Hófehérke futballozhatna – Vincze András publicisztikája

A legkülönlegesebb nézőtéri bókot a magyar futball igencsak színes, zajos történetében Dzurják József kapta a Ferencváros–Csepel bajnokin (1990 áprilisa), amelyen a zöld-fehérek 5–1-re nyertek meg a sártengerré dagadt Üllői úti pályán és Csöpi két góllal vette ki a részét a sikerből. No, de mielőtt a történetbe mélyebben is beleásnék: azon a meccsen Szeibert György szintén duplázott (a krónika szerint a szabadrúgások, kapáslövések korábbi ásza a meccs előtt egy üveg pezsgőben fogadott az edzővel, Rákosi Gyulával, hogy négy gólnál többet lőnek majd), Fonnyadt Zsolt is betalált, míg a csepeliek szépítő gólját a csapat kapusa (!), Szieben László (későbbi ligaelnök) szerezte tizenegyesből.

Ezek után, akkor essék több szó Csöpi szerepéről, szerepléséről és a vele kapcsolatos szeretetfaktorról: a hórihorgas csatár még a dagonyában is képes volt úgy cselezni, elmozogni, felugrani a védők között és mellett, és mindemellett szerezni két gólt, hogy szinte patyolattiszta maradt a fehér Fradi-szerelése. Hogy is mondjam... Akkoriban még nem ez a mai, agyonszabályozott szalonszurkolás volt divatban, így aztán a meccsek után sem a finomkodó színházi tapsolás ment – durrogtattak, beszólogattak, üvöltöttek, és ezen a meccsen is volt valaki, aki a morajló ünneplést is túlordítva, túlcsorduló rajongással süvöltötte az akkori gólkirályjelöltnek: „Csöpikém, Csöpikén, hááát te… Te pont olyan vagy, mint a Hófehérke!”. Nevetett a lelátó, hiszen a bekiabálás alapján tehát az rendben volt, hogy a Fradi-csatár két gólt szerzett (amúgy az elsőt lőtte, a másodikat fejelte), de a lelkes szurkoló szerint a mesei hősszerep még erőteljesebb lehetett volna tehát, ha a Csöpi azért picit jobban összesározza magát…

Még szerencse, hogy annak idején nem a mosodai számla alapján döntöttek a meccsek legjobbjairól: a kétgólos fradista az akkor Népsport címmel megjelenő lapunktól 8-as osztályzatot kapott, bekerült a forduló válogatottjába, s onnantól kezdve magabiztosabban vezette a góllövőlistát, s lett végül az NB I gólkirálya tizennyolc találattal.

S akkor itt lefékezném a sztorizgatásnak ezt a fejezetét. A történet kedvéért jobban is elmerültem Dzurják Csöpi magyar futballal kapcsolatos pályaívébe, és az adatbogarászás közben feltűnt, hogy a magyar foci 1901 óta írt történetében alig fedezhető fel olyan játékos, aki külföldről érkezve hódította volna el az NB I-es gólkirályi trónt. Márpedig ez a hazai kontra zsoldosfutballista státusz a kedvenc témám, ugyanis (látva labdarúgásunk egyre erősödő hátterét) azt várnám el az ide szerződő profiktól, úgy istenigazából mutassák már meg, miben jobbak, mint a mi gyerekeink.

Ehhez képest… A dzurjáki gólkirálykodástól számolt utóbbi harminc esztendő leforgása alatt mindössze öt olyan, igazán eredményes, egyszersmind karizmatikusnak mondható légiós koptatta a honi pályák gyepét, aki a találatok számában megelőzte a mezőnyt. Az 1995–1996-os bajnoki évadban a Stadler FC-t és Ferencvárost erősítő ukrán Ihor Nicsenko, 2004–2005-ben a Pápán légióskodó, Szlovákiából érkezett Tomás Medved, 2010–2011-ben a Videotonban szereplő brazil André Alvés, 2011 és 2013 között a DVSC-ben játszó francia Adamo Coulibaly kétszer egymás utáni bajnoki idényben, majd 2017 és 2019 között a Honvédban és a Ferencvárosban villogó olasz Davide Lanzafame – szintén két évadban – volt annyira ügyes és jó a kapu előtt, hogy magyar csatárokat utasított maga mögé az NB I-es gólversenyben. Hatodikként említhetném még Nikolics Nemanját, aki Szerbiából érkezett, de ő felvette a magyar állampolgárságot, a válogatott szerelésében is bizonyított már, ettől még persze tény, szerb földről érkezve volt háromszor is gólkirály az NB I-ben (2009–2010: Kaposvár és Videoton; 2013–2014 és 2014–2015: Videoton).

