Sallói István: A gólöröm boldogságát semmi sem adja vissza

BABJÁK BENCEBABJÁK BENCE
Vágólapra másolva!
2022.07.29. 10:14
null
Ha nincs a futball, talán ügyvédként dolgozna (Fotók: Tumbász Hédi)
Édesapja példaként szolgált az ifjú Sallói Istvánnak, ám a „közös munka” hamar botrányba fulladt. A Mol Fehérvár jelenlegi sportigazgatója játékosként Izraelben teljesedett ki, ahol a helyi kedvencbe is beleszállt, és héberül is megtanult – némileg furcsálja is, hogy a Vidi légiósai nem éreznek késztetést a magyar nyelv elsajátítására. Az edzősködés viszont a vándorélet miatt sosem vonzotta, és bár fia az Egyesült Államokban futballozik, a családi filmnézés így sem maradhat el.

– Igazi futballdinasztiából származik, édesapja, idősebb Sallói István a Tatabánya színeiben játszott az NB I-ben, fia, Dániel pedig az MLS-ben szereplő Sporting Kansas City játékosa. Önt az apja terelte a labdarúgás felé?
– Apukám példaként szolgált, hiszen aktív játékos volt, de a nagyapám is nagyon lelkesen támogatta a labdarúgást. Ő is ebben a közegben élt, Balassagyarmaton játszott, később játékvezető lett. Minden meccsemen ott volt, még a külföldi túráinkra is elkísért minket. Édesapám nem helyezett rám nyomást, inkább csak hagyta, hogy focizzak. Mondjuk egyszer megfűztem, hogy a sulicsapatban legyen az edzőnk, ám ez a kísérlet botrányba fulladt.

– Mi történt?
– Az egyik meccsen leszúrt a szünetben, én visszaszóltam, mire ő el akarta kapni a grabancomat. Elfutottam, rohant utánam, a többiek pedig csak azt látták, hogy az edző kergeti a cikkcakkban futó játékost. Nem sokkal később egy meccsen mindkettőnket kiállítottak. Valamiért visszaszóltam a játékvezetőnek, akinek ez érthetően nem tetszett, és lezavart a pályáról. Apu a védelmemre kelt, ezért őt is kiállították. Édesanyám nagyon büszke volt ránk…

– Ön mennyire erőltette a futballt a fiánál?
– Danitól és a lányomtól is csak annyit kértem, ha belefognak valamibe, száz százalékot adjanak bele. Nem számított, hogy futballista, zenész vagy tanár akar lenni a gyerek, mindenben támogattuk volna őket, csak annyit kértünk, hogy adjanak bele mindent. Egy időben voltak emiatt vitáim Danival, amikor még fiatalabb volt. Én több meccsnézést vártam tőle, mire ő azt felelte, hogy én napi tizenöt meccset nézek meg, ő csak kettőt, ám ez nem jelenti azt, hogy nem foglalkozik eleget a futballal. Miután profi labdarúgó lett, rendszeresen küldtem neki videókat, amelyekkel fejleszthette magát, de előfordult, hogy besokallt, és kérte, hogy hagyjam élni kicsit. Ma már hasznosnak találja ezeket a felvételeket, sőt, már ő is küldözget érdekes jeleneteket.

– Dani utánpótlásmeccsein a harsányabb vagy a csendesebb szülők közé tartozott?
– Általában a többi szülőtől távol néztem a meccset, csak Dani játéka érdekelt. Nem foglalkoztatott a mérkőzés, az eredmény, a többi srác teljesítménye, emiatt nehezen viseltem a futballhoz legfeljebb amatőr szinten kötődő szülők meglátásait. Senkivel sem akartam belemenni a vitába, úgysem lehetett volna meggyőzni az illetőt. Egyszer, amikor Dani az UTE-ban focizott, érkezett öt új játékos, a szülők lázadoztak amiatt, hogy a korábban rendszeresen játéklehetőséget kapó gyerekeik kiszorultak a csapatból. Ez a tizenkét éveseknél történt, elég nagy balhé lett belőle, akkor egyszer felszólaltam. Azt mondtam, hogy tapasztalatom szerint ebből a csapatból az U19-re nagyjából egy-két gyerek marad, úgyhogy nem érdemes beleállni ebbe a vitába – és valóban, hét évvel később már csak Dani maradt a profi futballban.

