A nóta vége – Csinta Samu publicisztikája

Elképzelhető, hogy máris okafogyott az ügy, hiszen ha a Ferencváros nem garantál legalább havi 60 ezer eurós fizetést, Florin Tanase nem teszi át a székhelyét Bukarestből a magyar fővárosba. Ez ugyan csak a FCSB tulajdonosának a magyar fél által egyelőre meg nem erősített variánsa, és mint ilyet, ajánlatos erős fenntartásokkal kezelni, de azért markánsan jelzi azt a merkantilista szemléletet, amely Gigi Becali futballbirodalmát jellemzi. Az állandó televíziós közlési kényszerben, napi nyilatkozatokkal élő klubvezér azzal traktálta az egyik csatorna nézőit, hogy nagy kedvence, a hárommillió euró alatt elmozdíthatatlannak hirdetett csatár csakis akkor hajlandó fontolóra venni a magyar bajnok érdeklődését, ha ezáltal legalább megduplázhatja jelenlegi pénzét. A Transfermarkt által 5.5 millió euróra taksált román gólkirály kétmillió eurós kivásárlási árában – a forrás ugyancsak a „Becali-news” – állítólag már kiegyeztek a felek, a harmadik milliót a játékos reménybeli eladásából várhatja a tulajdonos. Feltéve, ha Tanase elfogadja a zöld-fehérek bérajánlatát.

Azzal együtt, hogy sem futballszakmailag, sem üzleti szempontból nem tekintem magamat szakértőnek hasonló ügyekben, megkockáztatom: lehet, hogy nem kellene erőltetni ezt az ügyletet. Imponáló, hogy a 28. évéhez közelítő futballista az idén 20, tavaly 24 góllal lett a bajnokság legeredményesebbje, hogy 12-szeres válogatott, de az esetek túlnyomó többségében csak csereként jutott szóhoz, s a nemzeti színekben mindössze egy gólig jutott. Egy FTC-hez mérhető klub azonban aligha szorítkozhat – bizonyára nem is szorítkozik – ezekre a mutatókra, a futballminőségen túl a kenyéradó gazda érdekeinek képviselete, az öltöző egységét erősítő emberi tartás, illetőleg további hasonló, számokban meg nem fogalmazható erény léte vagy nemléte sem lehet mellékes. Egyszóval: milyen szellemű ember lép be abba az öltözőbe.

Ebben az összefüggésben talán nem mellékes, hogy a kiszemelt hogyan viszonyul leendő állomáshelyéhez, az országhoz, ahová egy időre költözhet. Márpedig ebben a tekintetben Tanase múltja meglehetősen terhelt. A semmit sem felejtő, legfeljebb tendenciózusnak mondható módon elsüllyesztő közösségi oldalak még őrzik annak a nyomát, amint a FCSB csapatkapitánya a Román Kupa 2020-as döntőjét követően a trófeával a kezében a szurkolói kórussal együtt skandál Magyarországot gyalázó trágár rigmusokat. A lelátói folklórt ugyan többnyire nem a futballisták alkotják és terjesztik, de ami megengedett a tribünön – illetve ott sincs megengedve, már Romániában is le-leállítják a mérkőzéseket az idegengyűlölő, rasszista megnyilvánulások nyomán –, egészen más dimenzióba kerül, ha egy példaképként aposztrofált futballista is nyilvánosan csatlakozik hozzá.

Ha Tanase azonosul a drukkerekkel, az régen rossz. A dél-romániai születésű játékosnak a Kárpát-medencei helyzetet tekintve aligha lehet történelmi alapokon nyugvó kiegyensúlyozott meggyőződése, gondoskodott róla az oktatás és a társadalom, nem kis mértékben a politikai közbeszéd. A képzetlenséggel és tudatlansággal párosuló meggyőződés pedig roppant veszélyes elegy. Ha sima emberi butaságból fakadóan visszhangozza a becsmérlő mondatokat, akkor sem sokkal jobb a helyzet, hiszen milyen vezéregyéniség lehet abból a pályán, aki üres fazékként rezonál a tömegekre. De az sem meggyőző érv, ha valaki a szurkolóinak kívánva megfelelni gyalázza velük együtt az egyik szomszédos országot, illetve annak Romániában élő nemzettársait. Csak hogy senki se tévelyegjen a sötétben: az inkriminált rigmusokat a Sepsi OSK elleni kupagyőzelem utáni éjszakában kiáltották a nagyvilágba a FCSB-tábor frusztráltjai. A csapat edzőtáborában zajló kis partit az éppen tomboló koronavírus-járvány sem tudta elfojtani, az eset szélsőségességét pedig a román lapok egyike-másika is kiemelte.

