes emlékkel tudja segíteni a mentális felkészülést a csütörtöki feladatra, már érdemes lenne szóra bírni őket.

Persze valószínűleg egy futballistának nem kell több lelki muníció annál, amit a kölni ­RheinEnergie Stadionban átélt és megtapasztalt az Európa-konferencialiga rájátszásának első felvonásán.

Adva volt egy gyönyörű létesítmény dugig megtöltve nézőkkel, egy remek ellenfél, amely a harmadik forduló előtt negyedik helyen állt a német élvonal tabelláján, továbbá hibátlan „futballidő”. A legnagyobb erőt talán abból lehet mégis meríteni, hogy bár korán vezetést szereztek a kölniek, a Vidi nem rogyott meg, túlélte a nehéz perceket, és képes volt úgy változtatni, hogy azzal a játék képén – legalábbis egy darabig – és az eredményen is változtasson. Ezekben a pillanatokban hihették el a piros-kékek, hogy az ellenfél sem az űrből jött, ott is hús-vér emberek játszanak, akik hibáznak, rontanak, egyáltalán nem tökéletesek.

Ha lehet némi hiányérzet a csütörtöki, 2–1-es kölni győzelem után, az az, hogy a fehérváriak minden bizonnyal egy kicsit megijedtek a nagy bravúr lehetőségétől a vezetés megszerzése után, és a fordulás után bár hősiesen és elképesztő alázattal, de ezzel együtt kapkodva futballoztak.

Az látszott a németországi második félidőben, hogy az emberhátrányban is domináló, a labdát jóval többet birtokló és támadó Köln ellen akkor lehet esély a visszavágón, ha a „majré” az öltözőben marad, és a pályán mindenki a lehető legnagyobb magabiztossággal, az első ­meccshez hasonló fegyelmezettséggel és koncentrációval hajtja végig a kilencven, esetleg százhúsz percet.

Mert a realitás talaján maradva még a mostani állásból kiindulva sem lehetne számonkérni a kiesést a fehérváriakon, ha bátor, harcias, kemény csatában buknak el. A négy és a tíz évvel ezelőtti, de legfőképpen a nyolcvanas évek Vidije esetében mondhatnánk, hogy innen valahogy már be kell húzni, de Michael Boris csapata még mindig alakulóban van, és elképesztően kétarcú: a hazai bajnokságban például a Honvéd elleni parádés futballt a Ferencváros elleni harmatos produkció követte, hogy aztán Kölnben megint nagyot domborítson a társaság. Ha ez a hullámzás elmarad, akkor lehet a Fehérvárt ismét olyan csapatként emlegetni, amely jelenleg a magyar bajnoki ezüstérem első számú esélyese, és később talán a Ferencváros nyomába eredhet erősségét, szervezettségét tekintve.

Hosszú idő után a szakmai döntések végre olyan ember kezében összpontosulnak, aki a Videotonban lett futballista, csapatkapitány. Sallói Istvánnak biztosan a szívügye kell hogy legyen a Vidi hosszú távú jövője is, de most senkinek sem kell messzebb gondolni, mint a csütörtöki összecsapás, s ha azt sikeresen vívják meg a fehérváriak, erős alapot teremthetnek a konferencialigás csoportkörre. Az anyagi haszonról is érdemes beszélni, de a nemzetközi szereplés presztízse mindenféle szakmai tervnek, előirányzatnak óriási lendületet adhatna.

Székesfehérváron most óriási csata zajlik a csütörtöki belépőjegyekért. Egyrészt a klub minden elképzelhető intézkedést meghoz azért, hogy a rafinált német szurkolók ne tudjanak a szabályokban előírt mennyiség felett pluszjegyekhez jutni, másrészt Székesfehérváron az elmúlt évek kudarcai után felcsillant a felemelkedés lehetősége, amiben a drukkerek is segíteni akarnak, és a részesei szeretnének lenni.

Az első meccsen Kölnben látszott, hogy lehetetlenek nincsenek, és van esély a második csodára is. Ha sikerülne továbbjutni, talán nem is olyan sokára egy következő garnitúrának már Szabó József és Stopira mellett mások is mesélhetnének, mondjuk Dárdai Palkó, aki megint kipókhálózhatná a kölni kapu felső sarkát...

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!