– Ami az ön karrierjét illeti, mondhatjuk, hogy Izraelben teljesedett ki igazán?
– Abszolút. Huszonnyolc esztendősen igazoltam külföldre, addigra alakult ki a stílusom, akkora találtam meg önmagamat. Ráadásul olyan közegbe kerültem, amely felerősítette az önbizalmamat. Az izraeliek hozzáállása teljesen más volt. Magyarországon az ego egyet jelentett a nagyképűséggel, míg Izraelben elvárták, hogy a játékos határozott legyen és kiálljon saját magáért. Emlékszem, akkoriban a Beitar Jeruzsálemben Eli Ohana volt a csapatkapitány, az izraeliek szemében olyan volt, mint a katalánoknak Lionel Messi. Az egymás közötti lábtenisznél egy gumiszalag volt kifeszítve, elég nehéz volt megítélni, hogy alatta vagy fölötte ment-e át a labda. Eli állandóan csalt, ám nem hagytam magam. Óriási vita pattant ki, ment az adok-kapok, az öltözőben már mindenki minket nézett, mert Elivel korábban senki sem állt le így veszekedni. Elkezdett osztani, mire visszakérdeztem: Ki vagy te itt? Abban a pillanatban megfagyott a levegő, majd Eli azt felelte: Az vagyok, aki eldönti, hogy te maradsz-e vagy sem. Hát így kezdődött a kapcsolatunk, később aztán vállvetve vittük a csapatot a bajnoki címig.

– Mi volt a legfurcsább az izraeli kultúrában?
– Gyerekkoromban sokszor néztem Chrudinák Alajos műsorát, amelyben a Közel-Keletet mutatta be. Elhatároztam, hogy egyszer beleásom magam az ottani történelembe és kultúrába, az élet aztán úgy hozta, hogy test­közelből tanulmányozhattam. Az első alkalommal kaptam egy könyvet, amelyben leírták az ortodox zsidók rutinját: milyen lábbal lépnek le az ágyról, hány pohárral fogyaszthatnak az ünnepeken, és minden egyebet. Végigolvastam a könyvet, majd amikor meghívtak a sábátestére, jeleztem, hogy egy pohárral kevesebb van az asztalon. Kérdezték, honnan veszem ezt, mire elmondtam, hogy melyik könyvben olvastam. Erre csak annyit feleltek: túl sokat olvasol, csak élvezd az estét!

– Megtanult héberül?
– Miután aláírtam a szerződésemet, fontosnak tartottam, hogy fejlesszem az angolomat, de négy év után egy tévés interjúban az egyik riporter megjegyezte, most már elég ciki nem héberül válaszolni a kérdésekre. Ezek után elég sok energiát fektettem a tanulásba, „konyhanyelven” tudtam is héberül nyilatkozni, amit a mai napig nem felejtettem el, és utólag nagyon örülök, hogy elsajátítottam ezt a nyelvet is.

– A Mol Fehérvárnál elvárná a légiósoktól hogy tanuljanak meg magyarul?
– Az előző idényben Dárdai Pali megnézte néhány edzésünket, neki meglepő volt, hogy minden angolul zajlott. Kérdezte, miért nem követeljük meg a játékosoktól, hogy magyarul beszéljenek, ami bizonyos szempontból érthető volt, csakhogy a klubnál az elmúlt évek tapasztalatai alapján többnyire külföldi edző irányít, arra pedig kicsi az esély, hogy ő megtanuljon magyarul. Emiatt a kommunikáció angolul zajlik, vagyis nem nyernénk sokat, ha a játékos beleásná magát a magyar nyelvbe. Másfelől ettől még egyfajta belső igény lehetne a labdarúgók részéről, hogy elsajátítsák az adott ország nyelvét. Furcsa, hogy akad olyan játékos, aki már hosszú évek óta nálunk szerepel, de még alapszinten sem beszél magyarul. Ugyanakkor nem szabad általánosítani, a délszláv játékosok például többnyire hamar megtanulnak magyarul.

– Pályafutása végén egyértelmű volt, hogy sportvezető lesz és nem edző?
– Az egyik izraeli vacsorán hármasban üldögéltünk Hamar Istvánnal és Pisont Istvánnal, amikor odalépett az elnök, és a futball utáni terveinkről érdeklődött. Amikor megkérdezte, szeretnék-e edző lenni, a következőt feleltem: Elnök úr, úgy tartják, hogy aki szenzációs játékos volt, igazi géniusz, aki a csúcsok csúcsát ostromolta – és itt még bedobtam néhány jelzőt –, abból nem lesz jó edző, úgyhogy nem tervezek ezen a pályán elhelyezkedni. A másik két Pista már dőlt a nevetéstől, hiszen nálunk nem szokás magunkat magasztalni, mint náluk, de az elnöknek nem esett le a poén. Néhány perc múlva visszajött és azt mondta: nem értem, attól még, hogy ilyen nagy játékos vagy, lehetsz jó edző. Na, akkor hangos hahotázásban törtünk ki. A viccet félretéve, amikor hazaköltöztünk, a gyerekek öt-hat évesek voltak, az edzősors pedig vándoréletet jelent. Ezt el akartuk kerülni, ez is közrejátszott abban, hogy a sportvezetői szerepkör jobban vonzott. Emellett szerettem volna a legendás Brávácz Ottó nyomdokaiba lépni, aki a rendszerváltás utáni években menedzselte a Videotont, és példaképnek tekintettem.