No mármost: ennél (vagyis az idényeként szerzett gólok számánál) erősebb bizonyítvány nem is kell az ügyben, hogy miért lenne szükség magyar tehetségekre a profi futballunknak – lám, hiába zúdítanak ránk megannyi „aranylábút” a menedzserek, egyikük sem képes immár évek, sőt évtizedek óta igazán emlékezeteset alkotni, „csak” annyit, mint a Csöpi, aki meccsről meccsre szó szerint patyolattiszta egyszerűséggel küldte a labdát a hálóba…

S ha már a gólok és gólszerzők…

Most megy az okoskodás és háborgás, hogy mifenének kell az MLSZ-nek ösztönzést adni azért, hogy újra a magyar gyerekek kerüljenek rivaldába az élvonalbeli bajnokikon, de a felvetésre a választ talán éppen ez a futballtörténeti gólstatisztika adja meg, mármint, hogy a helyzetkihasználást tekintve milyen képességű zsoldosok érkeztek az elmúlt évtizedekben Magyarországra... Igaza van tehát Csányi Sándor MLSZ-elnöknek abban, hogy hihetetlenül nagy a klubvezetők felelőssége az utóbbi évtizedek játékosamortizációja kapcsán (mutassanak egyetlen olyan légióst, aki azon túl, hogy jobban el lehetett adni, mint ahogyan vették, extra gólerős produkcióval rukkolt volna ki...), nem beszélve arról, hogy ráadásul a külföldről szerződtetett edzők nagy többsége sem lendített nagyot a támadások szekerén. Ha ismét Csöpi gólkirályságának dátumát, azaz a magyarfoci-rendszerváltozást is jelképező kilencvenes évek elejét tekintjük vízválasztónak, akkor még elkeserítőbb a (csatár)kép. Jellemzően 1990-től jelentek meg légiós játékosok az NB I-ben, s jöttek utánuk egyre sűrűbb váltásban a messziről jött szakemberek, igen ám, de az elmúlt harminc esztendő leforgása alatt csupán a finn Martti Kuusela, a szerb Dimitrije Davidovics (Honvéd), Szlavko Petrovics (ZTE) és Dragoljub Bekvalac (ETO), a portugál José Gomes (Videoton), a spanyol Joan Carrillo (Videoton), a német Thomas Doll (Ferencváros), az olasz Marco Rossi és a holland Eric Van der Meer (Bp. Honvéd) mondhatja csak el, hogy az általa edzett élvonalbeli csapatból került ki a profi mezőny legeredményesebb labdarúgója. Ezzel szemben viszont harsogóan nagy a magyar szakemberek eredményes támadófutballt favorizáló fölénye: Bozsik Péter, Bognár György, Csank János, Csertői Aurél, Dajka László, Egervári Sándor, Garami József, Hartyáni Gábor, Horváth Ferenc, Klement István, Kondás Elemér, Madár Gábor, Mezey György, Márton Gábor, Mészöly Géza, Novák Dezső, Pajkos János, Pintér Attila, Sándor István, Szentes Lázár, Tóth Bálint, Varga István és Prukner László keze és munkája ugyanis bőven benne volt abban, hogy 1990-től a gólkirályi címekben is kiteljesedhetett a sokat emlegetett magyaros csatárvirtus. S most lehet legyintgetni, de éppen azt látni a nevek, számok és a edzők/gólkirályok arányában, hogy semmivel sem vált hatékonyabbá a labdarúgásunk azáltal, hogy más futballkultúrában pallérozódott játékosokkal és szakemberekkel árasztották el a sportágat, sőt sajnos inkább az a tapasztalat, hogy a módszer sokkal inkább gyengítette, semmint erősítette az utánpótlás-nevelést, és értelemszerűen elsorvasztotta a hazai menedzselést fókuszba helyező szakmaiságot.

Nekem nem véletlenül tetszik az, amit a paksi vezetőedző, Bognár György mondogat előszeretettel, hogy a magyar labdarúgást (is) a gól adja el. Rúgj többet, mint az ellenfeled, és máris jól játszol. Így van! Minden más duma: a transfermarkt-értéktől kezdve a tárgyalóasztalnál bemutatott videóösszeállításig – minden. A góléhség az, amiről az ilyen-olyan tanulmányokban az elméleti szakemberek nyakatekert, fontoskodó elemzéseket írnak, míg a „Több gólt kell lőni” kezdetű mondat tömören annak az okoskodásnak a veleje, amit a magyar stílus és virtus kapcsán homlokráncolva emlegetnek mindenféle konferencián… Arról nem beszélve, ahogy régen, a ködbe vesző magyar futballdicsőségek idején, úgy manapság is az eredményesség adja a legjobb sztorik velejét, idén például az, hogy a paksi Ádám Martin a 2021–2022-es bajnokságban már mindegyik NB I-es csapat kapujába betalált, fölényesen vezeti a góllövőlistát – és ugyebár a küzdelmeknek még messze nincs vége!

S ha már Csöpivel kezdtem…

Azt azért megnézném, hogy manapság akadna-e olyan center, aki a bokáig érő sárban – idézve a korabeli Népsport-tudósításból – „két csel után, nyolc méterről, élesen a jobb sarokba bombázott”, majd pedig „magasan felugorva, nyolc méterről, elegánsan a bal sarokba továbbította fejjel a labdát”. Ebben a néhány mondatban vannak olyan szavak, jelzők, amelyek a jelenkorban felfedezhetetlenek: tizenhatoson belül cselezgető csatárt nagyítóval sem találunk, bombaerősen meglőtt labdákról, elegáns fejesekről gyakran álmodozunk. A valóság ezzel szemben az, hogy manapság aligha akad olyan center, aki, ha véletlenül sártengerré változna a modern stadionok gyepe, ne dobna azonnal egy hátast.

Szóval, akár az igazi Hófehérke is pályára léphetne az NB I-ben – már észre sem vennénk…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!