Amúgy roppant beszédes a román futballisták Magyarországra szerződésének kommunikációs hátországa. Míg az európai topbajnokságokba tartókkal – ez alig fordul elő... –, az ennél jóval nagyobb tömeget képviselő törökországi idegenlégiósokkal, de mondhatni, bárhová máshová elszegődőkről a büszkeség hangján foglalkozik a média, a Magyarországra szerződők kapcsán szinte kivétel nélkül felbukkannak furcsa felhangok. Az erdélyi sportcélú infrastrukturális fejlesztések, a magyar állam által létrehozott és finanszírozott intézményrendszerek hiába vállalják fel az esetenként épp a román fél által elmulasztott feladatok teljesítését, a végkövetkeztetés többnyire az, hogy Magyarország folytatja a román futballisták vadászatát. Ugyanakkor az elmúlt harminc esztendőben jóval meghaladta a százat azon román, illetve romániai játékosok száma, akik a magyar futball különböző szintjein mutatták meg magukat. Volt, aki közönségkedvenccé vált, akadt, akinek emlékétől ma is elborzadnak a helyiek, miközben ez a több irányba ható folyamat természetesen nem nemzetiségfüggő. És van közöttük olyan is, aki magyar klubcsapatban állt talpra, forrta ki magát, került haza meghatározó együttesekbe vagy éppen a válogatottakért felelősök fókuszába.

A hőskoron jóval túl, a tájékozódási lehetőségek elképesztő bővülésével nyilván ma már nem szóbeszéd alapján szerződtetnek játékost. Közben a román futball presztízse is jócskán megkopott, így korántsem elegendő ajánlólevél, ha valaki korábban pályára lépett a román bajnokság felsőbb osztályaiban. Mára már az is legfeljebb nyomaiban észlelhető, hogy a szomszédból érkezők jobban harapnak a hazaiaknál. Az életszínvonal lassú, de kétségbevonhatatlan emelkedése, az átlagos futballistabérek kiegyenlítődése oda vezetett, hogy Magyarország elsősorban a fényévekkel jobb infrastruktúrájával és klubszervezettségével csábít, valamint azzal a perspektívával, hogy ténylegesen és átvitt értelemben is közelebb esik a nyugati futball keresőfényéhez. Mindezt el is mondja a magyar labdarúgásban szereplő román munkavállalók zöme, mi több, ezek a nézetek néha meg is jelennek a romániai viszonyokat kritizáló, „bezzeg” alapállású írásokban, nyilatkozatokban.

Florin Tanase esete más. Bár Alexandru Baluta vagy Claudiu Bumba is csapata húzóemberévé nőtte ki magát, a román gólkirálynak minden bizonnyal legalábbis megosztott főszerepet szánnak a Fradiban, ha már eszükbe jutott a támadó középpályás. Egy ma is havi 30 ezer eurót kereső – mert megérdemlem, hangoztatja –, a jövedelmét eleve megduplázni akaró futballista eddig egy meglehetősen követhetetlen nézeteket valló, más országok, társadalmi berendezkedések tapasztalatainak híján sok esetben elszabadult hajóágyúként cselekvő, nem is feltétlenül látens módon idegengyűlölő klubtulajdonos közegében futballozott. Eddigi megnyilvánulásai alapján amolyan primadonnajelölt, akinek nem megkérdőjelezhetők a kvalitásai, elképesztő módon érzi a kaput. Nagy kérdés, hogy egy 28. születésnapjára készülő labdarúgó milyen mértékben képes szembenézni új kihívásokkal. Mi tagadás, szép edzői feladat lehet egy ilyen embert újragyúrni.

Csak azt a nótázást tudnánk felejteni... Illetve dehogyis, épp ellenkezőleg, nem szabad feledni. Mert ha azt az estét Tanasénak sikerül majd a pályán nyújtott teljesítményével feledtetnie a B-közép előtt, akkor a Ferencvárosra is rászakadhat egy kisebb lottóötös. Feltéve persze, ha egyáltalán – amikor pontot teszek ezen írás végére, még minden bizonytalan – lesz folytatása a nyár egyik forrónak induló futballtörténetének.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!