– Milyen volt a kétezres évek első évtizedét jellemző pénz nélküli korszak?
– Akkoriban nagyon nehéz anyagi helyzetben volt a magyar labdarúgás, a tulajdonosok jöttek-mentek, egyik klubnál sem lehetett sokáig dolgozni, úgyhogy mégis utolért a vándorélet. Teljesen más világ volt, a szakma másodlagos volt. Az egész hónapban azért küzdöttünk, hogy fizetést adjunk a játékosoknak hó végén, miközben állandó csúszásban voltunk. Akkor az ügyvezető egy személyben volt sportigazgató és játékosmegfigyelő, a szakvezetőnek pedig jó esetben volt egy pályaedzője és egy kapusedzője.

– Mi lett volna önből, ha nincs a futball?
– Talán ügyvéd. Igaz, a jogi vonalra csak akkor éreztem rá, amikor elkezdtem sportvezetőként dolgozni. Amikor a szövetséggel vagy egy másik klubbal jogi vitába keveredtünk, megtetszett ez a világ, a szavakkal való játék, érvek, ellenérvek ütköztetése, úgyhogy el tudnám képzelni magam ezen a pályán.

– Amikor épp nem a futballon jár az esze, mi kapcsolja ki leginkább?
– Említhetném az utazást, de sport­igazgatóként szinte sosem mehetek szabadságra, mert év közben a csapat mellett a helyem, majd kezdődik az átigazolási időszak. Ezért maradnak a filmek. Szeretem a valós eseményen alapuló, adott esetben sport témájú, inspiráló filmeket. Amikor látni, honnan hova lehet eljutni... A filmnézés mindig családi program, még most is, hogy a gyerekek már külön élnek. Általában bevárjuk egymást, más helyen, de egy időben kezdjük el nézni a filmet, hogy megbeszélhessük a látottakat.

– Szívesen lenne színész?
– Amikor kritizálok egy filmet, a feleségem gyakran megjegyzi, hogy ezek szerint már a filmrendezéshez is értek... Nem tudom, mennyire állnám meg a helyem a film világában, de ha nincs a futball, zenész szívesen lettem volna. A fiataloknak azt szoktam mondani viccesen, hogy rocksztárok vagy futballsztárok legyenek. Kevés felemelőbb érzés létezik annál, mint kifutni több tízezer néző elé, és a fontos meccsen gólt szerezni. A gólöröm eufóriáját semmi sem adhatja vissza, éppen azért, mert kalkulálhatatlan, és nem tudjuk, mikor történik meg. Dani gyakran mondja, azért szeretem nézni a meccseit, mert rajta keresztül némileg újraélhetem a fiatalságomat – van is benne igazság, a góljait én is megélem belülről, csak már a lelátón vagy a tévé előtt.


SZÓ-tár
Önfejlesztés: Amikor Izraelben játszottam, még videókazettára vettem fel a meccseket. Előre-hátra tekertem a szalagot, mire megtaláltam azt a jelenetet, ami fontos volt. Egy jelenettel órákat is el lehetett bíbelődni, figyelni például, hogy az ellenfél kapusa hogyan reagál bizonyos helyzetekben – ez ma, a fejlett elemző szoftvereknek köszönhetően egy-két gomb­nyomás.
Tanulás: Édesanyám ötlete volt, hogy menjek számítástechnikai műszerésznek, úgyhogy papíron ez a szakmám. Mondjuk abban az időben a számítógép úgy nézett ki, mint egy óriási nappali. A suliban egy évben egyszer megmutatták, hogy léteznek már ilyen gépek, úgyhogy nem lettem penge ezen a területen.
Forrasztás: A nyári gyakorlatok alatt egy hónapig dolgoztam a Videotonban, a gyártósornál voltunk, és versenyt csináltunk abból, ki tud a leggyorsabban forrasztani. Jó tapasztalat volt, emellett a programozás is érdekelt, de akkor ez még nagyon gyerekcipőben járt, és amikor beindult a futballkarri­erem, elengedtem ezt a vonalat.
Katonaság: Győrben töltöttem a szolgálatot, nagy nehezen kijártam magamnak, hogy otthon aludhassak, de a hajnali fél hatkor kezdődő reggeli tornára már be kellett érnem. A délelőtti edzés után ebédre vissza kellett mennem, ezt követően az ügyeletes tisztnél le kellett jelentkeznem, és így tovább. Ha belegondolok, hogy ma milyen lehetőséget biztosítunk a játékosoknak a pihenésre, és mi volt a mi időnkben...
Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik